Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám

Új élet Gál 1, 11—24 Az új emberben, az új életben egy cso­dálatos átértékelődési folyamat indul meg. Át kell értékelni a szavakat, a fo­galmakat. Itt már mást jelent a bűn, mást a szeretet. Nem úgy van, hogy számtalanszor elolvastunk már egy Igét, tudjuk kívülről, minek még olvasni. Isten mindig mélyebbre nyitja az Igét. Nem az az igehirdetés, hogy valaki fel­áll és Isten Igéjéről beszél. Fontosabb az, hogy az élete szól-e erről. Isten mindig emberi életeken keresztül üzen. Nem az a fontos, hogy állandóan hir­dessem az Igét, hanem az, hogy az életem üzenje; élettörténetemnek kell megegyeznie azzal, amit Isten szeretne üzenni rajtam keresztül. Pál élete összhangban van azzal, amit mond. Mit jelent, hogy az ember szű­kölködik az Isten dicsősége nélkül? Azt, hogy nincsen benne semmi Isten jelenlétéből. Miért nem ember az em­ber? Isten ráárasztja szeretetét és várja, hogy az ember azt továbbadja. Ez volt az eredeti rendeltetése. Az ember el­vágta ezt a folyamatot. „Nemcsak kenyérrel él az ember“ — ez egyike a legmélyebb kijelentéseknek. Mert a bűneset óta az ember bizony csak kenyérrel él. Kenyérrel élteti a lelkét, földi dolgokkal, mint az állat, amely csak takarmánnyal él. Az igazi ember — ha ember az ember— nemcsak kenyér­rel él. Nem hiába a Római levél az első levél a Bibliánkban. Benne van az ember helyzete: hogy mit tett Isten az em­berért, mit akar az emberrel. Pál el­mondja, hogy milyen az az ember, aki szűkölködik Isten dicsősége nélkül és hogyan kerül ki ebből Jézus Krisztus által. Itt találjuk a csodálatos receptet: le­hetnek olyan emberek, akiknek minden javukra van. Vannak ilyenek? A világ azt mondja erre: képtelenség! Nemcsak a pozitívumok — egészség, öröm, bé­kesség, vagyon, jólét — lehetnek ja­vunkra, hanem a negatívumok is: kese­rűség, csapás, betegség, megszűkült út. Akiket az Isten megigazít, azokat meg is dicsőítette. Ez azt jelenti: visszaadja az embert hivatásának. Az embernek Istent kell hordoznia. Hivatalomban a kolléganőim azt mond­ták: ez mind gyönyörű, amiről te be­szélsz és erkölcsi felfogásod is az, de nem való mindenkinek. Te született hivő vagy, szelíd, csöndes ember. — Ez nem igaz. Aztán egyszer láthatták, amint az asztalt vertem dühömben, úgy ki­hozott egy fiatal kollégám a sodromból. Az ember ilyennek születik, nem hí­vőnek. Pál azt mondja: én nem szület­tem hivőnek! De Isten a legrosszabb cserépedényt is megtöltheti kinccsel. Nem számít előtte, hogy ki voltál. Az ember egyik arcátlansága, hogy Isten nevében nyomorgatja a másikat. Mint ahogy Pál is üldözte a keresztyéneket. Rajongott az atyai hagyományokért. Mi az a rajongás? Amikor az ember vala­mibe beleadja a maga lelkét — min­dent. Pál azt is mondja, hogy nem embertől vette a tanítást, hanem Jézus Krisztus maga jelentette ki neki. Ha valami szép tanítást embertől veszünk, akkor előbb­­utóbb csődbe jutunk. Pál nem úgy tett, hogy felhasználta a hivők valamilyen lelki élményét és elkezdte hirdetni a Krisztust (Gál 1, 11). Nem ment sehová a kijelentés után, nem tanácskozott ön­magával sem, a hívőkkel sem, nem ment Jeruzsálembe a többi apostolhoz, hanem arra ment, amerre Isten küldte. Pál emberi programja összeomlott. Bi­zonyára fel volt jegyezve pontosan egymásután, hogy mikor melyik városba megy felkutatni és fogságra juttatni a keresztyéneket. Most pedig csak egy kérdése van: „Uram, mit akarsz hogy cselekedjem?" Ez a megtérés. Nem az, hogy mondjuk ezt, hanem hogy ide­jutunk. A hivő ember egyik legcsodálatosabb ismertető jele, hogy életében vezetés van. A hivőnek is el kell hagynia min­dent ami önmagából jön. Pál nem ment a többiekhez, hogy beszéljenek neki Krisztusról. Isten benne jelentette ki a Fiút. Természetesen nem egyszerre ka-6

Next

/
Oldalképek
Tartalom