Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám
Istennek élni? „így ítéljetek ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de a mi Urunk Jézus Krisztusban az Istennek éltek." Róma 6, 11 Amikor abban a vonatkozásban beszélünk emberekről, hogy mi értük élünk, akkor tulajdonképpen arról van szó, hogy egész életünket és minden tevékenységünket nekik szenteljük, vagyis minden erőnket és képességünket ebben az irányban fejtjük ki. Ezáltal a másik ember olyan valaki az én számomra, aki a feléje irányuló buzgalmamat el is ismeri. Hasonló a helyzet akkor is, amikor nem kimondottan személyekről, hanem más dologról, pl. a mindennapi munkáról, az ember hivatásáról van szó. Ahogy általában mondani szokták: „Én csak ennek élek!“ Más szóval: a legmagasabb fokú erőfeszítés és odaadás, minden erő és képesség bevetése egy ember vagy egy ügy szolgálatába. Milyen nagy dolog, ha azt állíthatjuk, hogy „az Istennek élünk“! Ez teljes átadás, egész lényünk, időnk és erőnk odaáldozása az Ö dicsőségére. Aki azonban ezen a téren többre viszi, arra úgy tekintünk, mint valami szentre, szégyenkezve, hogy mi még nem tartunk itt. Hitvallásunk felszínen tartja bennünk ezt a gondolkodásmódot, szinte arra kötelez bennünket, hogy kegyes tevékenységünket, a mi „istentiszteletünket", az önfeláldozásig fokozzuk. Ha valaki a mi sajátos, elfogult gondolkodásunkat meg akarná változtatni, azt hitetlennek bélyegeznénk. Természetes, hogy ez a beállítottság nem tesz minket sem vidámmá, sem boldoggá, inkább aggodalmassá és gondterheltté. Sőt egyenesen bűnössé, mert folyton azzal foglalkozunk, hogy mivel ennek a magas kívánalomnak nem tudunk eleget tenni, az örök üdvösséget játszuk el. Az ilyen gondolkodás valóban már maga a bűn, amelynek hatalmával szemben egyszerűen tehetetlenek vagyunk. De miért van ez így? Pál apostol azt írja a Római levél első részében, hogy a mi értelmetlen szívünk elsötétedett, mert Istent nem az ő valóságában és nem az Ö műveiből ismerjük. Isten dicsőségét azzá az elképzeléssé alakítjuk át, hogy Isten úgy viszonylik hozzánk, mint ember az emberhez, ennélfogva nekünk is az emberi viszonylatok értelmében kell Istennel szemben viselkednünk. Isten azonban Isten! Ez azt jelenti, hogy sohasem Ö a megajándékozott! Hogyan is várna Ő tőlünk bármit, amikor Ő ad nekünk életet, mindent?! A helyesen értelmezett „Istennek élni“ fogalom elképzelésünknek éppen az ellenkezője. Világosan kell látnunk azt, hogy Isten az az egyedülálló valaki, aki az embernek szüntelenül csak adni tud. Még amikor szükséget szenvedünk, akkor is tudnunk kell, hogy ez csak Istenünk kegyelmes figyelmeztetése, hogy nekünk Öreá és az Ő adományára szükségünk van — mi mindenkor reá szorulunk. Az imádkozó ember könyörgése által bevallja, hogy szükségben van s ezért kér. Istennel szemben mi csak kérők és hálaadók lehetünk, tehát semmiféle emberi erőkifejtésről vagy valamilyen teljesítményről nem lehet szó. Egyszerűen csak annak a beismerésére van szükség: „Uram, Te vagy minden! Nálad, a Te birtokodban van minden és Te mindent megteszel értem!" Mire van hát legfőképpen szükség? Az Isten iránti bizalomra! Minden másfajta hit lealacsonyítja a mindenható Istent a korlátozott emberi szintre; amikor azt gondoljuk, hogy nekünk kell a hitet is munkálnunk, ahelyett hogy egyszerűen beismernénk, hogy mi semmi egyebet nem tehetünk, csupán kérhetjük, hogy Ő teremtsen bennünk hitet az Ő Szentlelke és Igéje által. „Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amodal — odamenne, és semmi sem volna lehetetlen nektek" (Mt 17,20). Az ilyen hitet tőle kapjuk, azt tehát csak tőle várhatjuk s csak benne bízhatunk. W. Meichsner 14
