Vetés és Aratás, 1972 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám
Ungár Aladár: A szenvedésről A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó örök dicsőséget szerez nekünk; mivel mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra. Mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók (2 Kor 4, 17—18). Különös, mennyi ellentét van ezekben az Igékben: pillanatnyi — örök szenvedés — dicsőség látható — láthatatlan ideig tartó — örökkévaló Azonban Isten ezek között csodálatos összhangot tud teremteni, és ha megnyílik a szem ezeknek meglátására, könnyűvé válik a szenvedés. Más a hivő szenvedése és más a hitetlené. Például: bizonyos szenvedésekbe nem juthat a hivő, ami bűnének következménye lenne (részegség, sikkasztás stb.), és bizonyos szenvedéseket nem ismer a hitetlen — pl. amit Krisztus bizonyságtételéért vagy Isten országáért szenved a hivő. De a hívőt is kísértheti a sátán, hogy soknak találja a szenvedést és leteszi. Így támad az öngyilkosság gondolata. Egészséges keresztyén lélek mindig kísértetik; ha nem, akkor elaludt vagy a bűn foglya. Ezért a szenvedés Isten kezében áldott nevelőeszköz. Még Jézust is a szenvedés tökéletesítette az írás szerint (Zsid 2, 10; 5, 8—9). És mégis hosszúnak látjuk a szenvedést, holott Isten pillanatnyinak mondja. A szenvedés tulajdonképpen se nem nehéz, se nem könnyű. Aszerint érzem, ahogyan viselem. Amit szívesen vállalok, az könnyű, de amit le akarok tenni, az nehéz. A szenvedésben más az iga és más a kereszt. Amiben nincs szerepe Krisztusnak, az nem kereszt. A keresztnek én vagyok okozója, mert Isten vonalán akarok maradni és szembekerülök a világ vonalával, az emberek véleményével. Ezt elkerülhetem, ha megalkuszom. Az iga tulajdonképpen nem szenvedés, mert az iga nem azért van, hogy nehezebb vagy könnyebb legyen a terhem, hanem hogy a szolgálat jobb legyen az Ő igájában (Mt 11, 28—30). A világ igájából hív Krisztus. A helyes szenvedés nem beletörődés (bármilyen tetszetős is ez a szelídség), hanem Isten ajándéka, amit elcsendesedve, hálaadással kell venni. Ahogy az Úr is vette a szenvedéseket: bármi érte, tudta, hogy az Atyától jött és ezért hálaadással vette. Ezért mindent tegyünk a mennyei mérlegre, ahol pehelykönnyűvé lesz. (Bibliaóra után készült vázlatos jegyzet.) A keserű pohár Mikor Gecsemámé kertjében Ö, Krisztus, magát a földre vetette, — sóhajtását itta a levegő, és a forrás fájdalmát keseregte ... csillaghímes volt fenn az égi sátor . . . S akkor egy angyal Isten trónusától sírva hozta éjen, homályon át a fájdalmak keserű poharát. Villám hasított a sötétbe . . . s fényben feltűnt a kereszt véres fája messze. Millió kéz fogódzott a keresztbe. Kezek, kezecskék, minden földi tájról... kétségbeesett, utolsó reményben. És fölötte szikrák ragyogtak: távol, meg nem született lelkek milliárdja . . . S köd gomolygott: az elhunytak imája, akiknek teste régen porladott. . . S akkor Isten Fia a szeretet teljességében felemelkedett: „Legyen, Atyám amint Te akarod!“ A hold szelíd fénye sugárzott felette. Harmatos zöldben liliom fehérlett. Kelyhéből az angyal halkan kilépett... és megerősítette. Németből: T. E. 9
