Vetés és Aratás, 1970 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám
L'ngár Aladár: Igehirdetés és megvalósítás A betegágyon sok ideje van az embernek a gondolkodásra. Sokszor felismerem, hogy az Ige hirdetése és a hirdetett Ige megvalósulása között űr van az életemben. Tény és való, hogy mindig nagyobb a világosságunk, mint amennyit megvalósítani tudunk. Először jön a felismerés, azután a felismerteket véghez vihetjük, megvalósíthatjuk. Ez alól csak a ritkán előforduló intuitiv cselekedeteink képeznek kivételt. Az ilyen esetben először cselekszünk — és utólag ismerjük fel, hogy helyes volt-e vagy helytelen. Az életünkben fennálló eme űr felől sokszor beszélgettem testvérekkel. Sokan maguk is elismerték. Voltak azonban, akik rámutattak arra, hogy nekünk nem annyira az életünk hiányaival kell foglalkoznunk, hanem inkább a „Krisztusban" kapott tökéletességgel. Ha az állapotunkban megmutatkozó tökéletlenségünket nem vesszük figyelembe és csak a Krisztusban nekünk ajándékozott méltóságot hangsúlyozzuk túl, akkor ennek különös kihatásai mutatkoznak. Gyakran előfordult már, hogy fiatalabb testvérek egy-egy konferencián azt mondották nekem: „Itt valami nem stimmel. Nekünk naponta harcolni és viaskodni kell önmagunkkal és sokszor vereséget szenvedünk. Ami szépet és nagyszerűt itt a konferencián elmondanak, azt mi nem éljük át. Csak két eset lehetséges: vagy mi nem állunk jól —, vagy elhallgatnak előttünk valamit és a dolgok másként vannak. Itt valami nem stimmel!" A felismerés és a megvalósulás közötti szakadék mindig foglalkoztatott engem. Nagyon jól tudom, hogy „Krisztusban" tökéletes vagyok. Ő benne vagyok beteljesedve (Kol. 2,10). De ezzel nem akarom magamat vigasztalni vagy megtéveszteni a valósággal szemben. Sokszor foglalkoztatott engem az Ige: „Az az érzület legyen bennetek, amely a Krisztus Jézusban is lakozott" — és „a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben". Vagy ez a másik Ige: „Gondoljátok, hogy meghaltatok a bűnnek" — és sok más. Igehirdetésem e téren mindig világos volt, magas mértéket alkalmaztam. Meg kell állapítsam, mindez helyes volt, józan és biblikus. De nyugtalanított a kérdés, mennyit valósítottam meg mindabból, amit hirdettem. Aki tudatosan őszinte, az hajlandó elismerni, hogy nem mindig volt benne a Krisztus indulata és hogy csak ritkán tudta felfedezni magában a szeretet egy-egy tulajdonságát, ahogy az az első korinthusi levél 13. fejezetében található. Az ember kétségbeeshet vagy beletörődhet. Vigasztalhatja magát azzal, hogy hiszen másoknál sincs ez másképpen, tehát nem kell olyan tragikusan venni. Mondhatjuk, hogy ebben a gyarló testben így van ez — majd a dicsőségben minden másképp lesz. Te mivel vigasztalod magadat? Félek, hogy főleg azért is foglalkoznak egyesek olyan behatóan a reánk váró tökéletességgel, mert egyáltalán nem boldogulnak a valósággal. Én a magam részéről hajlandó vagyok elismerni, hogy sokszor nem a krisztusi indulat volt bennem és hogy a gondolataim sem voltak mindig helyesek. Tudom, hogy fejlődő ember vagyok és hogy minden élet — a lelki élet is — növekedés alá van vetve. És mégis, nem tudom túltenni magamat mindezen, fáj nekem. Nem tudok nyugvópontra jutni efelett és ezért nyögök és sóhajtok: Jövel Uram Jézus, jövel hamar! Amikor mindezt megemlítem, azt akarom kifejezni, hogy nem szeretnék úgy viselkedni, mintha nálam minden rendben lenne. Tudom, hogy nemcsak én, hanem sok testvérem velem együtt tusakodik ezekben. Mindnyájan úgy érezzük, hogy ezekről egyszer nyíltan kell beszélni. Azután összekulcsoljuk kezünket és a kegyelem királyi széke elé járulunk, ott kapunk segítséget alkalmas időben. Szeretnénk, ha az a győzelem, amelyet a mi Urunk a kereszten kivívott, teljességre jutna az életünkben. A világ feletti győzelem tulajdonképpen az önmagunk felett kivívott győzelem. 12
