Vetés és Aratás, 1969 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám
Adjátok vissza nekem az éjszakát! John William Londonban él. Kétéves korában megvakult. Tizenhét évvel később visszakapta szeme világát. Idegen szemgolyókat ültettek át. Valaki a halála előtt kérte, hogyha lehetséges, használják fel szemgolyóit egy vak ember javára. Az orvosok mesterműve kitűnően sikerült. A műtét után hosszú heteken át még vastagon be volt fedve a szeme. Türelmesen várt a sötét kamrában. Időnként felkereste őt egy pszichológus és órákon át elbeszélgetett vele. A fiatalember elmondta neki, milyen elképzelései vannak, hogy képzelte el magának — mint vak — a világot és az embereket. Mindezt hangszalagra vették fel. Elmondta, hogy képzeletében szép embereket, békés arcokat és egy harmonikus világot lát maga előtt. A valóság maga rejtve van előtte — számolt be, de így képzeli azt el. Végre eljött a nap, amikor rövid időre levették a köteléket szemeiről. Minden nap jobban-jobban hozzászokott a látáshoz. A sötét szobában homályos lett, majd mindig világosabb. Most már nem csak a körvonalakat látta, hanem az arcokat is jól kivehette. De ha valaki bejött hozzá, mindig lehunyta a szemét, amíg az illetővel beszélgetett. Meglátogatta őt az a pszichológus is, aki kikérdezte őt, mit lát vakságában. Most ismét hangszalagra akarta felvenni a fiatalember szavait. Meg volt győződve afelől, hogy miután megszabadult a vakság kötelékeitől, túláradó örömmel számol majd be neki mindarról, amit most lát és felfedez. De a fiatalember nem mosolygott, szeme nem ragyogott. Fáradtan, kínzottan beszélte el: „Álomképet szövögettem erről a világról. Azt reméltem, hogy kedves, békés arcokat látok majd magam előtt. De az arcokon nyugtalanságot látok, az arcvonások ziláltak, szenvedélyek nyomait viselik magukon. Nem látom azokat a szép arcokat, amelyekről álmodtam. Minden olyan nyugtalanító és kínzó. — Talán megváltozik ez nálam, ha már megtanultam látó szemekkel járni-kelni. Talán néhány hónap múlva! De alig merem remélni. A vakoknak is van elképzelésük a színekről, mindenről, és azt hiszem, én különösen világosan láttam. írtam a tanítónőmnek és próbáltam ezt megmagyarázni neki . . John fáradtan, tehetetlenül legyintett egyet. A pszichológus mélyen csalódva távozott. Nem tudta megérteni, hogy ez a világ, amelyet mi naponta látunk, szemlélünk, olyan kevéssé felel meg a vak ember elképzelésének. Az elképzelés álomvilága könyörtelenül szertefoszlik, amikor a valóság kérlelhetetlen fényében jelenik meg. A vak ember visszanyerte látását — de ezt az örömöt kínnak érezte. Otthon Menj haza a te barátaidhoz. Márk 5,19 Az otthon és a barátok az igazi megtérés próbaköve. Ha azok, akikkel otthon együtt élünk, csak hallják, hogy milyen nagyszerű dolgokat cselekedett velünk az Ür és nem látják azt rajtunk, akkor hiába minden „bizonyságtétel". Egy közmondás szerint a szeretet otthon kezdődik. A „bizonyságtétel" mindenesetre otthon kezdődik. Egyszer valaki felől azt kérdezték: „Hivő ember ő?" A válasz ez volt: „Nem tudom, még nem laktam vele." Valóban, a próbakő a házi tűzhely és a család. Fontos személyek vagyunk a saját szemünkben — de mit gondolnak rólunk otthon a család tagjai? Ez a kérdés, és ha ismerjük e kérdésre a feleletet, akkor tisztában lehetünk önmagunkkal. Vajon Krisztusnak jó illata vagyunk a családban? Ha otthon jó bizonyságtétel vagy, akkor valószínű máshol is az vagy. 6
