Vetés és Aratás, 1969 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám

Adjátok vissza nekem az éjszakát! John William Londonban él. Kétéves ko­rában megvakult. Tizenhét évvel később visszakapta szeme világát. Idegen szem­golyókat ültettek át. Valaki a halála előtt kérte, hogyha lehetséges, használják fel szemgolyóit egy vak ember javára. Az orvosok mesterműve kitűnően sikerült. A műtét után hosszú heteken át még vastagon be volt fedve a szeme. Türel­mesen várt a sötét kamrában. Időnként felkereste őt egy pszichológus és órákon át elbeszélgetett vele. A fiatalember el­mondta neki, milyen elképzelései vannak, hogy képzelte el magának — mint vak — a világot és az embereket. Mindezt hang­szalagra vették fel. Elmondta, hogy kép­zeletében szép embereket, békés arcokat és egy harmonikus világot lát maga előtt. A valóság maga rejtve van előtte — szá­molt be, de így képzeli azt el. Végre eljött a nap, amikor rövid időre levették a köteléket szemeiről. Minden nap jobban-jobban hozzászokott a látás­hoz. A sötét szobában homályos lett, majd mindig világosabb. Most már nem csak a körvonalakat látta, hanem az ar­cokat is jól kivehette. De ha valaki bejött hozzá, mindig lehunyta a szemét, amíg az illetővel beszélgetett. Meglátogatta őt az a pszichológus is, aki kikérdezte őt, mit lát vakságában. Most ismét hangszalagra akarta felvenni a fiatalember szavait. Meg volt győződ­ve afelől, hogy miután megszabadult a vakság kötelékeitől, túláradó örömmel számol majd be neki mindarról, amit most lát és felfedez. De a fiatalember nem mosolygott, szeme nem ragyogott. Fáradtan, kínzottan beszélte el: „Álomképet szövögettem erről a világról. Azt reméltem, hogy kedves, békés arco­kat látok majd magam előtt. De az arco­kon nyugtalanságot látok, az arcvonások ziláltak, szenvedélyek nyomait viselik magukon. Nem látom azokat a szép arco­kat, amelyekről álmodtam. Minden olyan nyugtalanító és kínzó. — Talán megvál­tozik ez nálam, ha már megtanultam látó szemekkel járni-kelni. Talán néhány hó­nap múlva! De alig merem remélni. A va­koknak is van elképzelésük a színekről, mindenről, és azt hiszem, én különösen világosan láttam. írtam a tanítónőmnek és próbáltam ezt megmagyarázni ne­ki . . John fáradtan, tehetetlenül legyintett egyet. A pszichológus mélyen csalódva távozott. Nem tudta megérteni, hogy ez a világ, amelyet mi naponta látunk, szemlélünk, olyan kevéssé felel meg a vak ember elképzelésének. Az elképzelés álomvilága könyörtelenül szertefoszlik, amikor a valóság kérlelhetetlen fényé­ben jelenik meg. A vak ember visszanyerte látását — de ezt az örömöt kínnak érezte. Otthon Menj haza a te barátaidhoz. Márk 5,19 Az otthon és a barátok az igazi megté­rés próbaköve. Ha azok, akikkel otthon együtt élünk, csak hallják, hogy milyen nagyszerű dolgokat cselekedett velünk az Ür és nem látják azt rajtunk, akkor hiába minden „bizonyságtétel". Egy köz­mondás szerint a szeretet otthon kezdő­dik. A „bizonyságtétel" mindenesetre otthon kezdődik. Egyszer valaki felől azt kérdezték: „Hivő ember ő?" A válasz ez volt: „Nem tudom, még nem laktam vele." Valóban, a próbakő a házi tűzhely és a család. Fontos személyek vagyunk a saját sze­münkben — de mit gondolnak rólunk ott­hon a család tagjai? Ez a kérdés, és ha ismerjük e kérdésre a feleletet, akkor tisztában lehetünk önmagunkkal. Vajon Krisztusnak jó illata vagyunk a család­ban? Ha otthon jó bizonyságtétel vagy, akkor valószínű máshol is az vagy. 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom