Vetés és Aratás, 1968 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1968 / 2. szám

nem rója fel a gonoszt Egy fegyház igazgatója beszélte el: Az egyik rabot életfogytiglanra ítélték gyilkosság miatt. Szülei derék, tekin­télyes emberek voltak s csak a tárgya­lás után tudtak meg mindent. A fiatal­embert hamarosan átszállítják abba a fegyházba, ahol büntetését tölti majd. Ott nagyon nehezen lehet őt meglátogat­ni. Írtam a szülőknek, hogy jöjjenek, látogassák meg a fiukat. Az előírások szerint a látogatásnál je­len kellett lennem és a beszélgetésről jegyzőkönyvet kellet felvennem. A szü­lőket dolgozószobámba kísértem és elő­vezettettem a rabot. Az őr nem jött be vele, egyedül lépett a szobába. Amikor meglátta fájdalomtól összetört szüleit, egész testében remegni kezdett. Azután előtörtek a könnyei, hangosan zokogott. Alig állt a lábán. Egy széket toltam oda, leült. Ekkor felállt az édesanyja, odahúzta a székét, átölelte a fiú fejét és szelíden a keblére vonta. Jobbkezével a fiú kezét cirógatta, azt a kezet, amely a gyilkos­ságot elkövette. Az édesapa is közelebb tolta a székét és a másik kezét tartotta szorosan. Mindez hangtalanul ment végbe, egyet­len szemrehányó szó vagy panasz sem hangzott el. Ott ültek összetörve — és si­mogatták a fiú kezét. Mint fegyházigazgató sok megindító je­lenetnek voltam már tanúja, de erre a látványra el kellett fordulnom. Könnyek szöktek a szemembe. A szülők magatar­tása minden prédikációnál ékesebben hir­dette nekem a szeretetet, úgy, ahogy az az í. Kor. 13. fejezetében áll. Ekkor a fiú valamit halkan az édesanyja fülébe súgott. Az anya ugyanúgy felelt neki. Tudnom kellett, mit beszélnek, ezért megkérdeztem. „A fiam azt mondja, otthon a falon lóg egy családi kép. Róla és testvéreiről készült ez a felvétel. Oszkár arra kért, hogy égessük el ezt a képet, mert nem méltó arra, hogy fiúnk legyen és hogy a testvéreivel egy képen szerepeljen. Azt feleltem neki, hogy ő mindig a mi fiúnk marad, úgy mint eddig." Semmi úgy meg nem rendíthette ezt a fi­út, mint a szülők panasz és szemrehányás nélküli szeretete. Amint megtudtam, mindketten Jézus Krisztus hűséges, ko­moly követői voltak. Néhány nap múlva levél érkezett. Az édesanya kért, adjam át fiának. Előírás szerint elolvastam. Mélyen megindított. „Kedves Oszkár, Isten megőrzött bennünket az úton, jól hazaérkeztünk. A szívünk vérzik. De az­ért nem sajnáljuk, hogy odautaztunk és láthattunk. Édesapáddal együtt éppen imádkoztunk érted. Odahelyeztünk téged a mennyei Atya hűséges szívére. Ő segít­ségedre lesz; nekünk is ő segít mindezt csendesen hordozni. Mégegyszer kérve kérlek: vesd oda magadat az Üdvözítő lábai elé. Ó irgalmas, jöhetsz hozzá úgy, ahogy vagy. Odahozhatod elé a ször­nyű gonoszságot, amit elkövettél és hoz­hatod mind a bűneidet, amelyeket én nem is ismerek, ő megbocsát, megtisztít és erőt ad, hogy szörnyű tetted büntetését elviselhessed, hiszen ezért a te gonosz tettedért is ő megfizetett. Ragaszkodj őhozzá. Amit elkövettél, még áldásodra válhat. Imádkozz — és gondolj reánk. Gondolatainkban, imáinkban az első helyen állsz. Testvéreid is szeretet­tel gondolnak rád, mind köszöntenek. Habár a szívünk összetört, Isten megvi­gasztal minket. Mindvégig szeretni fo­gunk. Édesapád és édesanyád." 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom