Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-11-28 / 48. szám
1908. november 28. VESZPRÉMI ELLENŐR (48. szám.) 3. oldal. Ezekkel az ágyukkal még éjjel is, egy óra alatt az összes montenegrói ágyukat és személyzetét átrepitjük a novibazári sandsákba. Szó sincs róla, Montenegró egy kicsit henceg. Tegye ha jól esik neki. De csak okkal móddal! I Tehát így áll a 40 ágyú nagy veszedelme!! j Hogy azonban az öregek közt, akik az 1869-iki dalmát, illetve krivoscijei lázadásban ellenünk harcoltak, s katonáinkat csúfosan megcsonkították, — minő elbizakodottság van, j mutatja, hogy az ily öreg kecsketolvajjal be- j szélve, nyíltan megvallják, hogy nem félnek j tőlünk, mert mi nem tudunk hadakozni a hegyek ' közt! S mert majdnem mind analfabéták, s ] fogalmuk sincs katonaságunk számáról és ál-i lamiságunkról, bizakodva néznek egy esetleges '■ háború elé, melytől jó és sok legelőt remélnek elnyerhetni. Megemlítem még a Cattaró fölött lévő Sanct Giovanni erődöt, mely a várossal falakkal van összekötve. Ennek az erődnek nem tulajdonítok fontosságot, legfeljebb egy pucs alkalmával az első ellenséges támadás visszaverésére alkalmas. Annál fontosabbnak tartom a közelben levő Gorázda erődöt, mely fölött a Kúp hegycsúcs emelkedik, s amelyhez most a montenegróiak sok száz emberükkel utat vágatnak. Nem hiszem, hogy az osztrák-magyar hadvezeíőség ennek az útnak megcsinálását nyugodtan tűrné, mert céljuk a montenegróiak- nak, hogy Gorázda fölött ütegeket állítsanak, amelyekkel pedig Gorázdát egy-kettőre semmivé tehetik. Mondom nem hiszem, hogy hadvezetőségünk ezt megengedné. Igaz, hogy Gorázda csak egy szem, a Montenegrót körülvevő láncban, de — láncszem! Ami pedig őrizetünket illeti, hát mondhatom soha így még nem voltunk őrizve. Tömérdek itt a katonaság, minden fegyvernemből. Csúfak és nevetségesek a dalmát lovas honvédek. Ernyő nélküli dalmát- (montenegrói) sapka, a tetején F. J. 1. monogrammal. Szerbszabású bő fenekű nadrág, s bocskor, illetve bakancsféle lábbeli sarkantyúval. Undokak ezek a vad, degenerált koponyájú és arcú dalmátok. Hogy lesz-e háború? Ki tudhatja ezt! És kivel? Mert ezzel a maroknyi bolonddal háborúba nem keveredhetünk. Az itt levő katonaság ég a vágytól, hogy neki mehetne az öles kecsketolvajoknak, kik erős, kitartó és bátor emberek, • különösen ha többségben vannak, — de ügyességben a mi embereinkhez közel se juthatnak. Különösen tisztjeinknek fáj a foguk a Suft-okra. Mert csak Schuft-nak nevezik ezt a gyülevész koldus népet. Abban pedig biztosak lehetnek államfér- fiaink és hadvezetőségünk, hogy úgy itt a Bocchedi Cattaróban, mint Krivoscijében a nép Montenegróhoz húz. Nyíltan talán nem mer fellépni, de valamennyi elszökik hazulról, ha komoly dologra kerül a sor. Most azonban végzem tudósításomat, nehogy az olvasó is abba a bajba essék, amiben a Lövésén lévő montenegrói ágyúk, — a céltalan ásítozásba! Veszprémi. Szemle. A szerkesztő — sajnos! — még mindég beteg, s mint afféle beteg ember, zsémbes, mérges. Mérgibe aztán van dolga a kék plaj- básznak, a kis cikkírók közleményeinél. Töröl, sőt pótol vele, ha ezt vagy azt nem látja energikusan kifejezve. Az én múltbeli cikkecském is így já.t. Tisztelettel belenyugszom. Mondjuk úgy, hogy a piacrendezést a kormány százhúszezer koronája szülte. Nem baj! Legalább szült valamit. Talán nem lesz szörnyszülött. A kultúrpalotát azonban még nem szülte meg! Sőt még afelől sem vagyok bizonyos, hogy a vajúdás meddig tart? És hogy a születendő kultúrpalota hol, miként, mi módon épül meg? Arra, néhai való Pap Sándorként, még a jövő titkát várjuk. De hát csak ismétlem azt, amit múlt heti cikkecském végén idézett latin mondással akartam kifejezni, a fő a kedvező végeredmény. „Ende gut, Alles gut “ S a réméit, talán remélhető, de mindenesetre óhajtandó, s óhajtott jó végbefejezés majd megfogja nyugtatni az aggódó kedélyeket. Kívánjuk, hogy úgy legyen. A város érdekében is, az intézők érdekében is. A jó siker mindent fed és mindent elfelejt, ami közbeesőleg talán nem volt tetszetős. Olyan formán van ez, mint a Mária- Terézia katonai érdemkeresztte!! Ha jól sikerül a hadi-vállalkozás — úgy megkapják, — hát fejbe lövik az illetőt. No ez az utóbbi baj itt nem fenyeget. Kár is volna. Sőt az ellenkezőt szívből kivánjuk, hogy az erre és arra irányzott diplomatikus eljárás, nem bűnnek, hanem erénynek legyen minősíthető. Ami könnyen meg is történhetik; csak a kultúrpalota törvénytelen ikertestvérét a pótadó emelést is ne kelljen mint újszülöttet anyakönyvezni. Mert tessék elhinni, ezt a tizedik ember se szereti. Fizetni egyátalán nem jó dolog. Adót fizetni meg a legeslegrosszabb dolog. Kivált mikor nincs miből fizetni. Hogy pedig a Veszprém város nagyközönségének nincs, — tisztelet a kivételeknek, — ezt az Isten, sőt a király is tudja! Ellenben úgy látom, a palota elhelyezésére nézve is vannak nézeteltérések. Hivatalosan ugyan már tisztázva látszik lenni ez a kérdés. De a laikusok még mindig kételyeket és óhajokat táplálnak, amik nem egészen párhuzamosak amavval És ki tudja, hogy az igazság nem e ezek részén van? És ép úgy nem tudja senki, hogy az az igazság nem-e fog a maga feliar- tóztathatlan erejével érvényesülni? Akár hogy lesz, annyi bizonyos, hogy az első esetben semmi sem bizonyítaná, hogy amott van az igazság vagyis helyes felfogás, a másik esetben pedig semmi sem bizonyítaná, hogy az eredeti terv elejtésével rossz szolgálat tétetett a kultúrpalota ügyének és missziójának. Szó sincs róla, hogy valamint minden emberi terv gyarló és esetleges módosítás által tökéletesebbé váihatik, azonképpen a kultúrpalota építésének eddigi tervezetei sem vindikálhatják maguknak a csalhatatlanságot. Ámde semmikép sem tekinthető bajnak, hogy tervezések a jövőre való előmunkálatok ; foglalkoztatják azoknak leikét, akik a közügyek j intézésében tevékeny részt vesznek. Úgy va- I gyünk vele, mint az egyszeri kozák, aki be- ! vutkizott állapotában nem tudott a lovára 1 fölülni. Segítségül hívta tehát az összes orosz I szenteket, s neki fohászkodván, fölugrott a : lóra, de olyan hevesen, hogy a másik oldalon : leesett. „Kedves szentek“ mondd; „segítsetek még- egyszer, de ne olyan nagyon.“ Minden esetre megnyugtató, hogy íeszünk- veszünk, mozgunk, dolgozunk. Mert ez az élet. Az ellenkező a tespedés, a halál volna. És jobb élni bajok között, melyek később kioperálhatok, mint élettelenül várni az enyészet i munkájának rombolását, melyből a végítélet j harsonái fognak csak feltámasztani. Azonban látom a szerkesztő gúnyos mo- í sólyát, mely azt mondja nekem: Könnyen beszélek most, olvadás idején, midőn a testi védekezés szélső kerete az, hogy az ember a pantallóját fölhajtja, s legfeljebb egy íizedrangű influenzának néz elébe, az átázott cipői miatt. Bezzeg nem így beszélnék, ha a jeges utakon, a lábszár és karcsontom, a váüpereeem, sőt a koponyám volna veszélyben. Bizony, van valami a dologban. A korcsolyázás is igen szép sport a jégpályán, melynek vízszintes talaján élvezettől kipirult arccal repülnek a párok, a Rohonczy Gitía által paíenfirozott készülékkel, lábhoz erősített Halifax korcsolyán. Az ám! Hanem a korcsolyázás Rohonczy és Halifax nélkül, 20 pro milles emelkedésen föl és le, bizony Isten nem tartozik az élvezetek közé; lévén az ember e téren minden lépten-nyomon olyan eshetőségeknek kitéve, hogy vagy az orrával szántsa a jeges talajt, vagy, — schoking! — azzal a testrészével, melyen ülni szokott. Már pedig ebbői az élvezetből (??) csakugyan kijutott a múlt hetek némelyik napján, amidőn szent Frigida, vagy kicsoda, áldozati oiíárán törött lábszárcsontokkal áldoztunk kelletlen áldozattal. Kivált akkor, mikor még a moiiciózus kalendárium-csináló az ezüstfényii holdat, a szerelmes konyhahölgyek védőcsiilagat szerepeltette, előre, vagy háiraforditotí kiflialakban, a papiroson. Amikor a jó Braun Gyula kézi lámpái is kelendőségnek örvendet- i tek, egy rész virágolajjai és két rész petroleum- j mai fényképessé téve akár Borszörcsökön a disznótoros szezonban. Távol legyen tőlem, hogy azt állítsam, miszerint a civilizáció raffináit gyönyörűségei j között, amidőn Zeppelin és a Wright testvérek tartanak előadásokat arról, hogy mikép kel! a levegő meg nem hódítása révén nyaktörős halálugrásokat csinálni a magasból; amikor drót nélkül próbálják megtelegrafáíni és teleio- ! náini azt, amit távirdász és telefonos kisasszonyok í jóakaratú segedelmével még drót utján sem — Mit gondol Tartl, nem volna már ideje, hogy az a hajócsavar elkészüljön? — Bizony ideje volna — feleié Törtei. Mert ő valóban hű volt a feleségéhez s annak portugál fordítása igazán csak a magyar eredetiért tetszeti neki. — Bravó Tartl, akkor holnapután indulunk. Másfél nap elég a búcsuzásra, ugy-e? — Tökéletesen. Törtej boldog volt, hogy felesége viszontlátásának napja közeledik, de aggódott: nem fogja-e a portugál fordítás a válást túlságos érzékenyen venni? Hál’ isten nem vette. Sőt némi köny és sóhajtás után azt mondta, hogy igen helyesen van igy. Semmi sem tarthat örökké s előbb- utóbb az ő hajóskapitány férje is haza kerül. Jobb, ha addig elegendő ideje lesz a funchali pletykának a kítombolásra, neki magának pedig a vezeklésre. Mire az ura haza ér, ő már ismét jó hirti, hűséges Penelope akar lenni. Törtei örült, hogy a hölgy, a ki annyira hasonlít az ő feleségéhez, ilyen okos. De magában megállapította, hogy nem örülne, ha a hasonlatosság az okosságra is kiterjedne. Az édesbús búcsúzkodás utolsó óráiban a hölgyet megszállta az érzelgés. Elővette egy arcképét s odanyújtotta Törteinek: — Vidd magaddal emlékül, édes. Hordd a szived felett! — Hiszen már rég ott hordom, — szólta el magát Törtei, mert a mint a fényképre pillantott, elámult, hogy azon már éppen semmi különbség a két asszony között. A hölgy, kinek persze Törtei mindeddig nem volt bolond bevallani, hogy voltaképpen nem őt, hanem benne is csak e saját feleségét szereti, nem értette meg, mire céloz a kellemes ifjú. — Te már niégszerezted volna az én fényképemet? Nem hiszem. A^utasd! S mielőtt még Törtei megakadálzozhatta volna, kezébe kerítette ennek tárcáját s kiragadta abból a feleség-fényképét. — Nini, ei csakugyan én vagyok . . . De, mintha ez a kép néhány évvel fiatalabb koromból volna. Erre a ruhámra nem emlékszem. Arra sem, hogy ilyen állásban mikor vétettem le magamat . . . Hol készült a kép? . . . Budapesten? De hisz én sohasem voltam ott! Azt sem tudom, melyik világrészben van . . . Nem, ez a kép csupán hasonlít hozzám, de nem az enyém ... Ah nyomorult, valid meg becsületedre: ki ez a nő? Törtei ijedtében nem tudott okosat mondani, hát igazat mondott: — A feleségem. — Hát neked feleséged van? S ilyen szép asszony? . . . És te, te gyalázatos, liütelen mertél lenni egy ilyen nőhöz? — Esküszöm rá, hogy csak hűségből! Oly csodálatosan hasonlítasz hozzá, hogy zz lett volna hűtlenség, ha eilentálltam volna a le bájaidnak, azaz: az ő bájainak . . . — jaj, de szemtelenek vagytok ti férfiak! Bizonyosan az én uram sem jobb. Ki tudja, hol csal meg az is engem, mikor utón van. No, de csak jöjjön haza, majd megmondom ö keimének, hogy nekem ne hazudozzon, átlátok ént a szitán! A szép asszony zokogásra fakadt, annyira lázitották férjének elképzelt hűtlenségei. Törtei engesztelte, kérlelte. Agyondicsérte a derék hajóskapitányt, mintha ismerné. Kijelentette, hogy annak a hűségéért ö tűzbe meri tenni a kezét. Az asszony végre megunta a zokogást s inkább nevetni kezdett a bolond eseten. — Te, te férji hűség mintaképe, — szólt ujjávai fenyegetve Törteit — mondd csak, tengeri kikötő az a Budapest? — Nem. — No, az a te szerencséd! — Miért? — Mert igy az én uram nem jut e! oőa. — Mit akarsz ezzel mondani? — Csak azt, hogy az én uram is szakasztott olyan hű férj, mint te vagy. Es, ne vedd rossz néven: még csinosabb legény.
