Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-25 / 52. szám
2. oldal. (52. szám) VESZPRÉMI ELLENŐR 1908. december 25. Á halál hálójában. Egy villamos katasztrófa, mely a napokban Győrött egy emberéletet és egy lovat pusztított esj felnyitotta a mi szemeinket is, s borzadva látjuk, hogy mi felsővezeíékes veszprémiek, folyton a halál hálójában vergődünk. Ha kilépünk lakásunk ajtaján, már fejünk fölött ennek a hálónak néhány végzetes szála, s követ bennünket minden lépésünkben. Sohase tudjuk, melyik pillanatban hurkoló- dik nyakunkra, melyik percben jutunk annak a szerencsétlen asszonynak szomorú sorsára, aki Győrött a villamos vezeték áldozata lett. S öregbíti rettegésünket az a körülmény, hogy mind e mai napig sem a polgármester, sem a nagyon bölcs Veszprém városi képviselő- testület, de még agilis és mindenben résztvevő országgyűlési képviselőnk dr. Óvári Ferenc sem szólaltak fel, s nem intézkedtek, hogy az utak felett védőháló feszittetnék ki a villám-vezeték alatt! Mert tényleg ezidőszerint sehol sincs. Azt i hiszem, s ha jól emlékszem úgy is van a szerződésben, hogy a villamos társaság a védőhálókat minden út felett köteles megcsinálni. Hát miért nincs eddig sehol sem? A győri szerencsétlenség egyszerre, mindnyájunk előtt elodázhatlak kívánalommá tette, hogy hasonló j baleseteknek nálunk, biztonsági intézkedésekkel eleiét vegyük. Lehetne itt a villamvezeték be- | rendezésénél figyelmen kívül hagyott körülményeket felhányíorgatni, lehetne kérdezni, hogy aJ város belterületén hol nagy a forgalom, miért nem raktak le kábel-vezetéket, már csak szépérzék szempontjából, lehetne kérdezni, hogy miért nem alkalmaztak legalább szigetelt drótot csupasz helyett, mert hisz ez egymaga is elháríthatja az emberhalált. Lehetne, mondom, vádaskodni, de ez nem veszi elejéi a bajnak. A veszélyes vezetékek megvannak, kicserélésük vagyoni veszteséggel járna. Ám szolgáljanak hát, mig a fenyőoszlopok bírják. De gondoskodni keli, hogy a fejünk fölé függesztett Damokles-kard ránk ne zuhanjon. Alkalmaztasson a város a vezeték alá védő sodron1, hálói mindenütt, ahol alatta emberek járnak és fölötte is mindazon pontokon, ahol a villamosvezeték felett táviró, vagy távbeszélő drótok vonulnak el. Azonfniní n myarai ktiiüiiub ügyeimébe ajánlom a vezetékoszlopokat. Ezek a karcsú fenyőszálak sok helyütt szinte görnyedeznek a beléjük fogódzó drótok feszitő ereje alatt. Ki biztosit róla, hogy egy szép napon egyik-másik nem mondja fel a szolgálatot? Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy egyikre-másikra a iádák és készülékek egész gyűjteménye van felaggatva. Emlékeztetünk arra, hogy pár év előtt Pozsonyban döntötte ki a szélvihar a villamos légvezeték oszlopait és okozott több emberhalállal rettenetes katasztrófát. Hogy soká nem szolgálnak, az bizonyos. És ha kicserélésük ideje eljő, aminthogy hamar el fog jönni, cserélje csak ki őket a város kábelvezetékkel. Igaz, hogy ez drágább, de feltétlen hadakkal. Hervoya szive fennen dobogott, midőn halálos ellenségét megpillantotta a csatában. A magyarok árulás következtében legyőzettek. Garát elfogták, de kiváltotta magát. Csupor Pált azonban Hervoya saját rabjának tartotta meg. Keresztül tört a katonákon, kiütötte kezéből a harci bárdot, lerántotta a lóról s a mellére lépve, mondá: „Most ugass kutya, mint a hogy én bőgök.“ Az elbeszélő egy ideig hallgatott a rett netes emlékek által meghatva, aztán folyíatá: — Hervoya boszuja rettenetes volt. Cs port elevenen belevarratta egy ökörbőrbe és Boszna folyóba fojtatta. Csupor utolsó sza Heléna leányának a neve volt, aki akkor mi csak egy évet élt. A boszu rettenetes volt. De fájda.ma is. Aztán újabb nyomorúságot mért az Isten. Az emberek büntetésnek nevezik. A t iök szövetségesek elárulták. Bosnyákország Szandzsáksággá alakították. Őt kiűzték. A mondják, Kattaró melletti birtokán húzódott mi ?;.?/.Lhata!°m' becsület és boldogság nélkül e töltött néhány év után meghalt.- ~Tel]át meShalt? — kérdezte az ön or. — Kar érte. Ebben a pillanatban hirtelen felemeli ozabó s dörgő hangon kérdi: — Ki mondja, hogy meghaltam? igaz. A banat nem öl! Ti ostobák I Ti i egyszer ei van átkozva, az . . . az . . . biztosságot nyújt, az utca képét nem torzitja el örökösnek mondható úgy, hogy a javítási költségeknél a befektetett tőketöbblet kamata jó- részben megtérül. De meg végre is, inkább fizetünk még többet, semhogy örökös rettegéssel vergődjünk a halál hálójában. A győri villamos katasztrófáról pedig következőket tudósítja ottani levelezőnk: Szombat egy hete erős havazás volt, mely Győrszigetben és sok helyen leszakította a telefon vezetéket. Hogy baj ne történhessék, a villamos áramot az egész városrészre kikapcsolták. Este azonban az érdekeltek kívánságára, ujbói megindították az áramot. Vasárnap reggel 9 óra tájban Velier János vaggongyári művezető Ménfőről sertést vitt kocsiján és ki szándékozott szállítani a Rábca árterületére, hogy megpörzsölje. A Temető-utca 32. számú háza előtt a lova rálépett a tegnap óta leszakadtan heverő telefonsodronyra, amely a Kossut-utcai villámos vezetékkel érintkezvén, az áramot tovább vezette. E pillanatban a ló szőre megégett és a szegény állat életevesztetten roskadt össze. Velier természetesen roppant megijedt; de baja nem esvén, elsietett a közeli 1. sz. házba, ahol anyósa. Illés Pálné vaggongyári köszörűs felesége lakik. Az öregasszony elszörnyüködve sietett a baleset szinhelyére és a bajban azért hálálkodott a Gondviselésnek, hogy veje sértetlen maradt. Ebben a percben leszakadt a fejők ; felett elhúzódó második telefonvezeték és illés Pálnét karján és lábán megérintette. Az asszony í ruhája lángra lobbant; az áram ereje halálra j sújtotta. Ez volt a győri villamos katasztrófa, mely elég borzalmas, s aminőnek mi minden pillanatban ki vagyunk téve. Veszprém, Halpiac. 1WELLNEE GyULA ff ;3 z ajánlja mágát a legjobb és legszebb műfogak, egész fogsorok készítésére, a legújabb amerikai mód szerint, rugók és kapcsok nélkül oly módon, hogy azok a természetes fogakhoz hasonlóan, minden célnak megfelelnek. Kívánatra egy műfog néhány óra alatt, egy fogsor 24 óra alatt készül el és a foggyökér eltávolítása nélkül, minden fájdalom elkerülésével illesztetik a szájba. Javítások díjmentesen eszközöltetnek. Minden a fogászat körébe vágó műveletek. Veszprém, Halpiac — Szabó ur! Szabó ur! — kiáltá a várnagy megijedve — álmában beszél? Álmodik kegyelmed? Hiszen mi a hazaáruló Hervoyáról beszéltünk! — ügy, a hazaárulóról? — szólt Szabó keserűen. — Igazatok van. Csakugyan átkozott álmaim voltak s a mellett bizonyára hallottam a te elbeszélésedet. Hát Hervoyáról beszéltetek? Az Isten bocsássa meg a bűneit, vétkezett a hazája ellen. Azt ne tegye egy magyar se. Az isten megyeri érte, mert az apagyilkosság. A Hervoya-név kihalt. Senki se áldja e hazában. Ebben a várban lakott. Sok jóbarátot látott az asztalánál, akik később leköpték az összetört címerét. Én nem tudom. Csak úgy mondják. Talán én is voltam itt. Eh! Akkor nem ilyen sötéten meredtek a vár ablakai az éjszakába! Fényesség, dal áradt ki rajtuk. Elmúlt. Vége van. S mindez egy asszonyért. Hm. De hát megkapta a büntetését. Minden őse a kápolna kriptájában nyugszik. Ö, családjának utolsó sarja, tudja Isten hol porlad el? — Ha visszatérne s látná az elhagyatott otthonát, amibe most idegen ur vonul, bizonyára úgy tenne, mint Sámson. Megrázná a diszterem oszlopát, hogy agyonzuzza az összeros- kadt épület a jövevényeket — mondá az őr. . Gondoljátok? — szólt Szabó halkan. — En nem gondolom. Azt hiszem, ha ide jönne és látna mindent, akkor könnyezne. Borsszemek. Régóta ismeretes, hogy a tihanyi apátság szívesen eladná Balatonfüred fürdőt, ha oly jó pasas, vagy balek találkoznék, aki azokat a milliókat az apátságnak leolvasná, melyeket ez a fürdőért követel, nemcsak, de sőt arra is kötelezné magát az ő drága millióiért, hogy mindazokat a létesítményeket is létesíti, amelyeket az apátság követel, s amelyek szintén egy-két millióba kerülnének! Tehát ily pasas, ily balek, eddigelé még nem akadt, jóllehet minden évben megütötték a reklám nagy dobját, s tekintélyes egyének ügynökösködtek az eladás létrehozása körül, mert hisz ily több milliós üzlet lebonyolításánál szép kis százalék ütné az eladást nyélbe ütő vigéc markát! Ami nem sikerült eddig, — t. i. az eladás, — sikerülhet most, vagy a jövőben, csak ügyesen kell a dolog végét megfogni. Egy kis reklám, egy kis propaganda a fővárosi lapokban; a nemzeti kormány megcirógatása; egy kis összeköttetés, s meg van az eladás, melyben mint vevő a Magyar Állam szerepel, amely olvasatlanul adja majd a milliókat a tihanyi barátoknak, akik viszont bizonyára jól megszámlálva fizetik majd ki a províziót a közvetítőnek, aki azt el is fogadhatja, mert hisz bizonyára egy kis százezerről lesz szó a több milliós üzletnél, s ennyi pénzt úri ember már elfogadhat. Tehát mint jeleztük, minden évben megjelennek azok az eladást pöngető napihirek, reklámok, síb. Most is jelent meg a Budapesti Hirlapban a Napihirek elején, — „Levél a szerkesztőhöz“ cim alatt, Veszprémből egy közlemény, mely nagyban kardoskodik Balatonfüred fürdő eladása mellett! Azonban vevőül csak a 1 Magyar Államnak szabad szerepelni. Termé- i szetesen a fentebb futólag érintett, de azért ! könnyen érthető okoknál fogva. A jeles körülmény bevezetése agyba-főbe dicséri a kormányt, amely már is oly sokat j tett a Balaton fejlődése érdekében, s feltételezi I a kormányról, hogy a sok dicséretre úgy tesz j mint a mesebeli holló, elejti a sajtot, mellyel ! a vén róka majd elszalad Azután elmondja a kis cikk, hogy mi az a Balatonfüred, s még ily, eddig senki által nem ismert dolgokat. Végül és főkép pedig követeli, hogy a fürdőt a kormány, az állam részére vegye meg! Hát mindez szép dolog, de talán szabad nekünk kérdeznünk, miért kellett ezt az eszmét sajtó utján reklamirozni; propagálni? Kiknél akar a cikkíró hangulatot és mozgalmat indítani? Vagy talán megrendelte a cikket Darányi, hogy aztán legyen mire hivatkozni, ha a nagy vásárt megeszközlik? Annyi bizonyos, hogy csak magánkezelésben virágozhatik fel minden ily nagyobb vállalat! Hisz most is ép azért nem prosperál, s nem vergődik zöld ágra Balatonfüred, mert a Csönd lett a szobában. A várnagy megkeverte az ételt a bográcsban. Néhány cseréptányért vett le a padkáról és mindenkinek kiosztotta a maga részét. Szabónak is, de az nem evett. Azonban néhány korty bort ivott és egy darabka kenyeret tört magának. Szórakozott, levert volt, mintha fájdalmas emlékek gyötörnék. — Közeledik az éjfél atyafiak — szólt a várnagy. — Mondjuk el a karácsonyi éneket, aztán térjen ki-ki nyugalomra. Ekkor fölállott Szabó, a vállára vetett egy medvebőr-kacagányt, egy nagy buzogányt fölvett a lóca mellől és készült eltávozni. — Hogyan? Szabó ur! Kigyelmed el akar távozni ? Ily későn, ebben a téli éjszakában ? — kérdezte a várnagy. — Háljon itt nálunk. Szívesen látjuk és szívesen megosszuk kigyel- meddel amink van. Úgyis ritka vendég nálunk. Várja meg, mig az uj uraság megérkezik. — Azt nem tehetem ! Azt nem akarom! — felelte Szabó mogorván és szinte ijedten. — Az uj uraságot nem akarom látni. Köszönöm a jóakaratot. Körül kell néznem, nem ér-e valami utast veszedelem ebben a kutya időben. Isten áldjon! Ki tudja mikor találkozunk? Én olyan vagyok, mint a bolygó zsidó. Örökké vándorolnom kell. Feltette a süvegét s kilépett a viharos éjszakába. Dörgő lépéseit egy ideig még hallották a bentmaradottak. %
