Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-12 / 50. szám
1908. december 12. VESZPRÉMI ELLENŐR (50. szám.) 3. oldal. idő kereke, de az ősi felfogás maradványai még nem pusztultak el teljesen és még mindig kerékkötői a nemzeti jóllétet teremteni hivatott kereskedelemnek. Tagadhatatlan, hogy a magyar belterjes kereskedelem az utolsó évtizedek alatt nagy arányokban fejlődött, csakhogy ez még nem j elég az üdvösségre. Az általános jóllét gyarapodását első sorban a kiviteltől lehet remélni, amire elég bizonyságot a külföldi példák szolgáltatnak. Anglia, Francia- és Németország világhatalmukat főleg kivitelöknek köszönhetik, s ezt az igazságot felismerve gondoskodtak gyarmatok megszerzéséről. Az illető országok müveit és köztiszteletben álló kereskedői nemcsak hogy helyesen fogták fel hazájuk érdekét, és a saját érdeküket, hanem még nagy áldozatok árán se riadtak vissza attól, hogy gyakorlati téren előmozdítsák azt. Nem állottak meg az igazság felismerésénél, nem nyugodtak meg abban a tudatban, hogy a kereskedelem felvirágzását a világpiacok meghódításától kell várni, s nem bízták a többit az államra, vagy a szomszédra, hanem derekasan hozzá láttak maguk a munkához, melyet hivatásuk és a haza érdeke megkívánt tőlük. Úgy látjuk, hogy a nemzeti vagyon ilyen tágabbkörii gyarapításához nálunk hiányzik a kedv. Kereskedőink csak a jámbor óhajtásig jutnak. A hivatalos körök buzdítása nem segít ezen. Amikor arról van szó, hogy a magyar kereskedő oly összeköttetést létesítsen, mely a biztonság legpedánsabban meghatározott követelményeinek nem felel meg teljesen, sőt amelynél tán előrelátható, hogy eleinte veszéllyel fog járni, mindaddig, mig az összeköttetésnek biztos alapot nem sikerül teremteni: az ilyen vállalkozásokba magyar kereskedő nem fog. A magyar kereskedő e fogalom alatt mindig a kereskedők túlnyomó többségét értjük — csak nagyritkán érdeklődik aziránt, hogyan lehetne cikkeinek a külföldön állandó vevőközönséget szerezni. A ritka érdeklődés is felületes. Nen tanulmányozza alaposan a meghódítandó I piac kereskedelmi sajátosságait, nem vizsgálja meg személyesen vagy kiküldöttje utján a helyszínén mindama körülményeket, melyek ! áruinak odaszállitását lehetővé tehetnék, mint ezt a külföldi kereskedők teszik. A konzulok szívesen adnak felvilágosításokat annak, aki hozzájuk fordul. Alig fordulnak azonban hozzájuk. Legfeljebb, hogy egyikmásik igen könnyen hozzáférhető és magyar árukat már vásárló piacról a hitelviszonyokat illetőleg kérdezősködnek a hazai kereskedőink. Hogy mennyire hanyagolják el kereskedőink a külföldi piacokat, példa reá Anglia, ahová sok árucikkünk volna kivitelképes. Ezek között első helyet gyümölcsünk, különösen az alma foglalhatna el. Volt az idén Londonban magyar kiállítás, barátkoztunk az angolokkal a Tátrában is, az angol fővárosban is, több lelkes honfitársunk, sőt egy-két angol is buzgőan csinált propagandát a magyar áruknak. Mi hasznát láttuk azonban mindennek? Még annyit sem, hogy kereskedőink ügyet vetettek volna azokra a csomagolási formákra, miket az angol piacokon a gyümölcs szállításnál elengedhetlenül megkövetelnek. Ennek aztán természetesen az a következménye, hogy gyümölcsünk, amelyen Anglia kapva-kapna és drágán megfizetné csak nem kerül oda. Egy másik példa. A nehány év óta rendezni szokott tavaszi vásárok céljai közé a kivitel emelése is tartozik. Tavasszal csakugyan meglátogatták a vásárt a némeíbirodalmi és orosz-lengyel honpolgárok. Nem vásároltak, vagy alig vásároltak valamit. Elvezették őket a kereskedelmi múzeumba, a kereskedelmi- és iparkamarába, bankettekre, tósztokra, s ezzel aztán véget ért az akció, jövő évben újból kezdik. Felsorolhatnánk az élhetetlenség még sok példáját, de nem engedi a rendelkezésünkre álló tér. Mindegyikből kitűnnék, hogy kereskedőink még nem emelkedtek arra a magaslatra, mely a saját érdekükön felül a haza érdeke. A müveit és hazafias kereskedőkre a kivitel emelése körül nagy feladatok várnak. Tőlük függ a nemzeti jóllét megalapozása, bizonyos tekintetben rajtuk is múlik, hogy a boldogulás hazánkban oly nehéz, sokkal nehezebb, mint más országokban. Sem a diplomata, sem a politikus, sem semmiféle közpályán működő férfiú nem tartja annyira kezében hazájának anyagi sorsát, mint a kereskedő. Azért nemcsak tisztelt és magasztos a hivatása — de csak úgy, ha annak teljesen megfelel. Ha erre fognak törekedni kereskedőink, úgy néhány év múlva nem lesz panasz pangó kivitelünkre. A háború. (Kávéházi beszélgetés.) Az egyik: No! Itt van! Háborúnk lesz! Még csak ez hiányzott a boldogságunkból! Rettenetes! Mit szól ön hozzá ? A másik: Mit szóljak én hozzá?? Nem vagyok én az „Az Újság“ vagy a „Pesti Hírlap“, hogy „kávéházi beszélgetésében szóljak hozzá valamit. Ez nem reám tartozik. Az egyik: No hallja! Ez minden becsületes hazafira tartozik. Összeszoru! az embernek a szive, mikor azt látja, hogyan hurcolják mészárszékre a haza virágát egy grammatikai kifejezés miatt. A másik: Hogyan mondja maga, hogy egy grammatikai kifejezés miatt? Ezt én nem értem. Az egyik: Nem érti? Hát nem tudja, hogy anno dazumal Boszniát és Herczegovinát mi okkupáhuk? A másik: Hogyne tudnám. Az Excellenc Andrássy Gyula, a nagyobbik, akarom mondani az öregebbik, azt mondta akkor, hogy nem köll hozzá más, mint egy trombitás. Az egyik: No lássa! Csakugyan azt mondta. Aztán mégis köllött hozzá sok magyar pénz, meg sok magyar vér. A pénzt nem akarta ! megadni az akkori pénzügyminiszter: Széli Kál- I mán. Aztán elküldték Rátótra teheneket tenyészteni. A másik: Hát az baj volt neki? A rátáéi tenyésztés mindenhol kiállítási érmeket aratott. Az érmek meg pénzt hoztak neki. Az egyik: Neki persze hogy nem volt baj. Nekünk se lett volna baj. A baj az lett, hogy I az utódja megadta a pénzt, s az a pénz a mellett, hogy elveszett, még sok-sok kamatot is maga után vont pénzben és embervérben. A másik: Abán! A AAagláj! Hallottam róla! Kár, kár. De hát az már rég történt 3 Az egyik: Bár ne történi voina! Ámbátor akkor mégis valami okos dolog is történt. A Szandzsákzsákot is megszálloítuk legalább. A másik: Micsoda homokzsákot? Az egyik: Ugyan ne legyen olyan hülye, leendő hármas szavazatos minősége létére. Nen homokzsákról van szó, hanem a Szandzsák- zsákról, amely Szerbiái és Montenegrói megakadályozta eddig, hogy ellenünk összeszago'- hasson. A másik: Kérem! Csak ne legyen goromba ! Sand az homok; Zsák az sack. Hát én nem mondtam bolondot. Az egyik: Ej! Nem arról van szó, hogy 1 maga bolondot mondott-e, hanem arról, hogy j mi csinálunk bolondságot, a mikor a Szánd- ; zsákságoí kiürítjük. A másik: Persze! Persze! Az üres zsák 1 mindig bolondság Üres kamarának bolond a gazdaasszonya. így mondják. S ha a zsák üres, a kamara is üres. Az egyik: Ne ingereljen már az ostoba közbeszólásaival, amik nem tartoznak arra a komoly dologra, amiről én beszélek. Mondtam már, hogy mi annak idején ok kupái tűk Bősz- i niát és Herczegovinát. A másik: És éri azt válaszoltam, hogy j az már rég megtörtént és .most nem okkupál- I nak; hát az már most nem lehet uj baj. Az egyik: Szíveskedjék okosabban be- ! szélni. Mert különben a fejére ürítem ennek a ; sörős pohárnak a tartalmát, amit a kezemben j tartok. A másik: No! No! Semmi erőszakoskodás ! Az előbb az volt a baja, hogy valam i kiürítünk, amit a keztinkberr tartottunk, most ' meg maga is ki akarja üríteni az én fejemre, amit a kezében tart. lepedvén a még most is duzzogó Mariskának. — Hallod-e, Mariska, nincs ám neked okod haragudni. Kovács ur szívesen visszadná a rózsádat, de nem teheti, kiesett a lukas zsebéből, aztán bizonyosan összetaposódott. Most honnan vegye neked elő? Duci talán hibázott, midőn a dolog súlypontját épen a rosszul felvarrt mellényzsebie fektette, talán inkább a sebzett szívre, mint a sérelmes zsebre kellett volna felhívni a figyelmet és akkor talán Mariska szemei nem szórnak oly tüzes szikrákat és hangja nem csendül fel az indulatnak olyan izzó remegésével, mint csendült, mint szikrázott mostan. — Ah, hát visszaadná a rózsát, ha össze nem taposta volna, Hahaha! . . . — Ne nevesd ki szegény Kovács urat, ő nagyon sajnálja mindezt és azt mondja, hogy aki haragszik, annak nincs igaza, csak annak . . . — Kérlek . . . Pont. Nem akarok erről az ügyről tovább beszélni. Mariska elhagyta helyét és tartott egyenesen a táncterembe. Ott már felálltak a négyesre, Mariska azonnal „foglalkozott“ egy fiatal úrral, aki nem Kovács ur vala. Duci pedig nem igen sietett küldetéséről megbízójának számot adni, de elrejtőzvén az éléskamra csendességében, munkás lényének tevékenységét megosztá a befőtt kanalazás, s a lefolyt jelenet elemzése között. Itt akadt rá, hosszas keresés után Kovács ur, nagy szivszorongással lesvén megnyilatkozásait. — Mi újság, Ducika? — Nincs béke. Sajnálom. Mariska engesztelhetetlen, — óh, Duci, Duci. Látom, magában sem bízhatom. — Kérem, én rajtam bizony semmi sem múlt. A hibát hát ne én bennem keresse, hanem Mariskában, vagy — önmagában. — Önmagámban? Igazán? Azt hiszi, Ducika, hogy én vagyok a hibás? — Nem is én. —r Mond valamit, hm, mond valamit . . . És Kovács ur elrohant. Duci már azt hitte, ezzel az elrohanással be is fejeződött íme az egész dráma. Kovács ur személye beleolvadván minden keserűségével a sötét éjszakába és mondhatni kínos szenzációval hatott rá a tény, hogy pár perc múltán, akit a táncterem bejáratánál először meg kellett látnia, az éppen Kovács ur volt. Tehát csak eddig rohant, a drámának nincs vége, sőt kezdődik a második felvonás. A párok négyesre álltak. Mariska egy kis vörös ur karján libegett, bizonyára csak emberfeletti erőfeszítéssel lehetett őt iménti szigorú szándékaitól eltéríteni. A nagy munka fáradalmainak külső jele meg is látszott a kis vörös ur verejtékgyöngyös ábrázatán, de azzal egyben a diadalnak sugáros ragyogása is. Vele ellentétben Kovács ur maga volt a sötétség tömöritett lényege és amint most Duci előtt meghajolt, majd karjait nyujtá, hogy táncba vinné, a tragikumnak oly magaslatéra emelkedett, ami még egy francia négyes keretében is megdöbbentő. Duci is szomorúan engedte át magát sorsának, egyetlen vigaszul csak azt tartva fenn, hogy lehetőleg nem nézett és nem hallgat: ! a táncosára, noha az a „kegyetlennel“ szemben a visszatorlás büntető jogát gyakorolván, ebből kifolyólag minden erejével vitte a szelleme, s udvarló szerepét. Vájjon, a halálozás, vagy a kivándorlási statisztika adatait szőtte-e bele csevegésének virágos fonadékába, arrói Duci nem bir; tudomással, mert, mint már hangsúlyoztuk, figyelő elméje, szeme folyvást csak az átellenes párokon, de legkivált Mariskán összponíosná tehetségeit. Először csak hallgatak buzgalommal gyűjtötte tapasztalatait: ni, milyen nyájasan mosolyog Mariska a táncosára, de milyen élénken beszélget vele most is . . . És ah! . . . A csendes szemlélődés tapasztalásai mar tulon-tul meggyülemlettek, önkénytelen szavakban kért életet a tudásnak eddig holt kincse. Duci susogva szólt lovagja felé. — Nézze csak, Mariska odaadta a virágját . . . Kovács ur nézett és látott és abban a pillanatban eleresztvén a Duci karját, most már végérvényesen elrohant. Hogy pedig milyen igazi nagystílű futással, azt bizonyítják a ruhatári adatok, ott találtatván a reggeli órákban
