Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-11-21 / 47. szám
1908. november 21. VESZPRÉMI ELLENŐR (47. szám.) 3. oldal. találta. A halálvonaglás látta volt az a mennyei öröm, mely után a műveletlen nép áhítozott. A századok lázas kulturmunkája részben kiküszöbölte az Ízlés ez elfajulását; de az állatöldöklés mutatványszeríi gyakorlását még ma sem törölték el egészen a népmulatságok műsorából. Spanyolországban és Portugáliában még jelenleg is napirenden vannak a bikaviadalok. A müveit Nyűgöt azonban nem talál élvezetet az ily mulatságokban. Szégyeli magát mulatságból kínozni az állatot — inkább kínozza az embereket. Mi tűrés-tagadás, minden civilizáció és kultúra gúnyjára az emberekből még nem halt ki az állati ösztön, csak alszik. Csak a törvények vasszigora, néha az erkölcsi kényszer is, tartja némileg féken azt a bámulatot, melyet a nyers erő iránt tanúsítanak az emberek. Ho- | gyan is lehetne ez másképp, mikor a szerzett birtokok védelmére ma is, mint régente, hadseregeket kénytelenek tartani a nemzetek, s amikor a háború veszedelmei, csakúgy, mint ősidőktől fogva, egyre fenyegetik még a legbékésebb szándékú népeket is. A háború pedig nemcsak az embereket öldökii, de annak gondolata tönkreteszi az erkölcsökbe vetett bizodalmát is. Pellengérre állítja az igazság hatalmába helyezett hitet az a tudat, hogy győzni csak az képes, aki erősebb, akár van igaza, akár nincs. Ki csodálkozhat tehát azon, hogy a nép még mindig nem fojtotta el a nyers erő iránti bámulatot? Felvilágosultság, tanulás, hitoktatás és a civilizáció számtalan más nemes eszköze kudarcot vall, amikor aról van szó, hogy a nép duhaj, jókedve szerint mulasson. Az alsóbb néprétegek mulatságaiban gyakran jut szerepe az ökölnek, sőt a bicskának is. Éveken át tartó erkölcsjavitó munka a mulatozás hevének egyetlen egy pillanatában megsemmisittetik. A törvény csak megtorló, de megelőző befolyást nem gyakorolhat. Művészetünkbe és irodalmunkba is befurakodik ez a barbarizmus. Az olvasók jó magyar műveinkre ügyet se vetnek, ellenben sok ezer számra kelnek el a leghitványabb ponyvairodalom piszkos termékei: a Nick Carter, Sherlock Holmes, Nobody és tudja Isten, mi más név alatt kibocsájtott fércmunkák. Egyetlenegy valamire való olvasmány se található bennök, de mert emberek élethalálharcáról közölnek leírásokat, mert az öldöklés raffineriait Írják le minden összefüggés, minden logika, sőt minden valószinüség nélkül is, mohón falja őket a nép és a kiadók a'ig győznek belőlük eleget a könyvpiacra vetni. Ezek a förtelmes tákolmányok mind Németországból vándorolnak hazánkba. Az egész nagy német birodalomban félannyit se lehet belőlük a közönség nyakába sózni, mint a mennyi Magyarországban elkel. Egész Magyarországon pedig nincs senki, aki ennek az inváziónak gátat vetne. Sutban hevernek a magyar népirók munkái, de a bűnt dicsőítő, komisz irályu rémregék óriási mértékben szabadon terjeszthetők, ronthatják az erkölcsöket és követendő hősöknek állíthatják oda a gonosztevőket. A bűncselekmények egész sorozata kél nyomukban, a gyenge ítélőképességgel biró és gyenge jellemű emberek meg- irigylik a kriminális hősök dicsőségéi és nasonió „hőstettek“ által akarnak hírnévre szert tenni. A felnőttekben azonban még félannyi pusztítást se végeznek ezek az olvasmányok, mint a zsenge ifjúságban. Ennek az élénk fantáziáját beteges izgatottságba kerketik és teljesen kiölik belőlük a szép a nemes iránti fogékonyságot. Sajnos, hogy ezen bűnös munkához a sajtó egy része is segédkezei nyújt. A fővárosi azért, mert neki minden jó hirdetésnek, csak fizessék érte és sok vidéki lap, amely szintén i hirdeti ezen ocsmányságokat. Ez utóbbiak bizonyára jóhiszemű tudatlanságból teszik, s nem is tudják mit hirdetnek? De nem teszik tudatlanságból és jóhiszeműségből azok a könyvkereskedők, akik épen ezeket az erkölcsrontó tákolmányokat hirdetik legnagyobb hangon, s rakják tele kirakataikat mintegy csalétekkel. Még városunkban is, komoly, jónevü és szolidnak ismert régi cég! Ép ezért immár elkerülhetlenné vált az a kérdés, hogy a mindenkit elfogó Nick Carter után végre kinek lesz bátorsága a nép Ízlésének gyilkosát: Nick Carter uramat és cinkostársait örökre biztos zár alá tenni? Erzsébet királyné emlékezete. A magyar nemzet ragyogó csillaga, mely sötét éjszakából vezérelte ki nemzetünket, letűnt a mi egünkről. Tíz éve ... És milliók kínja zúdult egy ősz emberre, kinek megölik királyi hitvesét, lelkének élettársát. Azóta ott virraszt sírjánál a magyar nemzet gyásza és kegyeletünk híven őrzi hallhatatlanságának kezdetét. Feszületet tartó dermedt keze, az ajkára fagyó ít fájó mosolygás, a hófehér lepel, mely végig ömlött tetemén, — mindezen látomás most itt kisért újra mindnyájunk lelkében. Emlékénél megújul szivünk frigye az ő szivével, az az édes frigy, melyen nem fog az enyészet hatalma. Véres emlékek torlaszát lehelték tova sóhajtásai, a gyűlölködés tengerén vert aranyhidat a nemzet és király között az ő szereteíe. A győztesek dacát irgalomra bírták könnyei, — A legnagyobb készséggel. Tartsa tenyerét s tegyen belé egy centet. — Bajos lesz. Mialatt Vulnery zsebeit összekutatta, egy egész kör képződött körülöttük a hotel vendégei sorából. A yankee egymásután szedte elő zsebeiből a törött zsebkést, fésűt, rossz gyufatartót, fog- piszkálót, végre mellénye egy mélyedéséből ! diadallal egy centet húzott elő. — Ez sem cent ... Ez sem az ... No végre ... De elbújt. Itt a tenyerem, s rajta a cent, szólt és a kincsét jobb tenyerébe helyezte. Luigi büvészbotját elővéve, egyik zsebéből, azzal a kézbe tartott centet gyöngéden megérintette. — Ez tehát az ön centje? — Jól megőrzött vagyonom. — Szorítsa össze a markát és tartsa a centet erősen. Az olasz hirtelen ügyességgel a centet kicserélte egy 10 arany dollárossal. — Tartom. Még vasfogóval sem lehetne kivenni. — Presto avanti, poco chorivari changes passé! — sanzsirozott a bűvész, botjával jeleket téve a levegőben. No most, nyissa ki a tenyerét. Mit lát benne? Vulnery nagy óvatosan kinyitotta a tenyerét és nagyot ugrott, mikor az aranyat meglátta benne. — Nagyszerű! Pompás! Tiz dollár! Nem hamis? — kérdezte önmagától és gyorsan a | bár-asztalon megpengette. Igazi. Bravó, mester, ön érti a dolgát. Vulnery most egy papirost kerített valamelyik zsebében és az aranyat gondosan bepakolta. — Ha tiz dollárra lesz szükségem, máskor is önhöz fordulok, tanár ur, szólt az értékes csomagocskát zsebébe rejtve és az ajtó felé indult. Luigi azonban nem engedte kimenni és kétségbeesetten útját állta. — Mit akar az istenért? Adja vissza a tiz dolláromat! Vulnery nagy méltatlankodással tolta el utjából a bűvészt. — Micsoda, az ön tíz dollárját? Hát nem az én centemből varázsolta? — Ne tréfáljon, — szólt a bűvész. Ön I ért a bűvészeihez és tudja, hogy ez csak szemfényvesztés. — Micsoda? Szemfényvesztés? Akkor ön csaló! Mindjárt felfedezem az egész díszes társaságnak. S hogy szavainak súlyt adjon, az eddig halkan mondott szavak utján hangosan kiáltotta: — Uraim, egy . . . Anderson Luigi megijedt, hogy bűvészed carrierjét tönkreteszi, befogta Vulnery száját. — Ne tegyen tönkre. Hallgasson. Vigye az ördög a tiz dollárt! — Viszem. Good by! — viszonozta Vulnery és fütyörészve elhagyta a hotelt. szelídsége feledni tanította annyi diadal után mégis földre tiportakat. Gyöngéd kezével, jósága fönnségével a hatalmat odavezette a jog oktatásához, hogy meglegyen a királyboldogiíó, nemzetfeltámasztó béke. Minden lépte-nyomán rózsa fakadt e magyar földön; s az ö szivébe mégis egyre mélyebben nyomult a vérző tövis. Két keze csak virágot tudott hinteni, s szivét mégis szakadatlanul járta a csapások tőre. Lassanként rajta tapadt minden szem, hogy a legelső magyar asszonyon tanulja felismerni az isteni akaratot, ameiykel tetszik sokszor a legjobbakat sújtani. A csodálatos asszony állott. a világ, cselekedvén, mint a legelső királyné, szenvedvén, mint a legutolsó munkás asszony S akik benne a királynét csudáltuk, az asszonyt, az anyát lelkünk legigazibb könnyeivel sirattuk. Mint királyné csak ember kívánt lenni, mint ember királyi tudott lenni. Mint nyári éjen a hangtalanul cikkáző villám, úgy az ajka körül vonagló mosoly csak sejteni engedte a lelkében lezajló vihart. Rejtett bánatával világgá bujdosott bércek közé, messzi tengerekre vitte fájdalmát és úgy suhant végig a világon, mint a szomorúság bolygó simboluma. Es úgy akarta, hogy mindenhova elkísérje a magyar szó. Aki összeforrta a kiegyezés fonalát a király és a nemzet között, az bolyon gásában is kapocsnak tartotta meg bűbájos nyelvünket és a magyar kíséretet. Mikor földünkre lépett, mint felesége egy megkoronázatlan királynak, csak vad rém meséket hallott a magyarról; de amint megismer bennünket, égi ösztönszerüséggel eltelve bizalommal lép a magyarhoz, világosan látja a benne levő nagy erőt s örömtől tündökölve mondja: e nemzetnek enyémnek kell lennie s én az övé leszek. Meglátott és megérteit bennünket, mikor a levegőt is elfojtották a magyar elöl és a I napot is elsötétítették arculatunk elöl. Még jóakaróink is ijedő tartózkodással néztek felénk, I ö pedig politikán, udvari pletykán, hagyományon, Bécs várán, arzenálján keresztül kis I kezét a béke fehér kendőjével felénk nyújtotta ; és a gyanakodókat bízókká, a hitetleneket ! hívőkké tette. Ezért útmutató hajnalderengés a magyar- I nak az ö élete. A koporsó egy porladó ember- ! romot takar csupán, de ami Istentől eredt volt Erzsébet királynéban, azt nem ejtheti zsákmányát az enyészel; sugarai, lelke él s élni fog mind a magyar nemzet leikében; alakja tanyat üt a magyar nép fantáziájában s ivadékról ivadékra fog átmenni megszentelt hagyatékul. Népeket országokat lehet hódítani fegyverrel, de a népek szivét csak az hódíthatja meg; kinek szive, lelke, értelme milliók boldogitására képes. Ezen kiváló fejedelmi képesség alig volt meg igazabban valakiben, mint Erzsébet királynéban, kinek női és fejedelmi erényeit a világ csodálta s kinek épen ezért legkegyeletesebb mauzóleuma lesz a magyar nemzet szive. De midőn előttünk ál! kegyeletes alakja, királyi fönsége Erzsébet királynénak, éppen az ő halálának szomorú körülményeiből meríthetünk oly komoly tanulságot, melyet lehetetlenség megszívielés nélkül hagyni. Egy anarkista volt a királyné gyilkosa. Ha volt a XiX-ik század tévelygései között borzasztó, úgy az anarchizmus az. Sem Istent, sem hazát, se családot, se isteni, se emberi törvényt nem ismer; és halálra keresi a fennálló rendet. A genfi borzasztó dráma a haldokló század utolsó vészkiáilíása volt az ébredő XX. századhoz, hogy az anarchizmus rákfenéjét még csirájában fojtsa el. És mégis én nemcsak az anarkistát citálom az itélőszék elé, hanem az irányt, amely azt szülte. Az anarchizmus apjnt és anyját: a modern istentelen philosopbiát és tudományt, a kereszténységet elvető állami és társadalmi rendet, a szociáldemokráciát hívom tetemre a királyné néma sebe előtt. A hiteilen tudós tanaival, a társadalmi rend ellenségei bujtogatással, az anarchizmus már tőrre!, dinamikai támad a fennálló keresztény világrend és annak minden tényezője ellen. Legjobban gyászolhatnánk Erzsébet királynénkat azzal, ha a társadalom újjá ébredne s kiengesztelnénk a jelent a jövővel és ebben az ébredésben élne örökön örökké a magyar nemzet nagy királynéjának emlékezete. (• ■ ■ >'•)
