Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-10-10 / 41. szám
a múzeumot nem! De különben sem azért áldoztak a város polgárai, hogy régi köveknek és rozsdás vasaknak emelt épülettel a piacot újból lefoglalják. Már jelentkeznek is a polgárok, s hangsúlyozzák, hogy ha a piacból egy talpalatnyi földet elvesznek, úgy egy krajcárt sem adnak a piac és utca-rendezésre! Es ezt jól teszik! Mert igazán meghibbant agyvelejű embernek kellene lenni annak, aki azért áldoz pénzt, hogy a piacot múzeummal beépítsék. De meg biztosra vehető, hogy a muzeum földszintjén üzlethelyiségek is lesznek, melyekben a főutcai kereskedőknek konkurenciát csinálnak. A piac pedig nem lesz nagyobb, mert még a Kaszinó-utca kétharmad részét is a múzeumhoz akarják csatolni. Itt nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy mibe került a városnak a Kaszinó épület? Ezt a piszkos, bűzös, ronda helyiséget átvették 24,000 koronáért. Adtak helyébe a kaszinónak 50 évre fényes termeket a Koronába, melyeknek 50 évi bére legkevesebb 100,000 korona. Mindezt pedig nemes és nemzetes Veszprém város viselheti, mert úgy a Korona mint a Színház előbb-utóbb a város nyakába száll. Végszavunk tehát az, hogy nem szabad a muzeum, vagy kultúrpalotára egy vasat is áldozni, mert ez teljesen felesleges. A kormány édes-örömest ingyen megcsináltatja! Tehát az a sokat hirdetett 120,000 korona sem kell az államtól. Kapunk mi többet is, csak tessék mozogni. Főkép és semmi esetre sem szabad pedig a múzeumot a főtéré hozni! Ily őrültség talán még Veszprémben sem fog megtörténni. Vigyék ki bárhova, akár a Gyermek- menhely mellé. Legyenek tehát résen és észen a veszprémiek, nehogy ismét úgy járjanak, mint minden középületükkel jártak. 2. oldal. (41. szám) _________ __________ tu dja, mi vár reá s ép ezért szegényke majd megőrült az irtózattól. — Ah, kiáltott föl hirtelen, én kiugróm, Madelaine. Ez mégis jobb vég. Ugyan e pillanatban azonban az automobil hirtelen a minimumra csökkentette a gyorsaságát, s igy lassú járással egy csarnokba kanyarodott be s aztán egy nagy udvaron áthaladva egy tornác előtt megállóit. Madelaine odasúgta nővérének: — Késő már, drágám. * Egy kopasz, negyven éves, elegáns öltözetű túludvarias úr nyitott nekik ajtót s köszöntötte őket. Armande, felkiáltott: — Uram, öljön meg. S naivu! hozzátette: — De ne közeledjék hozzám. Kisasszony, szólt az ismeretlen, nem fogok önhöz semmi formában közeledni de kérem kövessen most, mert az idő halad Teljesen fölösleges segélyért kiáltani: ez a ház egyedül áll az erdő közepében. Madelaine szállt ki először. Armande követte, de oly erőtlenül, hogy a felhágó-lépcsőt eltévesztette. Támogatni kellett őt. A halvány holdvilág, mely megjelent az égen, beezüstözte a bah belépőket, a nők fehér arcát s gondosan fésült hajzatát. Beléptek egy szobába, hol Madelainet és Armande-ot egy fekete ruhába öltözött öreg nő fogadta. b VESZPRÉMI ELLENŐR 1908. október 10. mg Veszprém; Halpiac. WELLMER G?U LA fogász = ajánlja magát a legjobb és legszebb műfogak, egész fogsorok készítésére, a legújabb amerikai mód szerint, rugók és kapcsok nélkül oly módon, hogy azok a természetes fogakhoz hasonlóan, minden célnak megfelelnek. Kívánatra egy műfog néhány óra alatt, egy fogsor 24 óra alatt készül el és a foggyökér eltávolítása nélkül, minden fájdalom elkerülésével illesztetik a szájba. Javítások díjmentesen eszközöltetnek. Minden a fogászat körébe vágó műveletek. Veszprém; Halpiac. Köröskörül kör és kör .. Boldogult Lővy bácsi, városunknak kitűnő hirü r.örödése szokta mondani, ha azt kérdezték tőle hogy van, „hát hogy legyek, mikor köröskörül kör, csupa kör!11 Arra a sok társaskörre célzott, ami városunkban lépten-nyomon van, s a korcsmárosok és vendéglősök helyzetét megnehezíti! Valóban nem láttam még várost, melyben annyi néven nevezendő társas kör volna, mint Veszprémben! Azt hinné az ember, hogy itt e városban a társasélet van oly nagyon kifejlődve, s ez teszi oly szükségessé a körök keletkezését. Erről szó sincs, s a társaskörök nálunk a legtöbb esetben nem azért alakulnak, hogy a polgárok közt a társaséletet, a kultturális fejlődést fejlesszék és előmozdítsák, hanem legtöbbnyire csak azért, hogy egyik-másik embert könnyűszerrel korlátlan ital mérési engedélyhez és korlátlan zárórához juttassák. Ezen állításunkat teljesen felesleges bővebben magyarázni, s bizonyítani. Napnál világosabb ez, s tudja mindenki városunkban. Italmérés kell? Nosza rajta, alakítsunk kört! S a kör jóformán még meg sem alakult, pénz még egy fitying se folyt be, az ital mérési jog már meg van. Az illető vállalkozó, kinek házában a kör megalakult, édes-örömest ád egy kis szobát a kör tagjainak, s méri az italt derüre-borura, körtagnak, s nem tagnak Hiú és nagyképü ember találkozik mindig, aki az ily körökben állást vállal, örökös disztag és diszelnök is akad, s a kör meg van! Él és létezik. Műveli a literatúrai azon literek számolásában, melyeket ott elfogyasztanak. A legkitűnőbb a dologban mégis az, hogy legkevésbbé keresik fel körtagok ezeket e köröket, hanám inkább állandó és nyilvános korcsmául szolgálnak oly egyéneknek, akik nem is körtagok. Ezeket a köröket különben alig egy-két kivétellel, mind be lehetne záratni, mert nem tartják be alapszabályaikat száz és egy esetben. De hát ezek a körök csak megvannak, léteznek, fennállanak és újak létesülnek. Ez már oly különleges veszprémi szokás! A korcsmárosok és vendéglősök pedig károsodnak. Fizetik a sok adót és különféle ' járulékot, ki vannak téve a vendégek, fináncok, rendőrök, hatóságok sokféle szekatúrájának, s vígan tönkre mennek! Az a gyönyörű, erős, művelt és gazdag korcsmáros és vendéglős testület, mely hajdan létezett, s mely úgy közbiztonsági, mint politikai és kulturális téren feladatot végzett, elpusztult! Imitt-amott van még egy hírmondója! Tönkre tette őket maga az állam az ő szabad iparával, engedélyezett köreivel, főkép pedig a butel lázókkal! S hajó Lővy bácsi az ő üzlete hanyatlását a köröskörül levő köröknek tulajdonította, csak részben találta el az igazat. A korcsmárosok megölő betűi, a nem is gomba, hanem sáska módra szaporodó butellázók! Ma már minden ember butellázhat, s mindenki mérhet ki kotlában bort. Számos visszaélés történik e téren. S ezek közt nem a legkisebb az, hogy a korlátolt italmérők nem is a saját termésüket mérik, hanem másoktól összevásároltat. Derüre-borura adják a bort, nyakló nélkül mérik ki, s ha száz vagy ezer eset közt egyszer rajta csípi őket a finánc, büntetésük számba nem vehetően csekély. Pedig midőn uj pénzügy igazgatónk ide jött, hangoztatta, s mi hittük is, hogy erélyesen fog fellépni, s elejét veszi a korcsmárosok károsításának. Most már van korcsmáros ipartestületünk is! Hát lépjen ez fel! Most ismét itt az ideje. Itt a szüret, a visszaélések, tehát a hivatásos korcsmárosok károsítása ismét nagy mértékben folyik, a Jeruzsálemhegyen ismét egy ivást célzó kört akarnak felállítani, álljon talpára a korcsmárosok ipartestülete, s védje meg a korcsmárosok érdekeit. Borsszemek. Ezer a«los. Azt mondják a humoros helyzet önmagától áll be. Hát ennek az „azt mondjáknak“ igaza van. Úgyszólván ünnepi hangulatban vagyok, s napok óta egy üdvözlő sétautra vagyok felkészülve. Toliamat loyalitúsba és alattvalói hűségbe mártom, szivemet diadalkapuvá alaki — Asszonyom . . . Kisasszony . . . S aztán minden átmenet nélkül: — Mostan pedig engedjék meg, hogy levetkeztessem önöket. — Minket . . . levetkeztetni . . . dadogta Madelaine. Nem fejezhette be. Az öreg nő már kikapcsolta a kabátja csatját, kihúzta az öv gombostűig s így lábához esni engedte a felső szoknyát. Ugyanily ügyesen lehántotta a fűzőt, úgy, hogy az ing vállrésze szabadon hullott a gyöngéd, rizsporozott karokra. — Most ön jön, ha megengedi, szólt Armandehoz száraz hangon. Armande egész fehér volt. Egy kétségbe esett pillantást vetett nővérére, aki éppen egy kerevetre omlott, hol egész testén végig hullámzó görcsös rángatódzások fogták el. Aztán átengedte magát. Az öreg nő pedig, miután levetkőztette őt is, karjára vette a két ruhát s maga után betéve az ajtót, eltávozott. A fiatal leány térdre hullott és zokogott.. . Az idő közben telt, az óra négyet ütött. Aztán hirtelen nővére karjaiba futott, aki görcsösen magához ölelte. — Édes Armande-kám, drágaságom — szólt gyöngéden Madelaine. — Édes kicsi nővérem. Ne félj semmit, majd megvédlek én. Nálam a dolog nem nagyon fontos ... De téged, nem akarom, hogy érintsenek. A testemmel foglak megvédeni. A folyosóról léptek kopogása hallatszott. — Istenem, Istenem, ő az! A kulcs éles hanggal hatolt be a zárba s Armande úgy felsikított erre, mintha az ő testébe hatolt volna. Midőn azonban az ajtó megnyílt, csak az öreg nőt látták, aki egy tálcán hozta a ruhákat s udvariasan így szólt: — Hölgyeim, engedjék meg, hogy felöltöztessem önöket. — Hogyan, — szólt Madelaine, — hogyan ... de hát . . . A feketeruhás nőt azonban ez a csodálkozás nem zavarta meg. A legnagyobb nyugalommal felöltöztette a két nőt, helyresimított minden redőt, eligazított minden csipkét s aztán köszönve távozott. Helyette belépett az ismeretlen. — Hölgyeim, — szólt nagyon udvariasan, — nehogy kutassák ennek az éjnek titkát s így nekem ártsanak, megmagyarázom a dolgot. — Önökön van ma éjjel Páris két legszebb loalettje. Egy kliensem a múlt kedden látta önöket ezekben a ruhákban az operában s azt mondta, hogy okvetlen csináljak neki egy ugyanilyet. Nos, ami a szabást és a színeket illeti, talán elég lett volna, ha én az én divatárus szememmel jó! megnézem önöket, van azonban ezeken a toaletteken egy csipkeminta, mely oly szövevényes, hogy egyszerűen lehetetlen máskép utánozni, mintha redők nélkül kiterítve fekszik előttünk a szabó-asztalon. Szükséges volt tehát, hogy a ruhákat rövid időre megszerezzem . . .
