Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-01-25 / 4. szám
III. évfolyam. Veszprém, 1008. január 25. vzani. M£GJEL£XIK mXDEHí SZOMBATOD DÉLITÁJÍ. Előfizetési árak: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. — Egyes szám ára 24 fillér. Nyilt-tér garmond sora 40 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Hupka György. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek. A Csákyék szalmája. (H. Gy.) A legeslegszigorubb pontosság és lelkiismeretesség kívántatik meg az idegen — főkép a közvagyon kezelésénél. Tudja ezt mindenki, legalább tudni kellene, s ez nem szorul bővebb magyarázatra. Mégis azt tapasztaljuk, hogy éppen a közvagyon kezelése körül fordul elő a legtöbb visszaélés, s a hütlenségi esetek itt ülik legnagyobb orgiájukat. Sajnos városunk és megyénk közvagyona sem maradt mentes a bűnös manipulációktól, s az utóbbi években szomorúan tapasztaltuk, hogy a ledér erkölcsök és laza ellenőrzés következtében a közvagyon számos esetben károsodott. Még sajnosabb az, hogy az előfordult bűnös üzelmeket egy esetben sem követte a törvényes megtorlás, mely elrettentő például szolgálandott volra, hanem részben futni hagyták az illető bűnösöket, még aranyhidakat építvén nekik, részben, kisebb mérvű hütlenségi eseteknél, jelentéktelen rendbírságokkal engesztelték ki a megsértett jogrendet. Ezen eljárás amellett hogy igazságtalan volt, még azon hátrányos következményt is vonta maga után, hogy megrendítette a népnek közügyei vezetőibe vetett hitét, s azt a feltevést keltette, hogy az elnézést azért gyakorolták, mert TÁRCA. A spenót. A „Veszprémi Ellenőr“ eredeti tárcája. Irta: Sikulusz. — Mit főzzek holnap? — kérdi tőlem feleségem. Minthogy én ugyanekkor kényes Írásbeli munkával voltam elfoglalva, minden további gondolkodás nélkül ezt feleltem: — Spenótot. Feleségem felszökött a divánról, melyen eddig nyugodtan ült, s rikoltozni kezdett: — Spenótot, spenótot! Ép ily könnyen mondhatnád, hogy fácánt szarvasgombával. Váljon tudod-e, mi az ára most a spenótnak? — Nem 1 — mondám én. — Tehát oly drága ? — Csak drága ? Elérhetlen! . . . Mondd különben, hol élsz te tulajdonképen ? — Tudomásom szerint Európában, Veszprémben. Ha azonban te, a téli idény tartamára valamely olcsó és csinos villát tudnál, teszem azt Korfuban . . . — Oh én Istenem — szólt ő — már ismét ezek a kétes értékű szellemességek! . . . Én itt töprengek, s nem tudom, hogy abból a rongyos pár koronából, melyet konyhapénz fejében adsz, mit főzzek s te korfui villákról ábrándozol! a visszaélések szálai nagyon messzire vezettek, s a szavatosság és felelősség igen széles körben tette volna szükségessé a kártérítési kötelezettséget. Városunk közvagyona körül a legutóbbi időben előfordult hütlenségi esetek tettesei gyors egymásutánban három esetben önmaguk statuáltak igazságot maguk felett, amennyiben a legkülönbözőbb módozatok szerint váltak öngyilkosokká. Kötéllel, golyóval, s méreggel szaldirozták számláikat, ami ugyan az okozott kárt a városnak meg nem téritette, de legalább lehetővé tette, hogy a bűnös üzelmek egész ódiumát a szerencsétlen megöngyilkoltakra lehetett hárítani, mert a halottak nem beszélnek, még a XX-ik században sem! Teljes joggal hinni és várni lehetett, hogy a szomorú péíuhköii és a káron okulva, a városi vagyon- és pénzkezelés ; immáron teljesen szabályszerű és minuciózusán pedáns lesz. Mert hisz az erre vonatkozó szabályok megvannak, s csak betartani kell azokat, s azok betartását ellenőrizni, amire szintén meg van a mód és lehetőség. S valójában, mintha e téren is haladtunk volna, mert egy idő óta nem hallottunk szabálytalanságokról. A legutóbbi hetek azonban arról győztek meg, hogy a közpénzek kezelése körül a régi patriárkalizmus, nem akar— Hát hiszen az egészen mindegy — véltem én — hogy egy kaliforniai kutyaólról vagy egy korfui villáról ábrándozom, mert sem az egyikkel, sem a másikkal nem rendelkezem. — Mindenesetre jellemző reád nézve, hogy Korfura dondolsz, holott én nem tudom mit főzzek s tőled kérve tanácsot, egyszerűen azt feleled: spenótot. — Tehát ne főzz spenótot, ha ez téged idegessé tesz, főzz lencét! - feleltem én. Feleségem gúnyosan kacagott: — Azt hiszed, hogy talán a lencse olcsóbb mint a spenót? Égyátalán semmi sem olcsó, minden drága! — Ez esetben égyátalán nem tudom, mit főzhetnél! — Én sem! — mondá ő, s ismét leült a divánra, s csendes töprengésbe merült. Azt hivén, hogy a konyhavita ezzel befejeződött, újból munkámba merültem. Alig Írtam azonban néhány sort, feleségem újból megszólalt : — Valamit mégis csak kell holnap főznöm. — Hát rósz épen nem volna — válaszoltam én. — De mit? — Persze, ez a kérdés! — mondám. — S látod, mennyire változnak az idők! Hamlet idejében lenni vagy nem lenni, volt a kérdés ! Most pedig az, hogy mit főzünk holnap ? — Ugyan, az égre kérlek, — szólt feleI juk mondani slendriarizmus uralkodik, s legfeljebb csak az emberek voltak ez- időszerint becsületesebbek. • A közvagyon ma is csak a Csáky szalmája, melyet ciháinak, elcibálnak, elkonfiskálnak, s ne adj isten, még «1 is sikkaszthatnak! Mert az alkalom, sa kísértés ejti meg az embereket, szüli a tolvajokat. Néhány jelentéktelennek látszó eset, mely a legközelebbi időben, s a napokban történt, igazolja állításainkat, s aggályunkat. A helypénzek körül fordultak elő visszaélések, melyeknek méretei megállapíthatok ugyan nem voltak, de azon feltevésre feltétlenül feljogosítottak, hogy nem éppen azon egy és konstatált esetbe fordultak elő. Ezen feltevésnek különben kifejezést is adott egyik városi kép- ! viselő azon a városi közgyűlésen, amelyen amaz ügy tárgyaltatott. Oly esetről is hallottunk, hogy a helypénzek beszállítása nem a megkövetelt időben és összegben történt, s hivatalos utón, az illető alkalmazott havi fizetéséből, levonások utján kellett a be- szállitandott összeget fedezni. Egy konkrét esetből kifolyólag azt is látjuk, hogy városunkban, minden boldog-boldogtalan városi alkalmazott kezel közpénzeket! Kezel a dijnok, pénzkezelésre fel ségem - légy kissé komolyabb, mert most úgy tűnsz fel előttem, mint a gyermek, amely égő fáklyával játszik a puskaporos hordó közelében! — Mi a kő ? Miféle gondatlan szülők azok, akik gyermeküknek égő fáklyát és puskaporos hordót adnak játékszerül ? Különben sem tudom, hogyan illik reám a te hasonlatod ? Én égyátalán nem játszom, hanem dolgozom, jobban mondva dolgozni szeretnék, s még jobban mondva, dolgoznom kellene, de nem birok, mert a létező élelmiszerek közül ki kell keresnem a legolcsóbbat! — Ah, vagy úgy? Tehát ismét zavarom a nagyságos urat ? Pardon, már hallgatok ! Feleségem mindezt oly hangsúlyozással mondta, melynél minden szó gúnytól áradozik, s minden szó úgy cseng, mint midőn mínusz 18 Celsius, vagy mit bánom én, Reamur fok mellett, élesre fent borotvák hullanának a Balaton jégpáncéljára. Erre már letettem a lantot, akarom mondani a tollat, s feleségem mellé telepedve, kérlelő hangon szóltam hozzá : — Lásd gyermekem, az tagadhatatlan, hogy egyelőre még munkám után élünk. Keserű és szomorú, de valóság ez ! . . . Adná a jó isten, hogy valamely örökség, vagy nagyobb főnyeremény kamatjaiból élhetnénk. Sajnos, de nem igy van. Fortuna istenasszony gyűlöl engem. Hogy miért, azt nem tudom, mert én ezt az asszonyságot soha nem bántottam, ellenke-
