Veszprémi Ellenőr, 1908 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1908-05-02 / 18. szám
MEGJELEMK MÍ^SVE^ SZOMBATOD BÉLETÁA. Előfizetési árak: Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona. — Egyes szám ára 24 fillér. Nyilt-tér garmond sora 40 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Hupka György. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek. Egy Mintajárásból. (//. Gy.) Azon sok súlyos feladat közül, mely úgy nehéz politikai és közgazdasági, mint társadalmi életünkben megoldásra vár, az utóbbi időben élesen kivált és hangosan megoldást követelve előtérbe lépett a kóbor cigányok megrendszabályo- zásának kérdése, illetve feladata. A cigány kérdés nálunk évszázadok óta létezik, de vele valóban komolyan, s a gyakorlati téren, az egész Országra kiterjedően, államférfiak soha nem foglalkoztak. Egyesek részéről történtek kísérletek a cigányok letelepítésére, mint azt áldott és nagy emlékű József főherceg tette, vagy helyhez kötése által mint ezt Zala- megyében megkisérlették, de mindezen próbálgatások eredménytelenek voltak, s a cigányok kóborlását, s az ezzel járó kellemetlenségeket, bajokat meg nem szüntették. A cigány kérdés megoldásának elhanyagolása mind e mai napig, valószínűleg abban leli okát, hogy az országot bebarangoló eme nomádok által okozott bajok csak ritkán voltak főbenjárók, s legtöbbnyire csak a vagyonbiztonságot veszélyeztették kisebb-nagyobb mértékben, s azt is csak a falvakban, melynek népével nem törődtünk oly túlságosan, mint a városiakkal. Mióta azonban a megélhetési viszonyok nehezebbé váltak, s nehezen meg' szerzett garasait és ingóságát mindenki féltékenyebben őrzi, s a vidéki nép bőTÁRCA. Éjjel. Sújt az ököl, zuhan a test. Poros utat pirosra fest Gőzölgő vér. Sápadt arcra néz a hold. Valami árny tovafut, S ahol rohan, Lába alatt Dübörögve szól az út. Sápadt arcra néz a hold. Kis ablakot megkocogtat, Ajtónyitót megcsókolgat És remegő szóval kérdi: „Édes anyád fönn van-e még? Kicsiny Pali fönn van-e még?“ Eltűnik a hold világa, Sötétség van a szobába’. Zúg a szélvész, cikkázik a villám, Aztán zápor indúl. „Oltsd el a világot! Még majd, Tudja Isten, mit gondolnak!“ kezüsége is sztikebb korlátok közé szorult, — megszűntök a jó idők a koldulás és lopásból élő cigányok részére. Dolgozni mindenkinek súlyosan kell, s így senkisem hajlandó naplopó, tunya, csavargó, de ép-kézláb embereknek alamizsnát osztogatni, a lopás pedig az emberek nagyobb ébersége és a csendőrségi intézmény életbeléptetése és tökéletesítése mellett, meg van nehezítve. Nem csoda tehát, ha a munka nélkül megélni akaró, mindenféle nevelést, oktatást, vallást és erkölcsöt nélkülöző vad hordák oly cselekedetekre vetemednek, melyek segélyével egyszerre nagyobb értékek birtokába jutnak, ha mindjárt a tisztességes, dolgos emberek élete árán is. A legnagyobb mértékben aggályossá változott és meg nem tűrhető ezen körülmények mozgatták meg az államvezetőséget, hogy most mái komolyan neki fogjon a kóbor cigányok megrendszabá- lyozásához. Mert talán csak komolynak vehetők azelőleges intézkedések, melyek a belügyi kormányzat kebelében megindittattak, s külön cigány osztály és cigány biztos felállítására vezettek. Nagy baj volna, ha csak az előleges intézkedéseknél maradna a dolog. A nyugati müveit államokban mindenütt a legszigorúbb és legerélyesebb eszközökkel védekeznek a kóbor cigányok ellen. Igaz, hogy ott távolról sincsenek a kóbor cigányok annyira elszaporodva — Pénzcsördülés hallik. — „Uram, bocsá’! Lesz kenyerünk [holnap!“ Azt az arcot OdaKünn a poros úton Záporeső megnyaldossa, S a gőzös vért Lágyan, lassan mossa, mossa . . . Apor Dezső. Az utolsó apaszerep. Irta: Békefi Antal. Egy nehéz, kimeritő fájdalom elsötétített a lelkemben mindent régóta és meráni emlékeimet, melyek abból az időből valók, szintén az a nagy kstasztrófa temette maga alá. Meg kell várni az ilyen nehéz fájdalommal, mig átszürődik egészen a lelken, mely aléltságából kevéssé magához térve, valamivel könnyebb szárnyakon száll vissza az emlékek közé, melyek egytől-egyig könnytől ázottak — innen-amonnan három éve; a kis varrópárnácska, a mit ő babrált, a pohár, a miből ő ivott, a zsebkendő, a mivel a halál verejtéket törülték le a homlokáról. A kendőhöz már hozzá merek nyúlni, talizmánul használom kis fiam nyakára, olyan puha mint az anyakéz. . . . mint nálunk, vagy talán épen az erélyes rendszabályok teszik lehetetlenné elszaporodásukat, de ütött nálunk is a tizenkettedik óra, hogy nálunk is rend teremtessék e tekintetben is, s a XX-ik század kultúrájának szégyenére, ne garázdálkodjék egy kétszázezer főből álló rablóbanda egy nagy hatalomnak nevezett állam területén. A gyóni és dánosi rémtettek végleg megérlelték a kérdést. Hogy a megoldást miként tervezik, arról ma még az ország felizgatott, vagyonában és életében veszélyeztetett lakossága még csak sejtelemmel sem bir, mert a nyilvánosság közé még semmi sem szivárgott ki, az ankettok és tanácskozások lefolyásáról és eredményéről. Csak annyit tudunk, mert úgy mondják, hogy a kérdés megoldása felette nehéz, ha a törvényességet, igazságosságot és emberi jogokat minden irányban meg akarjuk őrizni. Megengedjük és elismerjük. Azonban a kivételes állapotok, kivételes eszközök alkalmazását követelik, s teszik szükségessé. Pedig mintha nem is volna a kérdés megoldása olyan nagyon nehéz és bonyolult. Látunk ugyanis megyéket, kerületeket, járásokat, hol a cigány kérdés nagyon közel van már a végleges megoldáshoz, s mintha már meg is volna oldva. Nem is kell máshova mennünk, csak a szomszédos Győrmegyébe, ennek Pusztai A katasztrófám romjai alatt, különösen a meráni időből, igen sok érdekes emléket találok, melyeket hosszú időn át egészen elfeledtem. Ezek közt találom azt a történetet, mely a főhercegről és az apaszinészről szól s mit ezúttal el akarok mondani. Úgy hangzik, mint egy melodrámai költemény, pedig egy egyszerű meleg történet egy olyan kis árva gyermekről, mint az enyém. Az apja művész volt: egy vörösfejű apaszinész, olyan sárga volt, mint a viasz, az ujjait is alig bírta mozgatni a kopott kétkerekű „beíeghintó- ban“, a mi mögé egy még kopottabb csavargó talián volt befogva, a ki néhány krajcárért órákig húzta-vonta az utakon, az emberek közt a haldokló művészt. A rozzant kerekes szék oldalánál egy kis eleven fiúcska szedegette szaporán piczi lábait, hogy versenyt tudjon haladni a beteg ember szomorú hintójával. Olykor a művész kinyújtotta kezét kicsi kísérője felé és így összekapaszkodva melengette forró ujjaival a gyermek kezét, a ki valahányszor a fehér nővérek zárdafalánál elhaladtak, sovárogva nézdegélt a téli nap által bearanyozott kert felé: ott játszottak a gyerekek. Ő nem játszott még ott soha, de azért sohase merte említeni, hogy ő is szeretne oda menni, mert ez a csepp szinészgyerek teljesen tisztában volt sorsával, hogy neki nem illik játszani,
