Veszprémi Ellenőr, 1907 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1907-05-12 / 19. szám

U. évfolyam. Veszprém, 1907. május 12. 19. szám.

VESZPRÉMI ELLEÜR

TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP.

Megjelenik minden vasárnap.

Előfizetési árak : Egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor., Amerikába egy évre 16 kor. Jegyzőknek, tanítóknak és vidéki vendéglősöknek egy évre 8 korona.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veszprém, Virág-utca 98., a hova a lap szellemi részét illető közlemények, továbbá az előfizetési és hirdetési dijak küldendők.

Hupka György.

Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen levelek figyelembe nem vétetnek.

(Hgy.) Azon borzasztó tűzvész óta, mely évekkel ezelőtt városunk nagyrészét hamuvá égette s romba döntötte, kiváló figyelem és gondoskodás tárgyát képezte nálunk a tűzbiztonság megteremtése és fokozása.

Lelkes polgárok, nemes emberbarátok vették kezükbe a tűzoltói intézmény szervezését és fejlesztését s megtették azon intézkedéseket, melyek segélyével az oly katasztrófa, minő ama gyászos emlékű tűzvész nyomán előállott, elkerülhető legyen.

A tűzoltóság szervezésén kívül, a polgárság áldozatkészségével megteremtették a vízvezetéket, mely nélkül tűzbiztonság, vagy tüzelleni védekezés, városunkban a mesék országába tartoznék.

Azóta múltak az évek s kisebb tüzeseteket leszámítva, városunk lakossága nagyobb tűzkárt nem szenvedett. Tűzoltóságunk pedig fejledezett. S miután nyilvános ünnepélyeken, felvonulások al- j kalmával stb., ékes bandaszó és lengő : lobogó zászló alatt kivonult tűzoltóságunkban gyönyörködni módunk volt s egész nap az utcán kézbesítésekkel szaladgáló városi tűzoltóinkat szemlélhetni alkalmunk volt, abban az édes tudatban hajthattuk le fejeinket estende pihenőre, hogy jó alapokon nyugszik a mi tűzbiztonságunk. Lehet, hogy igy is volt! De a

TÁRCA.

Szerenád.

Ismét kizöldült az akácfa lombja És titkolódzva hajlik ablakodra.

Oh jöjj ki édes, leszállt már az éjjel, Várlak, úgy várlak égő szenvedélylyel.

Ránk borul rejtve, óva a fa lombja S szivünk a hűség szent dalát dobogja.

S midőn fölöttünk megrezdül az ág: Zizegve hull ránk sok fehér virág;

Reám s reád, s mely egy ágról esett: Összekapcsolja lelkem s lelkedet.

Megnyílik a menny fürtös ág alatt S virághulláskor uj virág fakad.

Szeretsz-é ?

Szeretsz-é ? . . . miért kérdeném ? Megmondja szép szemed,

Ha kezemben tartom fehér,

Remegő kis kezed.

S ne kérdd, hogy én szerettek-é?

Felelni nem tudok;

Hallgasd, ha magány van velünkT A szivem hogy dobog„

Komoly intelem.

legutóbb lemult 1—2 év nagy változást idézett elő tűzoltói intézményünkben s ez a változás, legkevésbbé sem nevezhető előnyösnek.

Volt alkalmunk személyes tapasztalatok s kipróbált tűzoltói szaktekintélyek nyilatkozatai utján azokról a hiányokról tudomást szerezni, melyek a veszprémi tüzoltóegyesületnél fennállanak s amelyek azt eredményezik, hogy tűzoltóságunk nem áll ma azon a színvonalon mely őt a hozzáfűzött kívánalmak és hivatásos feladatának teljesitésére képessé tenné.

A f. hó 3-án pusztított tűz csak kirívóbbá tette előttünk a fennforgó hiányokat s meggyőzhetett mindenkit annak sürgős szükségéről gondoskodni, hogy tűzoltóságunkat újjá kell szervezni s mindazon kellékekkel ellátni, melyek őt nemcsak parádés ktrukkoiasokra, hanem a legpusztítóbb elemmel való megküzdésre is képesítik.

Tűzoltóságunknál észlelhető hiányok a következők: Csekély a létszám. Papiroson is csak körül-belül 70 ember van, tényleg azonban, különösen veszély idején alig számíthatni többre 30 embernél. Nos hát ez magában véve is elegendő baj. Hogy mi okozza ezt, arról ismét sokat lehetne beszélni. Eltekintve egyébb itt nem szívesen említhető' dolgokról, — két főokát látjuk a személyzet hiánynak.

Mig én szemedből olvasom,

Mit nem mond ajakad:

Szivem lázasan dobogja,

Hogy érted megszakad.

Váry Ferencz.

Bakonyi képek.

— Regék. —

Irta: Jámborné Székely Lilla.

(Második folytatás.)

A „melegviz“ regéje.

Azok a nehéz munkában kifáradt asszonyok, kik a köves, bérces vidéken testet gyötrő foglalkozásuk terhe alatt görnyedeznek, kiknek a hegyi erős levegő szegényes ruházatukon keresztül úgyszólván a csontig át- meg átjárja testüket: miért nem lesznek oly gyakran betegek? Miért kell ott olyan ritkán orvoshoz fordulnia a köznépnek? — Erre a kérdésre a „melegvíz“ regéje adja meg legjobban a feleletet.

Az én kedves városkámtól délnyugatra fekvő fensik lábánál kristálytiszta forrás bugyog a szikla mélyéből. Cseppjeitől a fáradt vándor megújul, felfrissül, mintha csak a Lethe vizéből innék, úgy eltűnik tagjaiból a fáradtság és szinte ifjúi erőt érez magában még az agg is, ha az üdítő vízből iszik. Izmait feszülni érzi. És ez az áldott viz ott bugyog már sok század óta; medre elkavicsosodva, partjai elvadulva, hullá— A mai rideg, reális és szocializmusban dolgozó korszellem s a nehéz megélhetési viszonyokban. Úgy vagyunk ma, hogy ingyen, minden ellenszolgálmány nélkül senki sem akarja idejét, éjszakai nyugalmát, ruházatát feláldozni. Hallottuk ezeket a megjegyzéseket! S történnek más városok és községek példáira hivatkozások, ahol az önkéntes tűzoltók bizonyos pótadó, stb. elengedésben részesülnek.

A kellő és szükséges létszámok előteremtéséhez bizonyára legalkalmassabb módszer, a fizetéses, városi tűzoltók alkalmazása.

Ezt ugyan nem úgy értjük, hogy szerveztessék fizetéses tűzoltóság oly javadalmazás mellett, minőben a most meglevő 6 városi tűzoltó részesül, akik mindenek inkább, csak nem tűzoltók, — hanem például lakbér illetményt, vagy egyébb csekélyebb javadalmazást hozzanak s kizárólag tűzoltók legyenek, nem pedig irodaszolgák, küldöncök stb. s igy odahaza iparukban is foglalkozván, megélhetésük előnyös támogatást nyerne.

A városi tűzoltóságnak ily rendszer mellett leendő fejlesztése előnyösen befolyásolná a fegyelmet is, — melynek hiánya jelenleg szintén egyik nagy fogyatkozása tűzoltóságunknak. S itt nemcsak a tüzfegyelmet értjük, melynek a-----------~ ---- ■ -------- e

mos tav

a pedig csakis mosott ruha öblítését használva a város lakossága által. A természe1 azonban sohasem hálátlan az ö fenséges adományait semmibe sem vevő emberiség iránt: használ, gyógyít önzéstelenül.

Midőn a mosó-asszonyok fejükről a nagy dézsa mosott ruhát leemelik és a tiszta forrásvízben térdig állva mosni kezdenek, mintha villám folyam járná át egész testüket. Csak meg kell figyelni, hogy a kevéssel előbb még fáradt szótlan munkásnők mily vidámak, frissek lesznek az éltető vízben és a napokig tartó hát, vagy egyébb fájdalom mily észrevétlenül húzódik ki testükből és midőn pár órai bentlevés után a ruha terhével hazaindulnak: pehelyköny- nyüségiinek tetszik az előbb hozott nehéz teher! Pedig most fölfelé haladni a meredek hegyi utón még súlyosabb volna; de a drága forrás, mely észrevétlen veszi ki tagjaikból a rheumát, köszvényt, fáradságot: megújította őket.

Hogy áldott erejét az őt elhanyagoló néppel télen át is éreztethesse, amilyen hideg és üde nyáron, olyan meleg és enyhe a zord évszak beálltával; ezért nevezik „melegvizének. A forrás környékét hideg, kemény télen átláthatatlan gőzkör veszi körül és a mosó-asszonyok ekkor is éppen úgy beleállanak a vízbe, mint nyáron. Csahogy az északi szél ellen épített féltetőnek csak korhadt alapgerendáit hagyta meg az idő romboló keze és az emberek. Megfizethetetlen kincsüket, mely egészségüket meg-