Veszprémi Ellenőr, 1902 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1902-01-01 / 1. szám

VERSZPÉMI ELLENŐR. 3. oldal. 1902. január 1. Varga János földbirtokos B.-Füred. Varga József nyug. el. isk. igazg. Pápa. Varga Zsigmond földmives Lovas. Vida Antal korcsmáros Kis-Lőd. Viderlechner József posztókereskedő Várpalota Viz Ferencz füszerkereskedő Pápa. Wajdics Károly könyvkeresk. Walch Vilmos magánzó Siófok. Walla Géza nagybérlő Nóráp. Walter Sándor asztalos Pápa. Wéber Rezső urad. jószágkorm. Pápa. Wertheim Samu földbérlő Lajos-Komárom. Wolf Pál nagybirtokos Várpalota. Gróf Zichy Frigyes nagybirtokos Várpalota. Zwicker Béla urad. ispán Alsó-Dörgicse. A nagyvázsonyi jegyzőválasztás. Jeleztük lapunk múlt számában, hogy a nagyvázsonyi jegyzőválasztásra vissza­térünk. Szükségesnek tartjuk e visszapillantást azért, hogy egy ravasz róka, a nagyvázsonyi kerület orsz. képviselője, a hírhedt Óbele- Ovári szokott álutainak egy rövid útrész- letét bemutassuk. Obele szívósan ragaszkodik egyik vak eszközéhez, nagyszájú korteséhez: Finke József mencshelyi jegyzőhöz. Ez az oda­adó ragaszkodás — úgy beszélik — nem csak Finke urnák szól, de. ez nem tartozik a dologra. Hogy ezt a kegyeltjét becsempészsze a nagyvázsonyi közjegyzőségbe, mindenek­előtt kiintrikálta a volt jegyzőt, a ki évtize­deken át hűséggel és becsülettel vezette a jegyzőséget és a főszolgabírónál kieszkö­zölte, hogy helyettesül egyenesen Finke Józsefet nevezze ki a választásig. A főszolgabíró, a ki mellett a másik komoly jelölt, — a kit az egész nagy­vázsonyi elöljáróság óhajtott s a ki kvali- fikáczióra és kvalitásra is messze fölötte áll Finkének — több mint 20 éve huzza a hivatalos igát: elég gyenge volt engedni Óbele presszójának, de sőt nem átallotta a választás napján felültetni megyehuszárját az Óbele fogatának bakjára s ő maga sze­rényen meghúzódva Óbele mellett half elől, ezzel a jeles firmával hajtatott ki a köz­ségbe. A ki ismeri a falusi nép eszejárását, az nagyon jól tudja, hogy mit jelent az, mikor a főszolgabíró egy községi választásra az egyik pályázó Jel főkortesének fogatán, vele együtt jelenik meg a községben. . Mire való akkor a főszolgabiráknak csak az imént felemait utiátalánya? . . . A másik nevezetes tünet az -volt, hogy a jegyzőválasztás reggelén tizenhárom csendőr czirkált a község utczáin, akár csak egy zavargással fűszerezett követválasztás napján. Magát a választási aktust formailag pártatlanul vezette a főbíró. Persze, könnyű volt a. helyzet, mert Obele biztos volt a dolga felől, mert az egész éjjel itatott, s a nagyvázsonyi körorvos által terelt urkutiak és leányfalusiak biztosították a kegyencznek a többséget. Még is a szavazáskor odaállott a fő­szolgabíró mellé, s a mint egy szavazat elhangzott Finke ellen, tüntetve kapkodta elő jegyzőkönyvét, s fejcsóválva jegyezte fel az illető- nevét, mintha mondta volna: No várj, hiszen te tartozol vesz­prémi takarékpénztárnak, majd lesz gondom reád. A nagyvázsonyiak azonban nem ijed­tek meg a farizeus fejcsóválgatástól s bírós­tul, helyettes bíróstul az egész elöljáróság híven kitartott Horváth mellett, kivéve a nagyvázsonyi izraelitákat, a kik Schwarcz Fülöp körorvossal az élükön Obele mellé sorakoztak. Schwarcz Fülöp körorvos valósággal kortes-lázban ugrált. Az ő háza volt előző estétől másnap délutánig a tanya, s ez idő alatt a jeles „doktor ur“ felől akár vala­mennyi pácziense felfordulhatott. Ezért a buzgó közegészségügyi fára­dozásáért ajánljuk fölöttes hatóságának figyel­mébe ! Megtette azt a tréfát is Schwarcz ur, hogy a saját személyében háromszor sza­vazott Úrkút, Leányfalu és Nagyvázsony községek elöljáróságával. Már csak azért is meg kell támadni [a választást, hogy illetékes helyről döntvény provokáltassék arra nézve, hogy ilyen köz- igazgatási abszurdum lehetséges-e? Óbele-Óvári tehát igy gyömöszöli be kreatúráit — hatósági asszisztenczia mellett — zsíros állásokba. Egyéb csalafintaságairól legközelebb. A párbaj. A tizenkilenczedik század alkonya beköszön­tött s a törekvő emberiség úgy uj korszakba lé­pett, melyet a haladás százada gyanánt üdvözöl­hetünk. Az eseményekben gazdag, a haladás sokne- müségében bővelkedő XIX. század végső negye­dében a gondolkodó szellem azt a kérdést tette fel: mennyiben járult a század az emberi nem művelődésének épületéhez ? Mennyiben fogja jel­lemünk termékenyíteni a jövőt? Soha sem volt kor, mely oly önérzettel, sőt erőszakos kérkedéssel tartott volna igényt a mű­veltség és felvilágosodottság erényére, mint épen a rohamosan haladó korunk. Ki is tagadná meg tőle a vívmányokat, melyekre a létünk időket homályba borítva vergődött? De ne feledjük ennek árnyoldalát, süllyedését sem a társadalmi kérdések terén, melyek közül egyet most óhajt megoldani. A társadalmi kórtünetek ezer alakban válta­kozva a hatalom oly nagyságával, a rombolás oly viszketegével lépnek fel és veszélyeztetnek mindent, mit a tapasztalás és tudomány, szorgalom és ész sok évi küzdelemmel alkotott: hogy a jelen kor államférfiai méltó aggodalommal eltöltve elérkezett­nek tartják az időt, melyben a társadalmi bajokat komolyabb vizsgálat alá véve, az ellensúlyozásáról gondoskodni kell. Egyike ilyeneknek a párbaj, mely társadal­munk majdnem minden rétegében bőven szedi áldozatait. Korunkra ezen „becstelen intézmény“ — mint ezt egy fővárosi lap nevezi -— kétes fényt vetnek a párbajesetek statisztikájának folyton emelkedő számaránya. A kor szelleme a párbajt a becsület próba­kövének tekinti, kényszerhelyzetbe juttatja az em­bert, kinek választania kell a kortársak megvetése és a megtámadott becsület megmentésére szolgáló végső eszköz között. Őszbe borult aggastyánok, kik az évek hosszú sorával rhegküzdve a sir széléhez jutottak, erőteljes férfiak, kik még életük feladatát meg nem oldották, serdülő ifjak, kik az életet alig tanulták megis­merni : egyaránt nyögnek e százados előítélet nyo­mása alatt és űzik a véres játékot. Ilyenkor ön­kénytelenül is felelevenednek lelkűnkben a múlt gyászos képei s megújul szivünkben a fájdalom, melyet egyesek elvesztésén éreztünk. A kornak ezen becstelen intézménye hány .embernek meg­akasztotta szellemének röptét, megtörte erélyét, megrabolta jövőjét? Hány családot fosztott meg a büszkeségétől, s mennyi könny hullott már egy ily áldozatra ? Hányszor kellett a haza képének elborulni, mikor igényt tartott tetterejét elvesztette! Hányszor teltek el a kortársak keblei bánattal, szomorúsággal ? Igen, mert nagy veszteséget és csapást kö­vetel gyakran a párbaj. Megdöbbentőek a példák száma, melyek a napihirek rovatában felváltják egymást. Hála az égnek, hogy ennek a társadalmi rajnak csakis a műveltebb rétegekben vannak lódolói s középosztályunk ezen kóros befolyástól megszabadult! „A párbaj, — mondja egyik honatya — szokása a letűnt időknek nem tiszteletreméltó ha­gyománya, hanem szenyfolt az, mely nem illik müveit korunk keretébe, s előítélet, mely nemze­dékünk önérzetével, emelkedettebb gondolkozásával össze nem egyeztethető“. A magvetés bizonyos nemével szoktunk a középkori intézményekről megemlékezni — s ezen gyászos maradványnak létjogot adtunk körünkben, logy fájdalommal lássuk, mint pusztít a párbaj lonfitársaink között. Nálunk még törvény védi azt, az 1878-iki törvény XIX. fejezete. A német császár, korunk ezen hatalmas em­bere, meggyőződvén ezen kóros intézmény hibás voltáról, szigorú rendelettel akarja a párpajt kikü­szöbölni. A hadügyminisztérium rendelettel akarja a párbajküzdelmeknek elejét venni s kimondja, íogy az a tiszt, a ki okot ad az összeütközésre olyan elbánásmódban részesül, mint az, aki a tiszti becsületet sérti meg. Lesz még idő, midőn a közvélemény pálezát og törni a ferde szokás felett és édes hazánk meg lesz kiméivé e társadalmi csapástól, mert dicső Széchenyi azt mondotta: „Még az apagyfi­tos halálát is sirathatjuk, mert oly kevesen va­gyunk magyarok“. : K. HÍREK. Felliivás előfizetésre! 1902. évi jánuár hó 1-sejével a Vesz­prémi Ellenőr ötödik évfolyamába lép. Azt hiszszük, minden kérkedés nélkül hivatkozhatunk ama sikerekre, a melyeket annak fennállása óta elértünk. E sikereknek egyik legfőbb tényezője vármegyénk müveit közönsége, a mely la­punkat támogatásával és rokonszenvével kezdettől fogva megtisztelte. Meleg köszönetét mondunk e támoga­tásért és rokonszenvvért, a melyet továbbra is- kiérdemelni legfőbb törekvésünk leend. Lapunk iránya marad a mi volt, mióta megindult. A közérdek szerény, de lelkes har- ezosai vagyunk és e harezban a pártatlan­ság, tárgyilagosság és igazságszeretet fegyvereit forgatjuk. Vármegyei és községi életünk összes kérdéseit, valamint társadalmi életünk fon­tosabb eseményeit mindenkor behatóan meg­vitatjuk és részletesen ismertetjük. Közleményeink valódi zsurnalisztikái színvonalon állanak; gyorsan és alaposan értesült hírrovatunk a hét eseményeit élén­ken csoportosítja. A Veszprémi Ellenőr előfizetési föltételei a következők: egész évre 12 korona, félévre 6 korona, negyedévre 3 korona.

Next

/
Oldalképek
Tartalom