Veszprémi Ellenőr, 1902 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1902-04-20 / 16. szám
a. oldal. államnak a nálunk úgy sem nagyon erősen kifejlett takarékossági hajlam ébrentartására és ápolására minden lehetőt el kell követnie. Ha tehát ezt az elvet a megoldandó reform keretében megtudjuk valósítani s ha megtudunk alkotni egy oly rendszert, melynek folytán ki van zftrva az, hogy á takarók betétek a betevőkre nézve elvesz- szenek, úgy nézetem szerint a rég óta vajúdó takarékpénztári reformkérdés meg van oldva s minden más egyéb, e tárgyhoz tartozó rendszabály alkalmazása és j megvalósítása csak mint másodrendű kérdés jön tekintetbe. S nekem meggyőződésem az, hogy a reformot ily irányban igen könnyen minden megrázkódtatás nélkül megválósithat- juk anélkül, hogy az államnak egy nagy felelősséggel és bonyodalmas aparátussal járó ellenőrzési kötelesség szakadna nyakába avagy hogy pénzintézeteink ügykezelését és történelmi fejlődésen alapuló cselekvési szabadságát szigorú törvényes intézkedésekkel agyonreudszabályoznának; sőt határozottan állítom azt is, hogy a reformnak ezt a részét megoldhatjuk úgy, hogy ezáltal maga az intézmény nemcsak hogy veszélyeztetve nincs, de az igy létrehozott reform a pénzintézetek közötti ösz- szetartást még jobban fejleszti és azoknak, az ország gazdasági érdekeinek megfelelő, közös és állandó akcióra való tömörülését még jobban előmozdítja. Kiindulva abból a már fent kifejtett álláspontból, hogy a magyar pénzintézeteknek egyedül a meglévő alapon lehet csak tovább fejlődniök, vagyis hogy ezen intézményt 60 éves múltjának figyelmen kívül hagyásával, ma-már uj talajba átültetni VESZPRÉMI ELLENŐR. 1902. április 20. nem lehet s az egészséges régi gyökereken lazítani nem szabad, a f eformmüvelet erre vonatkozó részének keresztülvitelét a következő igen egyszerű módon tartanám megvalósíthatónak. Mindazon pénzintézetek, amelyek takarékbetétüzlettel foglalkoznak, arra köte- leztetnének, hogy általuk egy oly biztositó- alapképeztessék, amely alaphoz évenkint tiszta nyereségüknek 1 százalékával járulnának hozzá, ezen alap növelendő mindaddig mig a tőkében egy bizonyos oly összeget (mondjuk 20 millió koronát mint amely összeg ma körülbelül 1 százalékát képezi hazai pénzintézeteinknél elhelyezett összbetétnek) el nem ér, amely teljes biztosítékot nyújtana az egyes esetekben előforduló, akár visszaélések által, akár helytelen vezetés folytán előállott veszteségek pótlására. Ily nagyobb összegű biztositó alap teljes biztosítékot nyújt arra nézve, hogy bárminő katasztrófa esetén a betevők elhelyezett tőkéi visszatérhetnek. A fent példaként felhozott 20 millió koronányi tartalékalap (vagy esetleg kevesebb vagy több) mindenesetre fedezetet nyújt az esetleges előálló veszteségek és hiányok pótlására, mert hiszen annak lehetősége majdnem ki van zárva, hogy egy intézetnél egyszerre oly visszaélés történjék, hogy az annak következtében előálló hiány és veszteség ezt a tőkeösszeget felülhaladhatná; hiszen emlékezhetünk arra, hogy az ország egyik legelőkelőbb pénzintézeténél a Pesti Hazai takarékpénztárnál évekkel ezelőtt napfényre került, óriási arányú, hosszabb idő óta űzött visza- élés következtében előállott hiány, melyet különben a társaság maga fedezett, alig haladta meg az 1 millió forintot. Ez a biztositóalap, mely igy néhány év alatt létrehozható volna, a pénzintézetek tulajdonát képezné továbbra js és azoknak mérlegében vagyonként szerepelne s az állam által kezeltetnék, mely a befizetett tőke után az illető pénzintézeteknek befizetésük :;iitán kamatot térítene. Ez a biztositóalap árra szolgálna, hogy a betevőket, érő esetleges veszteségek ebből megtéríttessenek, valamennyi intézetnek terhére" befizetésük arányában; ha a meghatározott biztosítéki alaptőke esetleges veszteségek folytán csökkenne, úgy az újból az eredeti alapösszegre lenne kiegészítendő. Ezen alap létesítésével első sorban is elérnők azt, hogy a betevők megtakarított tőkéi egyszer s mindenkorra, minden eshetőséggel és előfordulható bajjal szemben biztosítva volnának, ami különben is minden egyébtől eltekintve a reform főczélja. Ezen biztositóalap létrehozatala továbbá megveti alapját egy állandó, jótékony hatású, oly ellenőrzési rendszernek, mely a takarékpénztárak, főleg pedig a vidékiek között kölcsönösen korlátolt és nem nagy koczkázattal járó szavatossági viszonynál fogva kifejlődnék olyképen, hogy azok egymás ügyvitelét kellő figyelemmel kisérnék, egymást kölcsönösen tapasztalataikkal és informácziókkal támogatnák s ez által az összetartás érzete fejlődnék ki reális alapokon nyugvó szolid és szakértelemmel vezetett pénzintézeteink között, amelyek utalva volnának egymással kezet fogva állást foglalni oly bűnösen manipuláló társaságok üzelmei ellenében, melyeknek lelkiismeretlensége és könnyelműsége teszi azt szükségessé, hogy a reformot létreA „Veszprémi Ellenőr“ tárczája. Kapitány ur, jelentem alásan! Irta: Tóth Kálmán. Kis szobának, kicsiny ablakába könyökölve bámul a szabadba Virányiék Marcsája. Gömbölyű, kissé napsütötte karját könyöke felett tiszta, slingelt patyolat szorítja, Nyakán piros ■szélű, nagy rózsás kendő . . . (Nagyszülétől kapta busvétra, de még most is olyan, ihintha ma 'vették volna.) Az ablakon tóduló friss reggeli szellő játszik selyem rojtjával, vhol meglebbenti, «hol oda tapasztja karcsú termetéhez. Mintha megrázkóduék. •Összébb huzza a kendőt nyakán, de nem egészen, •csak úgy, hogy az előtte levő tükörben, alóla a három sor gyöngy belecsillogjor*. Megnyílik a szobaajtó s egy kis összetöpörödött anyóka tipeg be rajta. Körüljárja a szobát, szorgosan megtekint minden zeget-zugot. Nincs ott annyi hiba se, mint a körmöm feketéje, még tán a földön sincsen por, pedig az anég kideszkázva sincsen. A leány még most is ikönyököl az ablakban, mintha észre sem venné, hogy az öreg szüle vizsgálja felül munkáját. Oda megy hát egészen, nézi. — Hát te már föl is tisztálkodtál ? — Föl én, öreg szülém. Mán meg . . . nem kímélnéd meg azt a válkendőt . . . Húsvéthétfőn megöntözik galambom — kár lenne érte. — Nem öntöz engem senki. — Mit beszélsz. No még csak az kellene — ha hire menne, hogy ami portánkat nem tisztelte meg senki. Nem úgy virágom, bizony megöntözzenek. Az igaz, hogy a Máté Pali katona lett, de hát azért van ám elég legény a faluban. — Ide ugyan senki se gyűjjön. — Virágom, nem beszélsz szivem szerint. Már meg is szenteltettem azt a két sonkát, olyan a lelkem, akár a fakadó rózsa. Hát ki fogyasztaná ezt el virágom ? Meg az a gyönyörű fonott kalács . . . Bizony megöntöznek . . . meg ám galambom. Azé megmaradhatsz Máté Pali mellett, ha szived húz hozzá, de ne tedd csúffá házamat a -falu előtt. Mikor Máté Pali elment Pestre besorozták huszarnak, összehívta a falu legényeit, aztán megkérte őket, hogy Vicányiék Marcsájára egyik se vesse tekiutetét; úgy becsüljék meg, mintha ő is itthon volna. Mert ha bántódása lenne, hát meggyün Pestről, ha még annyiban volna is, hanem aztán lesz — ne mulass! — Meglesz pajtas 1 Ha a tied, hát legyen a tied! — hagyták helyben a legények. Csak Palotási Gáspár feszengett helyén, furta az oldalát ez a furcsa ordré, — mormogott is valamit s a végén mintha azt kiáltotta volna: — Ujjé 1 Máté Pali is meghallotta. Csak annyit mondott rá: — No csak mondom, hogy a miheztartás meglegyen. * Kora reggel megszólal a banda. A falu legényei négy-öt csoportra szakadva, virágosán mennek a lányokat öntözni sorra. Kiviszik a kútra, aztán ahány legény, annyi vödör viz locs- csan a nyakába. Utána pálinkáznak, esznek vigan. Az a legboldogabb leány, aki a legtöbb vizet kapta. * Délfelé már mind becsiptek. Ilyen mámoros hangulatban szól az egyik Palotási Gáspárhoz. — No gyerek, még van egy leány a faluban, akit nem öntöztünk meg.-— Van-e bátorságod hozzá ? — Hahaha, tudom, azt legutoljára hagyjuk. — Hadd menjen parádéval. Majd ha az egész banda együtt lesz, oda megyünk. Hadd tudja meg az a Máté Pali, hogy én is voltam katona, ha huszár lett is nem félek tőle. Nekem ugyan nem ordrész . . . Ebből baj lesz, érzik a legények, de örülnek, ujongnak neki, hogy akad legény, aki kívánja őket s megmutatja, hogy van még olyan legény a faluban, mint az a másik, ha huszár is. * Marcsa még most is ott ül az ablakon,
