Veszprémi Ellenőr, 1901 (4. évfolyam, 28-51. szám)
1901-08-25 / 34. szám
2. oldal. VESZPRÉMI ELLENŐR 1901. augusztus ,25. nek és ágenseinek mindent fölfaló önző •érdekeit. Nem látják végül, hogy a képviselőválasztás majd csak elmúlik, — de az ódium, a mely rászáll mindazokra, akik megérdemlik, az nem múlik el, hanem akkor ér- vénjresül leginkább, a mikor majd fölöttük is ítél — a publikum ! Húzzák tehát csak tovább is a kötelet WAok a Bánffy maradékok, akiknek a jóaka- ratu figyelmeztetés nem használ. De a kötélnek másik végét a közönség fogja húzni, náluknál sokkal erősebb kezek kék S ha a kötél elszakad, — akkor bizonyos egy igaz, hogy ők fognak hanyatt «esni, — nem pedig a közönség! Mig egyrészről szívesen konstatáljuk, hogy Szabó Imrének minél mélyebbre buktatásán számos jobbérzésü megyei tisztviselő ,js készséggel buzgólkodik, — addig a másik egynéhányról, akik még a viszonyokról sem képesek fölismerni a reájuk nézve is jobb utat, ugyanazt mondhatjuk el, a ipit Szabó Imre úrról is csak nem régiben mondottunk meg igazán. Quem Deus perdere vult, imprius dementat ! Pályaválasztás előtt. (Piilyamutató a pályaválasztás előtt álló mindkét nembeli magyar iljuság kalauza. Összeállította Amicus Juventutis. Budapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalalatá kiadása. Ára két korona. Kapható minden hazai könyvesboltban.) „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra d-erüi :fény!" mondja a költő; s nincs az az életpálya, a melyen a tisztességes és kötelességtudó ember kenyeret és becsületet ne tudna szerezni magának, — mondja a tapasztalat. Az egyéni tisztességérzet és kötelességtudás biztosítja mindenkinek a becsületét és kenyerét s ez oly igazság, a melyben nem csalatkozik soha senki. Nem szabad feledni, hogy minden ember élete több-kevesebb bajlódással telik; el s hogy nem irigylésreméltó az az ember sem, a ki ■ érdemtelen ül, jut -hatalomhoz és gazdagsághoz.' Mindenkinek íheg; van a maga baja s gyakran éppen azoknak a legtöbb, a kik 1 a legirigylésreméltóbbaknak látszanak. És semmi e világon nem ér föl azzal a nyugalommal, a melyet a kötelességtudó ember érez, ha van benne egy kis szerénység és béketürés is. A legtöbb ember, aki nagy jövedelemhez.és hatalomhoz jut, visszasírja azt az időt, a mikor még igen szegényes körülmények között, de nyugodtan és szerényen élt. A ki nem született gazdag embernek s mégis nagy jövedelemhez jut, véres verejtékkel, szive vérének hullásával szerezte azt, a mije van, — föltéve persze, hogy nem sültgalambként repült szájába a jó mód, főnyeremény vagy hozomány alakjában. A gondterhes, átvirrasztott éjszakák, a reggeltől napestig tartó lázas, ideges, túlságos munkálkodás olyan tortúrája a léleknek, a melyet a meggazdagodott ember utólag gyakran szívesen megváltana a vagyonával, ha lehetne. A pályaválasztásnál csupán a nagy jövedelmet tartani szem előtt; esztelenség. Semmi sincs ingyen a természetben; mindenért meg kell fizetni, — a tisztességes módon szerzett vagyonért az emberi élet megrövidítésével. Elegendő, ha a választott életpálya biztosítja a tisztességes, bár szerény megélhetést. Nem lehet megszabni, hogy a megélhetéshez ennyi vagy annyi jövedelem szükséges ; minden az egyéntől függ. Az egyik ember nagy jövedelemmel hyomorog, a másik meg sokkal kisebb jövedelemből úri módon él. Az élés művé-^ szete, a mélyig a gyermekeket már otlhon iell megtanítani, biztosabb támasza az embernek, mint a vagyon vagy akár a legerősebb családi kötelék. Induljon mindenki a hajlama után a pályaválasztásnál. A mihez kedve van az embernek, azt a munkát sokkal könnyeb- pen és sokkal szebb eredménynyel végzi. \ kelletlenül vagy éppen keserűséggel vég- sett munka nem sokat ér s gyötri a lelket. Magasabbra törni szabad, sőt kell, de Jákob szerint még az angyalok is csak létrán járnak a mennybe, — nem repülnek. I Fokról-fokra, mindig biztos talajra lépve I kell előre haladni; a ki ugrálni akar, köny.l nyen nyakát szegi. És ne vágyódjék senkii olyan állásba, a melybe bár eljuthat, de a I hol kötelességeit teljesíteni nem igen tudná. I Régen volt, a mikor a jó Isten a hivatallal I együtt észt is osztogatott ; akkoriban mégl nem voltak divatban a számonkérő székek! és fegyelmi vizsgálatok. A tehetségét csaknem minden ember | többre becsüli, mint a mennyit ér; ez I hiba, de nem kisebb, mintha az emberi kelleténél kevesebbre becsüli önmagát. A| pályaválasztás előtt mindenki vessen szá-1 mot a tehetségével, egész őszintén, csakl úgy magában; nem kell röstelni ezt az I őszinteséget, hiszen úgysem tudják megj mások, hogy miként gondolkozunk önma-l gunkról, mikor néha-néha egy-egy perezre I őszinték vagyunk. A ki érzi, hogy nemi tudná íöltalálni a puskaport, az ne ábrán-1 dozzék diplomácziai pályáról, hadvezéri di-1 csőségről, miniszterségről vagy püspöksü-1 végről. Nem okvetlenül szükséges, hogy I mindenkiből nagyur váljék. Igen sok hiva-1 tál van, a hol az irodatisztnek több becsülete van, mint az igazgató urnák vagy az osztálytanácsos urnák, s az irodatiszt, a ki^ minden másodnap issza megszokott társai* ságában a szódafröcscsöt, bár két leánya j izzad a postánál, irigylésre méltóbb ember, mint a méltóságos tanácsos ur, a ki előkelő neje vagy huszárhadnagy fia miatt annyi adósságot csinál, hogy sok volna az egész minisztériumnak, s a hónap vége felé a kaszinóban gyöngyözik a homloka, ha húsz koronánál többet talál veszíteni. Mindenki nagyon előkelő polgár, a ki soha kölcsönt nem kér senkitől. Nagyon fontos a pályaválasztásnál még az is, hogy az ifjú jól megfontolja, vájjon meg tudja-e szerezni mindazt, a mi erre a pályára szükséges ? Hosszas tanulmányokat és sok költséget kívánó pályára ne lépjen az, a ki szegény és nincs meg benne a vasakarat és kitartás. Számos életpálya van, a mely nagyon szép és nagyon előkelő, de aránylag későn ad kenyeret. A tehetségén kívül vessen számot mindenki az erszényézemmel kissé meglebbentve a köpenyt, bogy megnézzem, mi történik a ház előtt. Szivem hangosan dobogott, rossz sejtelmeim támadtak. De a sötétben nem láttam semmit, bár Turco tovább is tompán mqrgott s a szőre fel- iborzolódott. Hirtelen egész erejével az ablakhoz ugrott, alig bírtam visszatartani. Es abban a pillanatban két sötét alak körvonalait pillantottam meg, melyek lehajolva siklottak el a kert kerítése mellett. Vámőrök voltak! — Kuss, Turco 1 —szóltam újra a kutyának, fenyegetően nézve rá és magammal vonszoltam fel a lépcsőn. A férjem még mindig mélyen aludt. — Kelj fel, gyorsan kelj fel! — mondtam neki, felrázva őt. —= A vámőrök itt vannak a ház előtt. Egy ugrással künn termett az ágyból s kérdezte: — Eldugtam-e a dohányt? — Még nem, — mondtam neki. — Menj hát, hamar dugd el! — sürgetett. Újra lementem Turcoval a konyhába, de ugatott. Végre is kiszakította magát a kezemből s veszett düh vei ugrott az ajtóra. En a kulcslyukon kinéztem és két vámőrt yettem észre, amint a ház felé lopózkodtak. Eltorlaszoltam az ajtót a nehéz konyhaasztallal s egész csendben betoltam a nagy tolózárt, azután vállamra kaptam a dohányos-zsákot s a kamrában egy csomó szalma alá rejtettem. A vámőrök, kik hallották a kutyaugatást és a kik tartották tőle, hogy a férjem megelőzi éket, mert hát olyan erős, hogy hat embertől sem fél, aközben megpróbálták betörni az ajtót, de nem bírták. Erre elkezdtek beszélni. Turco olyan dühösen ugatott, hogy semmit sem lehetett érteni beszédjükből. Nemsokára az egyik beütötte a könyökével az egyik ablaktáblát s benyúlva, kinyitotta az ablakot. Turco, a mint nyílást látott, az ablakon át az első vámőr nyakába ugrott. Ember és kutya földre zuhant, az egyik káromkodva, a másik némán,harapva az ellenfelét s megfojtani erőlködvén őt. Az ember halálsápadt volt, hasztalan igyekezett lerázni magáról az állatot, melynek az orra már egészen véres volt. Több vámőr rohant elő revolveres kézzel, de nem mertek lőni, attól tartva, hogy a társukat találják. Borzasztó küzdelem támadt az emberek és Turco közt. Ah, signor, ha ott lett volna, bizonyosan brávót kiált, olyan szép volt! Elbocsátotta az első ellenfelét, ki megmerevedve terült el a földön s a többi vámőrök ellen fordult. Harapta őket, tépte az öltözéküket, egyikről a másikra ugrott a tigris ruganyosságával s a démon dühével. Többször lőttek rá a nélkül, hogy találtak volna; azt hitte volna az ember, hegy meg van boszorkányozva. Végre kardot rántottak s mert Turco nem hátrált, sőt megkettőztette veszett támadásait, többen keresztülszurták egyszerre. Az ember lejött a konyhába s miután látta, hogy a dohány el van dugva: — Jól van, — mondta. — Isten Veled, én menekülök, mielőtt behatolnak. Holnap el ne felejtsd elmenni Cervi Luigihoz s elbeszélni neki,, a mi történt, a többi pajtásaimmal együtt. Azok majd hirt adnak rólam. A kamra kis ajtóján át menekült, én meg a padlásra mentem, hogy padláslyukon át nézzek utána. Egy sövény mellett iramodott tova, elérte a szőlőkéit s ott eltűnt. Ha egyszer a szőlők közé ért, a hegyek közt volt. Mikor visszatértem a konyhába, a vámőrök már ott voltak, felforgatva mindent, felkutatva, törve-zuzva mindent, mintha részegek volnának. Az egyik, kinek a nadrágja szét volt tépve és a térde vérezett, torkon ragadt s a falhoz lökve, kiáltotta: — Ah, te vagy, boszorkány; te uszítottad á kutyát ránk. Azt hittem, hogy megfojt. Már nem bírtam lélekzeni; szemeim kidüledtek. A társai végre f eltartóztatták. — Hol a férjed? — kérdezte tőlem. — Nincsen itthon, —• feleltem nekik. — Hazudsz 1 — Kutassák fel a házat. Felkutattak minden zege-zugot, a pinezében, padláson, az istállóban, a kamarában. Kinyitották a konyhaajtót, kimentem, hogy lássam, mit csináltak Turcoval. Szegény ott feküdt élettelenül, félig átszelt nyakkal az ablak előtt. Sírtam* mintha gyermekemet vesztettem volna el. A vámőrök nem leltek semmit, visszajöttek és igy szóltak hozzam: — Az urad megugrott! de majd elcsípjüká gazembert ... Boszorkány, add elő a zsák do-« hányt, melyet az éjszaka hozott. oá
