Veszprémi Ellenőr, 1901 (4. évfolyam, 28-51. szám)
1901-08-11 / 32. szám
1901. augusztus 11. 2. oldal. VESZPRÉMI ELLENŐR «incs erre; nem felejtette el senkisem. Szégyenli is mindenki, hogy ezt a várost, -ezt a püspöki és káptalani várost ez az ember képviseli, habár nem is lélek szerint, de formailag mégis képviseli a törvényhozó testületben. Ennél a szégyenletes jelenségnél visz- szataszitóbb csak az lehet, hogy ily előzmények után is oda merészel tolakodni a veszprémi várnak közelébe és átmerészeli lépni egy-egy papi hajléknak küszöbét. Mintha csak czélul tűzte volna ki, hogy abba a végtelen sülyedésbe, amelyhői számára felfelé vezető ut többé nem lehet, magával rántsa az egyháznak azon fejeit is, akik kapujukat el nem zárják «lőtte és mint bélpoklos elé oda nem kiáltják az „apage“-1. Szörnyű lenne tehát még csak gondolatnak is, hogy mostani útjaiban, midőn nz annyiszor és oly nemtelenül megbántatok főpapokhoz jár kegyelmet koldulni és párti ogásért: — egyébbel is találkozhatnék mint azzal az „apageu-ve 1, amely istentagadó és egyházromboló hálátlan múltjánál fogva Isten és az emberek Ítélete szerint még jár neki minden jó érzésű embertől — de Isten szolgáitól leginkább ! Memento! Az 1896. évi tatárjárást felednünk nem szabad ! Tehát nem a szuperintendeseknek kijelentésében, hanem a választókerület képviselőjében találja fel tisztelt laptársunk legközelebbi ellenségét Istennek, az egyháznak és a Szent-István által adományozott, nagy és magasztos hivatásra szánt és rendelt vagyonnak! Oh, a szuperintendensek soha sem uzsöráskodtak! A szuperintendensek .sohasem lázitot- ták a papi vagyon ellen a részeg tömegeket. A szuperintendensek sohasem figurázták ki a katholikus egyházat és a katholikus dogmákat. A szuperintendensek legalább illetékes helyen — már t. i. az ő állásuknak megfelelőig illetékes helyen és törvényre, az 1848. XX. t.-czikkre hivatkozva, — ha mindjárt a saját szempontjukból egyoldalúan magyarázzák is azt — de legalább törvényes formát keresve igyekeznek annak a bizonyos czélnak az elérésére. De midőn a pénz- és földszomjas népet a katholikus egyház javainak hirtelen fölosztásával biztatva, oly ember izgatja fel, a kit múltjánál fogva s a lelkülete azonosságánál fogva is elválaszthatatlan kötelék fűzz össze az egykoron annyira hírhedt Bercit Hay-jal; midőn az egyházi vagyon egy uzsorán hízott embernek szemeiben képez szálkát, — midőn az egyházat, ennek szolgáit és ennek szent czélra rendelt vagyonát elmúló kortesérdekből örök gyalázatot visszahagyólag ilyen ember támadja meg: — oh, akkor a legnagyobb ellenséget ne ott keresse t. laptársunk a protestáns zsinatban, hanem itt a közvetlen közelben. „Bérele Hay!“ így hívták azt az egykor országos hírhedtségre vergődött uzsorást. Él-e még, vagy meghalt-e már : nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy e választókerület képviselőjénél erkölcsileg sokkal magasabb színvonalon állt akkor is, a mikor a leg jobban uzsoráskodott. Tetszik tudni miért ? Mert abban legalább volt annyi bátorság, hogy a saját nevében uzsoráskodott! Sapienti sat! ... r Es ez az ember merészelt a vagyon- birás és a vagyon-szerzés miatt 1896. évi szónoklataiban és a saját bandájának akkori külön sajtójában hónapokon át szunetlenül szetapogatta ütőerüket, nem tört e csont, nem szakadt-e in s nem pattant-e meg valami vér edény ? Miud a heten „kielégítő állapotban“ voltak, ezeket már nem kelletett bevinni a sűrített levegőbe, elég, ha a melegedő kamarába viszik őket. El is vitték mind a hetet; Mihálynak a fejét az asszony tartotta az ölében. — Óh édes uram, óh jó istenem, — suttogta hálásán, örvendezően : szegény asszony megtanulta már, hogy ha igy látja eljönni a géptől az urát, nem sirnia, hanem nevetnie kell. A munkásokat aztán szépen lefektették a melegedő kamarában, az orvos sorra megvizsgálta őket újólag, összenézte az érütésüket, meg az óraütést, melyik ver sebesebben, aztán pálinkát osztatott nekik s mielőtt a vérző beteghez ment volna, langyos teát nagy barna csuporokból, megfelelően fölrumozva. Kell ez a gyors élesztős, mert ezek az emberek mindjárt kétségbeesnek s magasabb bért követelnek, ha tüstént nem állítják őket a talpukra. Hamarosan erőre is kapott valamennyi s las- sankint elszállingóztak a fabódékból, hanem Mihály ugyancsak elhagyta magát. — Édes uram, talán szedelőzködnénk már: öreg este van s a kicsike magában van. Az ember a falat nézte; tompa, bágyadt tekintettel. — A mellem megint nehezebb már, mint tegnap volt; alig bírok levegőt szedni. Látod, nem sokáig birom már ezt. Az asszony halvány ajakkal nézett az urára. Szegény ember mennyire szenved, a homloka csupa verejték s a szeme is hogy elvesztette a fényét. Hallgattak s a vaskályha sietve duruzsolt; valami halk, ütemes ketyegés volt hallható. A kimerült embernek úgy tetszett, mintha ez a gyors, finom neszezés egyenesen hozzábeszélne ; halálosan fáradt volt s hirtelen komolyan gondolt arra, hogy igazán meddig is bírja ezt ? . . . — Kety-kety-kety — hallatszott sebesen, tisztán. Az ember megakarta kérdezni az asszonytól, mi peneg, mi rezeg, de nehezére esett még a szó is; körülhordozta tekintetét, hátha meglátja azt a kis ördögöt. Igen, meglátta. Nem kis ördög volt az, hanem arany óra. — Ejnye, hiszen persze, hogy az, — vélekedett Mihály. — No, mert gondolhattam volna. Ott volt az óra az asztalon, ott ketyegett, neszezett, de milyen óra! Fénylő arany volt annak a teteje s a foglalatja, hosszú aranylánczczal; azon meg piros- köves fityegő volt s a végén Szent György tallér. Sokáig nézte Mihály az órát s a szeme csillogni kezdett. Lassankint fölkelt az ágyról, előbb csak felült, majd a féllábát eresztette le, aztán hirtelen felagitálni és lázitani — a katholikus papság ellen, hova most nap-nap után jár koldulni kegyelemért — és a közelgő választásokra pártfogásért! A ki bélpoklos, az tiszta erftberekhez ne közelítsen. Aki bélpoklossá válni nem akar, — az tartsa magát tőle gondosan elegendőleg távól! Apage! . . . Apage! . . . A kis „sárgaosőrft“. Zúg az éji bogár, neki megy a falnak, Nagyot koppan akkor, — azután elhallgat. A bűnben fogant és súlyos bűnökben leledző — közpénzen kitartott, — „Vesz- prémvármegye “ czimü. állítólagos „ hivatalos lap“ ez idő szerint a harmadik „szerkesztőit nyűvi el rövid négy esztendő alatt. Mostani „szerkesztő“-je (és „kiadótulajdonosa“) : kápolnai {?) Paur Ödön fölöttébb ügyes és élelmes fiatal ember (a „három“ közül ez vált be legjobban' !), csak az az egy csekély hibája van, hogy levelezéseiben kevéssé óvatos és tévedésből néha másnak a firmája alatt levélezget. Imhol egy igen karakterisztikus példa reá! Lapunk szerkesztője múlt héten a következő levelet kapta: „Tek. Szerkesztő Ur! Előre is bocsánatot kérek, hogy soraim tartalmával alkalmatlankodom ; de a tek. szerkesztő ur iránt érzett mindenkori tiszteletem késztet arra, hogy megtegyem azt, a mit eddig nem tehettem teljesen szabadon, másrészt pedig remélve azt, hogy némi szolgálatot teszek tek. szerkesztő urnák, midőn tudomására hozom a következőket. Úgy május havában történt, hogy megjelent több fővárosi napilapban körülbelül a következő kezdetű és végzetü tudósítás : „Választási mozgalmak Veszprémme- gyében . . . (Itt felsorolva a vármegye több kerületének képviselőjelöltje) ... A veszprémi ugrott, az asztalhoz szökött s nagy kormos tenyerével beborította az aranyórát. Aztán összeszoritotta a markát s igy bedugta kezét a zsebébe. Az óra már nem volt az asztalon. A másik kezével kivette a piros kendőt a lajbija zsebéből, azzal megtörülte gyöngyöző homlokát s fulladtan mondá: — Gyerünk . . . Az asszony, aki mindent látott, fejét lehor- gasztotta mellére s már az ő homloka is nedves volt, mikor az ura után lépett. Az ajtóban összeütköztek, de nem néztek egymásra. Senki sem látta meg őket, a szabadba léptek, sürü köd volt s abba sietve belefurták magukat. Mikor az orvos visszajött s az óráját kéreste már hírük, hamvuk sem volt. Gondoltam, hogy nem találom itt — dörmögte az orvos bizonyosan elejtettem valahol. Hiszen mindig a kezemben van. Ha a köd fölszakad, majd megtalálják. Hátha valamelyik munkás csente el — vélte este a katinban a mérnök. Oh dehogy — felelte az orvos — nem lop ez a munkás. Igen nagy szüksége van ennek az Istenre. Igazat mondott az orvos, s ezt a Mihály is belátta később. Mikor már kisusogták magukat, eléggé meg, nézegették az órát, s jól elrejtették az ágy szalmájába s megállapodtak abban, hogy reggel korán.
