Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1887 (13. évfolyam, 3-52. szám)
1887-02-06 / 6. szám
JETEI, évfolyam* 1887* Veszprém, február 6 G-ik szám. Megjelenik e lap a „HIVATALOS ÉBTESÍTŐ"'Vel együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli esetekben kü- lönlap adatik ki. — EISflíetési ár mindkét lapra: negyedévre 1 írt ÖO kr.; félévre 3 írt; egész évre 6 írt. Egyes példányok ára 15 kr. — Hirdetések dija: egy hasábos petitsor tere 6 kr.; nyilttérben 20 kr.; minden beigtatásért külön 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő. Kiadóhivatal : Kraus A. Fia könyvkereskedése Veszprémben. Ide küldendő minden elö- fisetés, hirdetés, melléklet s reclamátió. VESZ RÉM közgazdasági-, társadalmi*, lielji- s általános érdekű MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. . I ■>.■■■■■ ti ‘' Magánvitáknak s személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtolsn közlemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Eérmentetles leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogadéi. Szerkesztőségi iroda: Jeruzsálem-utcza 872. ez. a. Ide czimzendö a lap szellemi részét illető minden közlemény. Társaséletünk. Az orvos, ki a betegnél megcsinálja a diagnózist, ha mindjárt helyesen állapította is meg a kórt, a melyben a beteg leledzik, de nem rendelte meg a szükséges gyógyszert is a baj orvoslására, — a sebész, ki avatott, ügyes kézzel metszi fel a hályogot és ez által nyílt sebet ütve, nem gondoskodik arról, hogy az kellően be is hegedjen: ők mindketten csak félig teljesítették kötelességüket. így a hírlapíró is, ki társadalmi kérdéseket fejteget, ha csak rámutat a bajra, ha csak feltárja a társadalom sebeit, de nem utal a módra, mely által azok ele- nyésztethetők volnának, nem teljesítette egészen kötelességét és nem áll hivatása magaslatán. Igaz, hogy hibáztatni, félszegségeket, társadalmi aberrácziókat kimutatni sokkal könnyebb, mintsem gyógyítani, és érezzük is, hogy föladatunk nehézségei nagy teherként súlyosodnak reánk, de megnyugtatásunkra szolgál a tudat, hogy csak jót akarunk és az a remény, hogy az, a mit mi itt, a baj orvoslásaként csak nagyjában, altalános körvonalakban jelezhetünk, más hivatottabbak által fölkaroltatni s társaséletünk újjáalakítására üdvösen és sikeresen érvényesíttetni fog. Társasélettink legfőbb két baja: a szertehuzás és a közöny. A Bzertehuzás okozza, hogy a legkisebb város lakossága is kasztokra szakad, 8 egyik ember különbnek tartja magát a másiknál. A tudomány embere — tanulságánál fogva — az első helyet vindikálja magának, s tudományával való kérkedése közt elfeledkezik arról, hogy ezen kérkedésével épen hiányát mutatja annak, a mire büszke ; a hivatalnoki kar is külön kasztra szakad, melynek tagjai nagyúri lenézéssel tekintenek a „misera plebs“-re ; legrosszabb azonban e tekintetben az iparos, ki fölfelé a demokratát játsza és minden előforduló esetben a legnagyobb érzékenységet mutatja, — mig szegényebb iparostársaival szemben nem tudja eléggé a brüszköt játszani. A szertehuzás okozza, hogy különböző testületeink közt nemcsak hogy nincs meg az összetartozandóság érzete, sőt magukbau az egyes testületekben sincs meg a tagok közt az összetartás. Ez a rém, az ellentmondási viszke- tegnek ez a nevetségesen gyászos réme ott van nálunk minden, mégoly egyszerű kérdésnél is. Kisért a közgyűlési termek zöld asztalainál, valamint a közéletben és sajnos, be kell vallanunk, hogy ez ellen nem tudunk más gyógyszert, mint a jobbak szoros szövetségét az izgágák ellen, sőt azok teljes ignorálását. Mert csak így, ha látják, hogy izgágaságaikat figyelemre sem méltatják, esnek össze önmagukban, csak e fegyverrel lehet ellenük sikeresen har- czolni. A közöny, ez a másik fő baj, azt hiszem, ha nem is egészen, de részben az előbbinek kifolyása. Mert sokan lehetnek a jobbak közt, kik szeretnének valamit tenni a meddő társasélet élénkítésére, de visszatartja őket az a gondolat, hogy mért fáradjanak, mikor nincs meg az összetartás a társaságban, és így fáradozásukat buzdító siker nem koronázná. Mert tudvalevő, bogy a tevékenységre mi sem bat oly bénítólag, mint az a tudat, hogy minden fáradozás hasztalan. Ám mi azt hiszszük, hogy a fáradozás mégsem egészen hasztalan, és ha az első baj ellen, a szertehuzás ellen, a jelzett fegyverrel megküzdöttünk, a közöny is szűnni fog legalább részben, és ez már oiyau sutéi íeo*, «, meiyre azoií, a kik Kivívták, méltán büszkék lehetnek. Lépésről-lépésre kell tért foglalni a nemesebb törekvéseknek. Évek óta már több Ízben ajánlottuk, hogy az egyes társas körök rendezzenek felolvasó estélyeket, de ez, mely annyi élvezetet nyújtana s élénkítené társaséletünket, még mindig csak „pium desiderium.“ Pedig egy kis ügybuzgalom néhány kiválóbb egyéniségünk részéről, mindent kivihetett volna ezen a téren. És létesülhetett volna ebből a tömörülésből egy szin- ügy-gyámolító egylet is, (pedig hol kellene ez jobban, mint nálunk !) mely feladatává tűzné a színészetnek nemcsak erkölcsi, de anyagi támogatását is. Lehetetlen az, hogy a hol oly nagy intelligenczia van, mint nálunk, a szinügy gyámolítására ne lehessen semmit tenni! Ez azonban csak egy lépés előre azon a téren, a melyen évek hosszá Borán át olyan sok-sok lépést mulasztottunk el megtenni. De a megtett első lépés könnyén vonná maga után a többit is. Mint mindenütt, úgy nálunk is vannak vezéregyéniségek. A kezdeményezés őket illeti meg, mert a ki szeret a közügyekben kiváló vezérszerepet játszani, ez által a társadalom iránt is kötelezettséget vesz magára, melynek ha meg nem felel, mondjuk ki nyíltan, eljátszotta jogát arra nézve is, hogy a közügyekben szerepeljen. E vezéregyéniségekhez fordulunk, a nélkül, hogy megneveznök őket, és kérdjük tőlük: vájjon most, mikor az egész országban, minden valamirevaló városkában meghonosították már a téli felolvasási estélyeket ; nem látják-e még elérkezettnek az időt, hogy nálunk is történjék e téren valami ? Nem gondolnák, hogy czélszerü volna összegyűjteni mindazon erőket, melyekkel rendelkezik városunk társadalma, a tanárokat, ügyvédeket, hirlapirókat s egyéb irodalmárokat és alapos eszmecsere után egy „felolvasók körét“ alakítani ? Ha valahol, itt nem volna helyén a szerénykedés és itt volna alkalmazható, hogy „Nur Lumpe sind bescheiden!“ mert a közjó, az általános művelődés érdekében ’awcvwviis») »*1»^ * k' Azt hiszszük, hogy egy ilyen kör, mely — minden hivatalos színezet és alapszabályok nélkül — mintegy az érintkezési kapcsot képezné társadalmunk szerte- huzó elemei közt, olyan feladatot oldana meg nálunk, olyan új irányt szabna társaséletünknek, a melynek áldásai mindenfelé kihatnának. Ez a kör, egyesítve magában az eszméért lelkesülök kis csoportját, sikerrel küzdene meg a közönynyel, de a szerte- buzással is. Csak nagyjában, főbb vonalaiban jeleztük itt az eszközöket, melyek társaséletünket átalakíthatnák. Ha sikerült vezéregyéniségeink figyelmét erre az ügyre irányítanunk, ha ők — szakítva eddigi közönyösségükkel — kilépnek a tettek mezejére mizerábilis társaséletünk érdekében: úgy fáradozásunk nem volt sikertelen és bőven elnyerte jutalmát. 1646. Veszprém vmegye alispánjától, x. 1887." Meghívó. Vármegyénk törvényhatósági bizottságának 1886. évi deczember hó 6-án és folytatva tartott közgyűlésében 538/1886. sz. a. hozott határozatával nyert megbízatásomhoz képest felkérem a törvényhatósági bizottság t. tagjait, hogy a f. évi február hó 7-ik napján d. e. 9 órakor tartandó rendkívüli közgyűlésre a megyei székházban megjelenui szíveskedjenek. A rendkívüli közgyűlés tárgyait 1. Az 1887. évi közmunka felosztási tervezet megállapítása és az ezzel kapcsolatos teendők elintézése. 2. A lóavató bizottságok elnökének megválasztása. 3. A Rédén 1886. év végével kilépő megyebizottsági tag helyének választás utján leendő betöltése végett szükséges intézkedések megtétele. 4. A Balaton-egyletnek megkeresése a balatoni második gőzhajó érdekében. 5. Özv. Talliáu Pálué által létesített családi alapra vonatkozó számadások. 6. A beérkezett 1887. évi költségvetioi ^es’zpfSmrhöt. évi januar au. Véghely De^ső, kír. tanácsos, alispán. A veszprémi takarékpénztár. A veszprémi takarékpénztár csütörtökön e hó 3 án tartotta évi rendes közgyűlését a részvényes tagok nagy érdeklődése mellett. Előttünk fekszik városunk első pénzintézetének 1886-ki negyven- egyedik évi mérlege, mely oly szép és meglepő eredményt mutat fel, hogy hírlapírói kötelességünk ellen vétenénk, ha most, midőn oly komolyan válságos időben élünk, nem foglalkoznánk e pénzintézettel, melyben annyi szegénynek keservesen összekaparintott garasa és sok gazdagnak szerzett kincsei vannak berakva, egy kissé kimerítőbben. Negyvenegy éves áldásos működése után e pénzintézet, ma oly szilárd alapon áll, mint kevés hason intézet az országban s a mit elődeink becsülettel s a közönség bizalma iránti reményben negyvenegy év előtt mint zsenge palántát ültettek el, az ma becsületes és tiszta gondozás mellett oly terebélyes fává nőtte ki magát, mely áldást hozó A „Veszprém“ tárczája. Néma hidegséged .... Néma hidegséged ajkamat lezárja, Alig van tehozzád szólni bátorsága, Mert az a szép csillag, Szép szemed nem biztat, S átadom magam bús gondolataimnak. Oh pedig ha tudnád, hogy mi vagy te nékem, Egyetlen reményem, földi üdvösségem ! Soltomig szeretlek, Sohasem feledlek, Nem lelheted párját ily nagy szerelemnek. Oh minő öröm volt az időben, régen, Mikor rám mosolygó, szép szemedbe néztem; Vig patak csörgése, Szép ajkad beszéde Szerető szivemnek volt gyönyörűsége. Igaz-e, való-e, a mi akkor látszik, Vagy htt szerelmemmel csak kegyetlen játék f Nem hiszi a lelkem, Mert az lehetetlen, Hogy a te ssivecskéd volna ily kegyetlen. A mi tőlem a te szivedet elmarta, Valamely irigység gonosz kigyó-ajka ; Oh sohasem hittem, Verje meg az Isten, Mint a hogy megvert a két kezével engem I . , • M. Végzetes báléj. Az 187 . . évben korábban köszöntött be a tél, mint rendesen. Már októberben nedvesbideg köd terjengett az utczákon s novemberben a főváros arra ébredt, bogy a házíödeleket hólepel borítja s a hideg szinte megveszi az embert. A ki csak a társasághoz tartozott, visszamenekült a vidékről, hol éles, metsző szél vagdosta a fákat és ablakokat. Mig a szegények meghúzódtak egy sarokban dideregve, fázva, addig a gazdagok bálokon, hangversenyeken kerestek és találtak szórakozást. Táucz és ének pedig bevett szokás szerint jótékony czélra, a tél nyomorultjainak fölsegélyezésére ment. A legjótékonyabb e tekintetben M. grófné, egy magas- rangú államférfi neje volt. Az ő estélyei voltak a legfényesebbek, mert a nála negyven évvel idősebb férj oldalán örömtelen életet élvén, akkortájt nyitotta meg először szalonjait s egyik estélyt, egyik fényes ünnepélyt a másik után rendezte. Lánykorában ki sem tette volna fel róla, hogy úgy keresse az élvezetet, örömet, de annál szebbnek és érdekesebbnek tűnt fel most, mikor hirtelen belevetette magát az ünnepélyek kábító mámorába. Csak kevesen vélték észrevehetni, hogy a »féktelen grófné*, a mint elnevezték, egy szerelemtelen házasság keserveit akarja e mulatsághajszolással, mesterkélt élénkségével palástolni. M. gróf sokat szenvedett e szüntelenül zugé élet közepette, mely neki semmi élvezetet sem nyújtott, de mégis engedett az Elma óhajának. A grófi párral mindig egy helyütt volt látható a gróf unokaöcscse, ki a telet a fővárosban töltötte. Emil gróf csinos, barna fiatal ember volt és kitogástalan gavallér. Egy novemberi estén nagy ünnepély volt a grófi kastélyban. Műkedvelő vendégek valami élőképet rendeztek. A ház úrnője volt Julia s Emil gróf Komeo. A ki a fiatal gróf szép arczát közelebb-, ről megtekintette, annak figyelmét nem kerülhette ki a forró epedő tekiutet, melyet Borneo Júliára vetett, mikor ott térdelt lábai előtt. A függöny legördült. Viharos taps jutalmazta a műkedvelőket s a vendégek különösen Komeot és Júliát árasztották el dicséreteikkel. A fiatal grófnőt egy pillanatra valósággal körülsánczolták, mig ő látható elfogultsággal pihent zsöllyéjén. Férje odasietett hozzá s aggódva kérdezte, hogy nincs-e valami baja, de a fiatal nő kezét nyujtá s molyogva felelte: Semmi, csak a forróság, a hosszas egy helyben állás szédített el kissé. Ezután rövid időre elbúcsúzott vendégeitől, hogy toilettet váltson. M. gróf elkísérte nejét bou- doirjáig, hol komornája már várt reá. Az agg államférfi igazán szerette nejét, kit úgy tekintett, mint az ő alkonyra fordult életének csillagát. Nyomasztó helyzetből emelte magához, miután előbb megmentette a tönkrejutástól atyját, az elszegényedett bárót. Tudta, hogy Elma mély hálát érez iránta, ha szerelmet nem is. De a gróf azt hitte, hogy a hála érzelme erősebb a szerelemnél. Ott állott Elma ragyogó öltözőjében, melyet egy szeszélyes asszony engedékeny férje segedelmével a legpazarabbul diszittetett fel. A falak és bútorok rózsaszín selyme rávetette refleiét az egész kis szobára, melyben a palizander-ágy mellett széles tükör függött. Ez előtt állott Elma, sugár termetét vizsgálva. Szép akart lenni ez estén, oly szép, mint soha azelőtt. S az is volt. Ezüsttel áttört fehér ruhájából oly plasztikus hullámokban dagadt ki gyönyörű termete, hogy egy szent is rajta felejthette volna tekintetét. Hosszú, aranybaja télig kibontva omlott gömbölyű vállaira, mintha aranysátorral takarná a váll gyémántragyogását. Gyönyörű kép volt az, mely a tükörből feléje mosolygott s a szép asszony homlokára mégis árnyat vont egy szivéből felajzó gondolat. Mit ért minden szépségével? Nem volt-e lekötve őrökre? Nem adta el egész vidám, verőfényes ifjúságát — pénzért ? Fény, hatalom és gazdagság ugyan szolgálatába szegődött most, de szívesen odadobta volna cserébe egy pillanatnyi üdvért, gyönyörért. És mégis. Hát tehet-e az a szegény férj róla, ha a gazdagság aranyos álma, mely egykor egész lelkét megvette, immár szertefoszlott, semmivé törpült? Nem, bizonyára nem. Hálával tartozik férjének. Hálával egy élet eltiport üdvösségéért? — Elma keserűen fel- kaczagott. — Ekkor nesztelen léptekkel suhant be a komorna s gyönyörű bokrétát nyújtott át neki, melyet Emil gróf küldött. A fiatal asszony pirulva rejté arczát a virágok közé. Egy rózsa kelybében valami kis levélkét vett észre, gyorsan kiküldte hát a komornáfc. Aztán kigyuló arczczal, égő szemekkel olvasta : — Holnap kora hajnalban elutazom, mert kerülnöm kell téged, mielőtt mindkettőnkre nézve késő volna. Éjfélkor átéli kertben leszek; eljössz-e nekem istenhozzádot mondani? Ha e bokrétát kezedben fogod tartani, kiolvasom belőle, hogy — igen ... Elma széttépte a levélkét apró darabokra. Keble erősen zihált. Hát kerülni akarja, egyedül hagyni ebben az egyhangú, örömtelen életben ? Szive feljajdult e gondolatra. És mégis, igaza volt. El kell mennie, mielőtt késő volna- De búcsúznia kell tőle, szólani vele egyedül, zavartalanul. Mikor a grótué később belépett a szalonba, nemcsak az a bokréta, de az asszony fellángoló
