Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1887 (13. évfolyam, 3-52. szám)
1887-04-10 / 15. szám
Iliét a „VESZPRÉM“ 15-il szálához. . Régi dalaimból. Imádkozni .... Imádkozni eljársz a templomba; oltárnál mélyen leomolva Imádkozol bensőn, áhítattal.... S míg vágyteli szived dobban halkai', Ajkaidnak e\ a végimája: „Boldogtalan, kinek nincsen párja!'* * 1 Alig várod, hogy jöjjön a\ óra, S korán reggel sietsz áldo\óra. Lelkedet, hejh, valami úgy nyomja; Ajkad súgva s{á{s{or is elmondja, Míg bánkódva meggyónod a vétket: „Megcsaltam én igaz szeretőmet /“ Imádkozván, nyugodt lelkülettel Hagyod ama magasztos helyet el. S nem ismerve mást, mint hiúságot, V» . ftcucrc ; cmdny C^ ycígj at, S ha vétkeztél, — imák ismétlődnek: „ Uram bocsáss meg a vétkezőnek !“ így tűnnek az évek, év nyomába; Hódítás közt kaczér, szép leányka. Lángot gyújtasz s oltasz tenkezeddel; Mit törődve a sok vérző sebbel. De vigyázz, hogy szived meg ne járja: „Boldogtalan, kinek nincsen párja /“ Nem volt egyéb .... Nem volt egyéb puszta megszokásnál, A mi hozzád vonzott engemet; Családot hát, ha tán azt gondolod: Hogy egykor már bírtad szivemet. Elhallgattam ajkad csevegésit És azokban gyönyört is leiék .... De a benső, való szerelemtől Messze voltam — hidd el, messze még! A szép idő, melyet együtt tölténk, Emlékembe sokszor visszaszáll; S mint egykoron vén dajkám meséin, Elandalgok a múlt hanginál. De a tudat, hogy szerelmed másé: Oly hidegen hagyja keblemet .... Nem volt egyéb puszta megszokásnál, A mi hozzád vonzott engemet! Éhen Gyula. Mit beszélnek a virágok. (Botanicus csevegés virágnyelven.) Irta s a nagy-kanizsai társaskörben f. é. márcz. 11-én felolvasta: Tőttőssy Béla, a társaskör elnöke. Megenyhült a lég, vidul a határ. Eloszlik a tél vad fagya Kis ibolya kebléről. A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jő a szép kikelet S midőn újra zendiil a madárdal, újra bajt minden virág, — miről beszélnék másról, mint a virágokról, ezekről a kedves kis vendégekről, melyek minden tavaszszal újra, meg újra felkeresnek, sziníik pompájával, illatuk árjával elbájolnak bennünket, vidáman mosolyognak felénk, üdvözölnek, mint régi ismerősöket, s beszélnek hozzánk olyan szavakat, melyeket senki sem hall, s mindenki megért. — Elmondják hounét jöttek, — abból a csodás világból, melybe az emberi tudás még be nem hatolhatott, mely őröktől lógva létezik, s folyton működik, melynek semmijéből élet származik, melyet csak eredményeiben ismerünk, de felfogni, megérteni nem tudunk, s a titokban teremtő erő előtt meghajolva kérdezzük a kis virágtól: „Hol vetted magad?“ S erre a virág, mint valami bamiskás kis lány azt feleli: Nem anyától lettem, Rózsafán termettem, Piros pünkösd napján Hajnalban születtem. S még sem értjük meg. honuét jött, csak azt tudjuk, hogy itt van, hogy virul, hogy illatot ád, — de a teremtés titka limes megfejtve előttünk. Vagy talán azt feleli pajzánul a kis virág: „Nem jöttem én ide Senki kérésire, Hey, barna kis lány szeme Csalogatott ide.“ S talán igaz is ; mert ha az isten nim teremtett volna lányt, Iliinek teremtene virágot! Hisz a népdal is azt zengi: „Leányt illet a rózsa,“ S mi lenne az élet lány és virág nélkül! Ez a kopár földnek, az a sivár életnek zománcza. Ezekről zeng a dal, ezekről énekel a költő: S „Kikelet a lány, virág a szerelem.“ „Szerelem nélkül az ember élete Elszáradt fa, melynek nincsen levele.“ Mielőtt azonban áttérnék a virágok beszélgetésére, lássuk, minő viszonyban állanak azok az emberhez, az állatvilághoz. Furcsa viszony, az ember gyönyörködik bennük, az állat megeszi okét. — Igaz, hogy ez a legbensőbb viszony. De az emberhez való viszony is elég benső viszpny. Az ember kezdeítől fogva szerette a virágot; erre vall az, bogy a legrégibb időből származó tárgyakon is találunk virágdis/ítóst. A rózsát kedvelték és mívelték a babiloniak, a perzsák, — a zsidóknak is kedvencz virága volt, a görögök, a rómaiak is szerették, Venusuak rózsá áldoztak. A virág annyira összeforrt az ember szivével, leikével, hogy alig van népdal, alig van költemény, melyben az öröm, vagy bánat kifejezéséhez virág ne fűződnék: „Tulipántos a kalapom, Virágos a kedvem, Hej, pedig sok barna kis lány Rá szedett már engem!“ „Árva vagyok, nincs öröme szívemnek Benne csupán hóvirágok teremnek,“ Vagy pedig, midőn azt mondja a dal a kis leányról a legénynek : „ .............bej, ne indulj utána, Bá natvirág virágzik a nyomába!“ De liát hiszen, a dal és virág oly közel is állanak egymáshoz. Mindennek meg van a maga virága; így a szív virága a dal, az ember virága az ifjúság, s a költő ha\áját nevezi a kerek föld virágának : „Ha a fold isten kalaija, Úgy hazánk bokréta nijta.u Valamint csillagot, úgy virágot is választ magának mindenki. — Egyiké a szerény ibolya, a másiké a büszke rózsa. Még ennek a korhadt fának, ennek a rozzant vén Európának is meg van a maga virága. — Nem a mi szép hazánk ám. — nem is a büszke franczia, — nem is az ifjú orosz, — sokkal szerényebb, sokkal igénytelenebb: a\ olajág. — A mióta hordozzák, a mióta a békét hirdetik vele, már bizonyára kivirágzott ; ha gjümölcse meg érhetik, ha jó idő jár rá, — bizonyosan ágyúgolyó lesz belőle. De nem csak virágot választ magának az ember, hanem felveszi a virágok neveit is, vezetéknévnek, úgy mint keresztnévnek. — Olt van régi írónk Virág Benedek. Rózsa, Rózsika. Jáczint, Hajnalka, Ibolyka. — Azt se tessék gondolni, hogy az iQ/lranka* a legnemesebb éreztői vette nevét, — ez is virágnév, még pedig nevéhez képest nem is szép virágé. — A nő Arankák sokkal szebbek szoktak lenni, mint a virág-aranka. A szerelmesek is hogy elhalmozzák imádott- jukat virágnevekkel : rózsám, violám, rózsabimbó galambom. — A legszebb virág, annak is a bimbaja. Hát még mikor a köitő azt mondja a kis lányról: „Nem anyától lettél, Rózsafán termettéi, Piros pünkösd napján Hajnalban születtél.“ Az a kis lány, a kiről ezt dalolta a költő, jobban meg volt tisztelve, miut Constantin császár, kiről azt mondták, hogy: bíborban született; — mert olyan bíbort, a mi felérne a hajnalpírral piros püukösd napján, nem ismertek sem a phoeuioiek, sem a görögök. Különben a hajnal is virág, az ég virága. Azért mondják, hogy : rózsa-hajnal. Már Homér költészete is összekapcsolta e kát fogalmat a rododaktylos eos-ban, a rózsaujju hajnalban. S az ember nem csak maga veszi fel a virágok neveit, de rá adja azokat szelleme szülöttére, költeményeire: .Rózsák és virágok“, — .Százszorszépek*, — .Búzavirág*. — .Fehér rózsa*. S még tovább megy az ember, oda tulajdonítja a növényeknek saját érzelmeit; szomorú fűz, bús fenyő, — mindha ezek is éreznének! S a mint az ember felveszi a virágneveket, ép úgy a virágoknak, a növényeknek is vaunak az állatvilágból, vagy emberről vett neveik ; árvalány- haj, emberábrázatu fü, madársóska, tyúkhúr, varjú- borsó, bikalencse, kakastaró, libatopp, őzláb. Egész menü kikerül belőle, még a zsardinett sem hiányzik; ott van a: császárkörte, farkasalma, zsidócseresnye, papsajt. ianem hát talán elég is tesz ebDoi az «Kezesből. Tegyünk úgy, mintha ebéd után lennénk, tartsunk egy kis siestáf, csevegjünk a virágokkal. De hát csakugyan beszélnek a virágok ? Hogyne beszélnének, mikor saját nyelvük vau: a virágnyelv. Beszél mind, a fagyon született hóvirágtól a fagyon ^elhaló őszi kikircsig, a puszta kát anyjától az alpesi rózsáig, beszél mind, csak meg kell hallgatni s meg kell érteni, mit beszél. Beszélnek szerelemről, boldogságról, örömről, fájdalomról, virulásról, hervadásról, gyászról, halálról. Mily jól esik lelkűnknek, mikor tavaszszal a rég nem látott kedves kis ibolya Tompa szerint: „A szép tavasznak első mosolya“ — beköszönt hozzánk, s azt mondja: itt a tavasz, boldog uj évet! — Csak akkor kezdődik igazán az. uj év, a szép uj év, tavaszszal. — S a chinaiak és japániak elég bölcsen, nem is boldog uj évet, hanem boldog tavaszt kívánnak egymásnak. A mi addig lefolyt, az zord tél volt, csak kalendáriomba való! —Oda is adnók a kalendáriurocsinálóknak szívesen, ha abban nem esnék a farsang. S ez a kis tavaszbirdető ibolya, a szelídség, a megelégedés, az ártatlanság, a boldog szivnyu galom jelképe, — hasonlít aboz a kis leányhoz, a ki csendes otthonában, a házi körben jól érzi magát, betölti helyét és szépségének öntudatára nem is emelkedve, nem vágyik a nagyvilágba, nem kivári ragyogni, pompázni, s ki épen oly ártatlant tud mosolyogni, mint a kis ibolya. S ez a kis virág, az Ibolya, azt mondja magában: „Ne legyek én rózsa, vagy liliom, Legyek én illatos szerény ibolya!“ ') A mi prózai nyelven annyit tesz, hogy nem szabad a kis lánynak hiúnak lenni, s legszebb erénye a nőnek a szendeség. A hajnalka reggel nyílik ki. az estike alkonyaikor; egyik jó reggelt kíván, a másik jó estét. A legbeszédesebb az a virág, a százszorszép, a melyiktől a kis lány dobogó kebellel, bizalmasan kérdi: szeret, nem szeret ? — szívből, igazán ? — Öli ez annyi szépet el tud mondani, avval óraszámra el lehet beszélgetni; — sokat mond és nem árul el semmit a bizalmas társalgásból, pedig tudja a kis lánynak minden titkát, látta, melyik feleletre mosolyog, hallotta, melyikre sóhajt, — de nem mondja senkinek. Igaz. hogy mire a kis lánynak minden feleletet megadott, akkorra szirmai széthullottak, — meghalt. Mily kegyetlenség is ez! — így némitja el a kis lány a kis virágot, melylyel titkát közölte. Ne tudja azt élve senki, még a virág se. Óh, de nagy is lehet az a titok ! A legegyszerűbb növények egyike az árva- lányhaj; — nem bokorban, hanem szálankint nő, növény levél és virág nélkül, tulajdonképp alig tudni, hogy miből áll, s mégis, mikor csomóba kötik, csokor lesz belőle : „Árvalányhaj a süvegem bokrétája.“ Tompa regéje szerint egy gyönyörű szőke hajú árva kis lány haját alvásközben levágták az irigy király-kisasszonyok, mert a szomszéd király fia nem ő közölök választott feleséget, hanem az Áivalányt jegyezte el. Árvalány szive meghasadt bánatában, mikor felébredt; — vőlegénye eltemette rozmarin-bokor alá. „Szép Átvalány haját a várnak ablakán Kiszórván mérgesen a két irigy leány : Jött egy nyájas szellő, s egy szálig felszedé, Es elrepült a lány temetője felé. A sírnak halmára három szálat letett; Aztán a merre szállt, a merre lebegett, Szálankint hányta el völgyön, hegyen, mezőn, Útjában mind csak ezt suttogva órlhetőn : — Kelj ki, kelj ki árvalányhaj ! Föld, fogadd öt kebeledbe ! Szállj le, szállj le, enyhe harmat! Siiss ki, süss ki, nap sugára ! Nyargaló szél, fel ne gyomláld ! Emlékéie Árvalánynak : — A ki nyugszik sír ölében, Rozmarinnak árnyékában ; — Kelj ki, kelj ki árvalányhaj Ist S az árvalányhaj azóta ott tenyészik: „A rét vidékinél, Lágyan ringatja anyja, A csendes esti szél.“ S e szende kis virág néma ajka oly érthetőn susogja : „Legények a leányhoz Hogy hívek legyetek: Bús Árvalány hajából Bokrétát kössetek !“ J) Miről beszél az égőszerelem ? — Miről beszélne másról, mint égő. lángoló szerelemről, mely megcsalatva sem változik: „Hü maradtam, hűn szeretlek Az életben, a halálban.“ a) !) Tompa Mihály: Virágregék. Ibolya. s) Tompa Mihály: Az árvalányhajról. I) U. az; Égöszerelem. Miionos, nogy a napraiorgoi tartja« a változékonyság jelképének, mintha arra tanítana, hogyan lehet hol errp, hol arra kacsintani, köpönyeget forgatni. Pedig e balitéletet csak rokonszenvtelen alakja kelthette ellene, mert hisz ez a leghívebb virág; úgy kíséri a napot, mint a hold a főidet, vagy mint egy szerelmes anglus valami vándor énekesnőt; mintha mindig! azt beszélné: szerellek, szeretlek! Csakhogy ennek a tátott szájú fajaukó- uak nem áll jól a szerelmi ömlengés, azért nem adnak rá semmit, nem méltányolják érzelmeit, — csúfot űznek szegényből! Vannak virágok, melyek keveset beszélnek, s oly röviden kifizetnek bennünket, hogy nem igen van kedvünk soká időzni társaságukban. Ezek a virágok között a makranezos hölgyek. — Nebáncsvi- rág. nenyúljbozzárn. — Mihelyt a nevét kimondja, hideg borzadással áll odább az ember, mintha ezek nem is arra volnának teremtve, hogy bennük gyönyör ködjüuk. Tudják-e, melyik az agglegén)ek virága? Tessék megmondani, ha valaki tudja. — Mennyien vannak itt, s egy sem ismeri a saját virágát! — Pedig hát ezt is szépen megénekelte Tompa: „Nőt keresni, kit szeretne, Vagy gyötörne legalább : Elindult a szarkaláb.“ A ki már nem dobogó kebellel, nem forró szerelemmel, hanem úgy indul el nőt keresni, hogy azt gyötörje, — ez a nemes virág nem lehetett más, mint agglegény: a zalamegyei úgynevezett fiatalság virág-patronusa. A szalmavirág, ez az élve is száraz, de soha nem hervadó virág, — ez tán örőkéletről beszél, örökéletről, melyben nincs semmi öröm, talán még élet sincs. De nem csak a nyíló, az illatos virágok beszélnek, a nóta azt is elmondja, mit beszél a retek: „Hogy ón barnát szeretek.“ Aztán még egyéb ilyen konyhára való növény is beszél: a sárgarépa és petrezselem; s ezek az igazmondó virágok. Ki ne emlékeznék a .Piros bugyelláris* ból aria a szép kis jelenetre, mikor a kis menyecske fonalat köt a .sublatfiók kulcsára, honnét a pénz elveszett, s meg akarva tudni a tolvajt, a kezében tartott gombolyagról folyton eresztve a fonalat, bátra felé lépdelve megy ki a kertbe, magában mondogatva : „Sárgarépa, petrezselem, Mondd meg az igazat nekem !“ Igaz, hogy a kis menyecske ez egyszer rneg- csalódott igazmondóiban, mert a míg ő a kertben járt, addig a czigányasszony, kinek tanácsára ezt tette, szépen kiürítette a sublat másik fiókját. Hanem hát ha erre nem jó a sárgarépa, jó az másra: „Ki az urát nem szereti, Sárgarépát főzzön neki!“ A buzakalász a kis nyúl nótájában szólamlik meg, de csak úgy susogva, inkább csalogatva : „Buzakalász bizalmasan integet, Esti csillag halavány fényt hinteget.“ De vigyázni kell, mert: „Megugrik a nyúl!“ A rossz lelkiismeret jelképe az ördögszekér, mely ha a földből kiszakasztják, fut: „Mint a gyors kerék, Czél s nyom nélkül a világon Nyargal, váudorol ; Megpihenni, megnyugodni Nem leltet sehol. Meg-megáll, de ostorával A szél rajta üt, És a messze pusztaságon, Útban álló tüskén árkon, Űzi mindenütt.“ l) Ez a növény világ bolygó zsidaja. Azt mondtam, mindennek vau virága. Igen, van még a szőke Tiszának is: a tiszavirág. Ez valóban élő virág, mely születik, él és meghal egy rövid nap alatt. Ez a múlandóságról beszél, ez az igazi: memento móri. — Még az ásványnak is van virága. Ott a kénvirág. De ennek nincs nyelve, a hideg földből került elő, mit tudua ez beszélni, — ha tudna is, csak a geológusok hallgatnának rá. Ez nekünk néma virág. Vaunak aztán még néma virágok, melyek nem beszélnek, hanem írnak. Ezek átél, a fagy virágai: a jégvirágok, a zuzmóra. Milyen szép képet írnak azok az ablakra, s milyen szép idyllt fest ez az egész tájra! Ki olvassa le, mi van abban írva ? De van egy néma virág az élő virágok közt is, a mit németül úgy hívnak: Frauentreue. Ez nem áll velünk szóba, a mint közeledünk feléje, a leggyengébb szellő fuvallatára elrepül. Frauentreue, Frauentreue 1 *) Tompa Mihály: „Az ördögszekérrÖl.“
