Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1886 (12. évfolyam, 7-52. szám)
1886-11-07 / 45. szám
It ner Mórné bab Knau Gábor 5 klgr. rizs. Alt- stedter Józsefné 2 fri Tauszig Sándor 50 kr. Horváth Józsefné főzeléket, özv. Weisz Henrikné 1 frt. Steiner Jánosné 50 kr. Veisz Edéné 50 kr. Stern Antalné 1 frt. Rothauser Mórné 80 kr. Stern József burgonya. Tek. Jankó Kálmánná és Rosenthal Irén úrnők gyűjtőidén: (Piacz, virág-utcza.) Fodor Gyuláné 2 frt. Margalitné 2 frt. Horváth Pálné 2 frt. Szente Károly 1 frt. Krascsenits Vilmosáé 2 frt. Lili Autalné 1 frt. Herczeg Lajos 1 frt. Kreutzer István 1 frt. Rikóty Edéné 2 írt. N. N. 1 frt. Fekete Izidor 1 frt. Müller Mátyás 10 klgr. liszt. Kovács Simon 1 frt. Kovács Jánosné 1 frt. Ferenczy Erzsébet 1 frt. Móroczáné 1 frt. Dr. Roseuberg Jenő 1 frt. Fojt Józsefné 50 kr. Torma Istvánná 1 frt. Stern Lipót 1 írt. Bauer Károly 1 frt. Kindl Béláné 1 frt. Plosszer József 1 Irt. Körmendy József 1 frt 50 kr. Gunst Ignácz 1 frt. Singer Mórné 10 klgr. liszt. Menczel Adolfné 60 kr. Krausz József 2 frt. Berger Sámuel 60 kr. Meiszner Lipót 60 kr. Viznerné 1 frt. Auer S. 30 kr. Szabó Ludmilla 2 frt. Weisz A. Manó 1 frt 50 kr. Roth 1 frt. Mautner 1 írt. Schwartz Ign.-né 60 kr. Tuszkau 2 frt. Deutsch Sándorné 1 frt. Tauszig 30 kr. Dr. Csete Antal 1 frt. Súly Ede 2 frt. Rosenthal Íréne 2 frt. Dr. Pillitz Benő 5 frt. Wellner Lajosné 1 frt. Ferenczy Károlyné 1 frt. Regényi Lajos 1 frt. Dr. Perlaky Józsefné 1 frt 50 kr. Pillitz Dávidné 1 frt. Özv. Bojnitzerné 1 frt. Racsek Frigyes 1 frt. Bokiossy Viktor 1 frt. Steiner Jenő 1 frt. Weisz Jakabné 1 frt. Keresztes Józsefné 50 kr. Schwartz Antalné 1 frt. Becske Aladárné 60 kr. Weisz V. Mór 1 frt. üngár Lipótné 50 kr. Nay Jakabné 2 frt Züsz Józsefné 60 kr. Braun Gyula 50 kr. Cserna Vinczéné 2 frt. Kadel- burger Emiiné 2 frt. Wessel Sámuelné 60 kr. Csolnoky Lászlóné 2 frt. Proder Józsefné 1 frt. Gaál Lajosné 1 frt. Tőttőssyné 1 frt. Kiss Istvánná 50 kr. N. N. 2 frt, Wessel Emma 1 frt. Hartmann Adolfné 40 kr. Wurda Manó 2 frt. Sörös Zoltán 2 frt. Tek. Vikár Lajosné és ‘Balogh Károlyné úrnők gyüjtőivén: (Szabadi-utcza.) Brenner Lőrinczné 50 kr. Tóth Lászlóné 1 frt. Ditrichstein Netti 40 kr. Kenessey Móriczné 1 frt. Keserű Györgyné 60 kr. Hochmuth Ábrabám 1 frt. Löwenstein Paula 30 kr. Fischer Manóné 1 írt. Braun Gyula 30 kr. Lang Ferencz 50 kr. Berger A. 30 kr. Schönfeld Adolfné 40 kr. Sándorfy Miksáné 50 kr. Rothauser Miksáné 50 kr. Nay Mór 30 kr. Özv. Lang Péterné 50 kr. Fischer Miksáné 50 kr. Lichter Józsefné 50 kr. Zusckman Jánosné 50 kr. Moor Simon 50 kr. Nay Róza 50 kr. Vikár Lajosné 1 frt. Dr. Purgly 1 frt. Huszár József 1 frt. Velty Ferencz 50 kr. Szőke Ignáczné. 1 frt özv. Tatay Sámuelné 50 kr. Kertész Ferenczné 1 frt. Sült Józsefné 50 kr, Pechl Antalné 40 kr. Náray Hermine 1 frt. Jákói Gézáné 1 frt. Fischer Béláné 1 frt. Balogh Károlyné 1 frt. Kubai Hubert 1 frt. Fodor Lászlóné 1 frt. Egy valaki 1 frt. Tek. Kováts Imréné és Györotskey Györgyné úrnők gyüjtőivén: (Hosszu-utcza.) Kováts Imréné 2 frt. Györötskey Györgyné 2 frt. Z8olnay Károlyné 1 frt. Fehér Sándorné 2 frt. özv. Mózner Ferenczné 1 frt- Schönfeld Fanny I frt. Fehér István 1 frt. Müller György 1 frt. Hires János 1 frt. Kommer András 1 frt. Dukavits Sámuel 1 frt. Pap Ferenczné 1 frt. Nagy Károlyné 1 frt. Csornai Mari 40 kr. Eszterhay Ferenczné 1 frt. Szütsné 1 frt. Pinkászné 50 kr. Fata János 30 kr. Bencsik Fülöp 1 frt. Fehér András 2 frt. Olvas- hatlan aláírás 40 kr. Szabó Jánosné 30 kr. Magyar Lajosné 30 kr. Belány József 20 kr. Schmid János 10 kr. Csornai Ferencz 10 kr. Csornai Lőrincz 50 kr. Farkas 1 frt. Kohn 50 kr. Mátrai Lászlóné 40 kr. Hoffmann Rozália 60 kr. Nyikovics György 60 kr. Ney Zsigmond 1 frt. Csornai János 50 kr. Huszár János 1 frt. Perényi Antal 2 frt. Audrovits Imréné 1 frt. Stoll Miklósné 2 frt. Neu Ignáczné 1 frt. Rosenberg Albert 1 frt. Eszterbay Ignácz 60 kr. Rotbauserné 20 kr. Jánosi Sándorné 1 frt. Singer Ignácz 50 kr. Kreutzer Ferencz 1 frt. Udvardy Ferencz 50 kr. Kovács Károlyné 50 kr. Zsolnay barátom, tudom, mert magam is személyes jó viszonyban állok vele, szintén kénytelen volt a fentebb többször érintett keserű mosolylyal megelégedni. Ő volt ez érdekes szűz utolsó kérője. Azóta, pedig annak már három éve is elmúlt, senki se kopogtatott többé e mindig csak keserűen mosolygó szívnek kapuján, melyet bevehetetlennek tartanak nemcsak Ung- de egész Beregh-vármegyében is. Francziskánk nyugalmát azóta senki se háborgatta többé, pedig . . . pedig (nem tehetem, hogy itt egy kis kimélyetlenséget ne kövessek el) ha csak valami csak félig-meddig akczeptábilis valaki alkalmatlankodnék, bizony nem tudom én, ha kopogtatására nem nyerne-e más feleletet annál a bizonyos keserű mosolynál. Mert a szegény szűz nagyon el volt keseredve. Megutálta a világot, az embereket, de különösen megutálta Ungmegyét, a melynél véleménye szerint kiállhatatlanabb pletyka fészek nincs az egész világon, na talán Beregn vármegyét kivéve, mert az még rosszabb. És igaza is van a jámbor szűznek, hisz ahhoz csakugyan magas fokú szemtelenség kívántatik, hogy egy alig huszonnégy esztendőt betöltött leányzót vén leánynak kereszteljenek el, csak azért, hogy szerencsétlenségére másfél mázsát nyom, s termetére nézve kissé a hevesi görög dinnyére emlékezteti az embert. Ily beteg és kesernyés kedélyállapotban unatkozott Francziska kisasszony otthon, a költőileg szép Dorogszegen, a midőn egy napon bátyja, ki egyike Ungmegye legderekabb szolgabiráinak, igy szól hozzá: Te Cziczka, a családban csak úgy nevezték, nem rándulnánk fel Budapestre megnézni a kiállítást, az újságok annyit irkáinak firkálnak róla, hogy már magam is kiváncsi vagyok rá. Cziczka kisasszony azzal a hideg közönyösségSándorné 1 frt. Kasenszky Jánosné 1 frt. Meszlenyi János 1 frt. Gaál Jánosné 60 kr. N. N. 20 kr. Olvashatlan aláírás 50 kr. Kanczler Lajos 10 kr. Csonka 1 frt. Berkyné 1 frt. Ruttner Matild 1 frt. Csikász Imréné 80 kr. Bauer Károlyné 1 frt Dr. Kerényi Károly 1 frt. Az ilykép egybegyüjtött, összesen 607 frt 70 krt tevő összeget a fennevezett — a Veszprém városi hatóság által a gyűjtésre felkért — nőegyleti választmányi tagok megbízásából Dr. Csete Antal nőegyleti titkár Kováts Imre polgármester urnák átadta. CSARNOK. A nyomor.*) Annak idején mint irodalomkedvelő iskolás gyerek nagy lelki gyönyörűséggel olvastam én is „London“, „Páris*, „Bées*, »Budapest’ etc. „rej- telmei“-t. Követtem a rendszerint erős fantáziával megirt regények hősét denevérrel teli titkos katakombákba, patkáuyoklakta földalatti csatornákba, megismerkedtem képzeletben a kloákáknak igazságszolgáltatás elől bujdokló, rongyokba burkolt, elzüllött lakóival: de hogy a nyomornak és az eizüllésnek ezen a fokán álló emberi lényeket édes hazánk szép fővárosában, Budapesten újságírói kötelmem teljesítése közben saját szemeimmel lássam meg valaha, ezt nem hittem el még akkor sem. És láttam. Zola tollával ha rendelkezném, talán tudnék halavány képet adni arról az irtózatos nyomorról, melyben a zsúfolt lakásokból, a járványbizottság által, a szabad ég alá kitett emberi lények emlődnek. Messze künn az újpesti rakodó-part vége felé, ott, hol már csak a városból és a közeli gyárakból kihordott piszok, szemét jelzi a főváros közellétét, a Duna partján, az isten szabad ege alatt tanyáznak ezek az emberek, körülbelül négyszázan már napok óta. Közelben lakó könyörületes emberek hívták fel figyelmünket a boldogtalanokra, s mi sötét éjjel hajtottunk ki egy újságíró kollegával az újpesti rakodópartra. Vezetőnk a Neuschloss-féle gyárnak közvetlenül a Duna partján levő deszka telepe előtt állíttatta meg a kocsit, s elöljáróba bemutatott néhány, az összerakott deszkáknak a szél ellen némileg védett részén fekvő toprongyos alakot. Az óriási kiterjedésű telepen majdnem minden összerakott deszkacsomó két, három embernek szolgál ágy gyanánt. Lábaik rongyokba burkolva, rongyos katonasipka a párnájuk, altató danájuk a hideg, metsző szél, mely meg-meglengeti födetlen fejükön a bozontos ha jat, s ők szorosan egymáshoz simulva alusznak ott, a hol még egy gazdátlan eb sem ütne tanyát. Ők már beletörődtek a nyomorba, már tudnak aludni, majdnem mezítelenül az éles, hideg szélben; melyben egy negyedórái ilyen fekvés után közönséges polgári idegzetű embert hétrét huzna össze a görcs, egy éjjel alatt magába szedne mindenféle nyavalyát, a náthától a koleráig, s kevesebb mint huszonnégy óra alatt menthetetlenül elpusztulna. Menjünk tovább. Távolabb a Duna partján uyolcz-tiz tűzrakás lobog, messziről pásztor-tűznek néznéd, közelebbről kóbor-czigányok tanyájának látszik, de odaérve, nem találsz ott kifordított bundán ábrándosán furulyázó pásztorfiut, se lopott malaezot, vagy szalonnát pirító nagy-idai hősöket: tót napszámosok, elvadúlt ábrá- zattal, elkényszeredett asszonyok, ölükben nyöszörgő csecsemővel, vézna gyerekek, leányok ülnek a tűz körül s melengetik meggémberedett tagjaikat. — Ezek még uj emberek, — magyarázó vezetőnk — csak három-négy napja dobták ki őket lakásaikból. Három-négy nap kevés idő ahhoz, hogy az új helyzetbe beletalálják magukat. Ezek még nem tudnak aludni úgy, mint amazok a deszkákon. *) Az „Egyetértés“ ez évi nov. 3-iki 304. számából, a szerző Váríconyi Dezső beleegyezésével. gel, a melylyel a világon minden iránt viseltetett, egykedvűen vállat vonított, s azt felelte rá, hogy nem bánja, a kedvéért megteheti. És csakugyan alig egy hétre rá ott találjuk a két testvért kifáradva és kiizzadva a nagy iparcsarnokban, a mint a tömeg közt útat törve maguk- uak kifelé igyekeztek. Arczuk piros volt mint a paprika s homlokaikról a verejték borsó nagyságú csöppökben omlott alá, hogy összevegyüljön a mindenünnen aláomló több borsó csöppökkel. Mert azt is meg kell mondanom, hogy Doroghegyi Dávid úr sziutoly jól táplált termettel birt, mint Francziska húga és egy kilóval sem nyomott kevesebbet Cziczka kisasz- szonynál. Egyenesen a Dreher-féle sörcsarnokba eveztek és sört rendeltek. Francziska kisasszony mint tapasztalatlan leány az előtt sohasem ivott még sört életében és azért tökéletesen érthető és megmagyarázható az a tartózkodó idegenkedés, melylyel az első poharat piros ajka felé vitte. De alig hogy megizlelte, arcza felvidámodott, kiderült, szemei túlvilági fényben kezdtek ragyogni, s egy húzómban kiürítette poharát, pedig nem is kis pohár volt, hanem krigli. És ez a krigli sör határozott jövendője fölött. Lerántotta szeméről az unalom és gyűlölet szürke okulárját, hogy rózsaszín szemüveget tegyen helyére, mely a világot, az emberiséget oly szépnek mutatja s még magát Ung- és Bereghmegyét is tűrhető színben tünteti fel. Semmi csodálkozni való sincs rajta. Az első pohár sör a midőn szomjazunk, a legnagyobb jóság, a mit csak képzelni lehet ezen a kerek világon. Egy igen jeles nagy iró, szerénységem tiltja, nogy nevére emlékezzem, azt mondja egyik örök Ezek még simák, panaszkodnak, káromkodnak, majd azután egy pár nap alatt elhull a gyöngébbje, az erősebb beletörődik s a proletarizmus egy tekintélyes csapattal erősebb lesz, tekintélyes számmal növekedik meg az az elem, mely az „enyém-tied* fogalmát úgy magyarázna, hogy a tied is az enyém, ha elveszem; s elmélete mellett kész doronggal, gyilokkal, vagy üszőkkel is argumentálni. Egyik tűzrakás körül szegényes bútorok hevertek a földön. Egy ott fekvő rozzant ruhaszekrényben két kis gyereket takargatott be rongyokkal az anyjuk, a harmadikat keblén melengette. A családfő komoran meredt a tűz fényébe, fel sem vett bennünket, látogatásunk szörnyű hidegen hagyta. Az asszonynyal ereszkedtünk szóba. Megkérdeztük hogyan került ide a família. — A Krakkauer-féle házban laktunk, kérem, öt forintot fizettem egy hétre és tegnapelőtt szó nélkül kihordatták ide a Dunapartra a bútoraimat, azóta itt vagyunk. — Miért nem mennek a barakba, hiszen a város azért építtette azokat, hogy maguk költözzenek oda ? — kérdeztük az asszonyt. — Ott voltunk, kérem, — zokogott a szerencsétlen — de egy forintot kértek előre és azt nem tudtuk megfizetni, hát nem költözhettünk be. Munkába nem mehetünk, mert egész nap itt kell őrizni a holminkat, meg a gyermekekkel is sok a vesződség. — Dobd a Dunába őket, minek éljenek ! mór- dúlt fel elkeseredett hangon a család fejes ez a hang már intonálás volt ahhoz a nem éppen barátságos kifejezéshez, hogy: Pénzt vagy életedet! íme tehát, a kitelepítettek nem akarnak a barakba költözni, igy Írtak a lapok néhány nap előtt valamelyik kőnyomatos újság nem egészen lelkiismeretes tudósítása nyomán. Mit ér az akarat a boldogtalanoknak, ha egy forintot követelnek rajtuk, a mit nem tudnak letenni előre. Egy forint nekik órási összeg. Ezen talán mosolyognak azok, kik egy forintos szivart félig kiszíva szoktak eldobni, de tessék kijönni ide s megkisérleni az egész Dunaparton bivakozó szerencsétlenek között összeszedni egy forintot, akkor megtudnák, hogy az az egy forint nagy pénz, mesés összeg. Ott hagytuk ezt a telepet, mentünk tovább. Egy tutaj egyik végén, mely alól az alacsony vizállásu Duna vize lehuzódott, deszkabódét tákoltak össze hézagos gátúl a metsző szélnek. Erős és többszörös horkolás hangzott ki belőle a néma csendbe. Belöktük az ajtajátAz alig egy négyszögölnyi területű bódéban tizenöt emberi lény, férfiak, asszonyok, gyermekek hórdókba préselt halak módjára szorulva egymáshoz, aludták az igazak álmát. A zajra és világosságra bozontos fejek emelkedtek föl, reánk bámultak és az arczokon szörnyű ijedelem tükröződött vissza. Megijedtek a boldogtalanok, a kiszállásoló bizottságnak néztek bennünket és könyörgésre fogták a dolgot, hogy hagyjuk őket fedél alatt. Megnyugtattuk őket és tovább mentünk egy ritka kép látványával gazdabban. Megvallom, nekem is vannak vágyaim, s néha- néha pillanatokra meglep a nagyzás ördöge. Ilyen önfeledt pillanatban már megesett rajtam, hogy eltűnődtem azon, hogy milyen kellemes és szeretetreméltó állapot volna budapesti háztulajdonosnak lenni. Mióta az újpesti rakodóparton jártam, azóta teljesen letettem az ilyen meggondolatlan kívánságokról, de ha még is bántanának valamikor hasonló könnyelmű vágyak, csak Andrejka, itteni háztulajdonos sorsára kell gondolnom, s menten lelohad vágyaim vitorlája, s igényeim szerény negyedéves lakásra húzódnak össze. Andrejka urat zsúfolt lakások miatt megbüntette a bizottság, s reá parancsolt, hogy telepítse ki lakóit rögtön. A jó ember teljesítette a parancsot, kiürítette a többnyire építéseknél dolgozó tót napszámosoknak kiadott szobáit, s a bizottság meghagyásához becsű munkájában, hogy csak három dolog van a világon, a miért élni érdemes e nyomoréit ügyvédekkel és hitelezőkkel telt föld tekén: A szerelem, a gőzfürdő és az első pohár sör, a midőn szomjasak vagyunk. Cziczka kisasszony igazat adott a bölcsésznek, legalább a sörre vonatkozólag, és úgy cselekedett, a mint testvér bátyja a szolgabiró Dávid és nyomban egy új kriglit rendelt magának. — Na már ez aztán csakugyan isteni és felséges ital! — Monda elragadtatással Dávid, a szolgabiró. — Na ez már az! feleié nem kisebb lelkesedéssel Cziczka kisasszony, annyi melegséggel hangjában, hogy még testvére Dávid a szolgabiró is meg volt lepve általa, és azt mondta, hogy csakugyan boldog emberek ezek a budapestiek, hogy ilyen isteni és felséges italt ihatnak. Na ezért aztán érdemes Budapesten lakni. Magam is megtudnám cselekedni! Francziska kisasszonynak szűzi szemérme nem engedte meg, hogy hangosan és élőszóval kimondja, de azért gondolatban egyetértett bátyjával, hogy na már ezért csakugyau érdemes Budapesten lakni! És az ember nem is hinné, milyen könnyedén eltüntette a második pohár sört is. E pillanatban egy magas barna úr érkezett a csarnokba és egy szomszéd asztalnál foglalt helyet, épen Francziska kisasszouynyal szemben. Ennek ha nem akarta is, látni kellett, hogy hogyan törli meg izzadt homlokát piros selyem zsebkendőjével, mert menykő egy meleg nap volt, s hogy a feje búbján kopasz, mint a francziskánus barátok. Körülbelül negyven éves lehetett, keresett divatos öltözetben, kissé vöröses orral és csiptető- vj a balszemén, mely egészben vidám vonásait képest elmondta nekik anyanyelvükön, hogy: „fel is ut, le is ut!“ Ám azoknak hiába beszélt. Letelepedtek a ház melletti domboldalra tüzeket raktak, s ott melegesznek egész éjen át. Mikor aztán sejtik, hogy a háztulajdonos elaludt, bemásznak a palánkon át a házba, s angol hidegvérrel lefeküsznek. Megtörténhetik, hogy a rendeletek teljesítését ellenőriző bizottság éjjel valamelyik pillanatban betoppan, vizsgálatot tart, s megtalálja a háziúr tudtán kívül beköltözött lakókat, s Andrejka uram nyögni fog az óriási birság s „annak behajthatat lansága esetén* illendő tartamú „fogságbüntetós terhe alatt* A másik veszedelem meg az, hogy a ház mellett lobogó füzekből — melyekhez még a fát is ő kénytelen adni a nyomorultaknak — egy szikra vé- letlenségbő), vagy szándékosan is, ha igen nagy energiával lép fel lakói ellen, háza födelére kerül s másnap ő is a pásztortüzek körül gunnyaszthat a családjával. Hogy ezek a „szegény* háziurak odakünn ilyen kalamitások elől megvédjék a portájukat, kénytelenek saját maguknak baktereivé degradálódni s egész éjjel szorgosan őrködni a telek biztossága fölött. Éjfél után egy óra tájban jártunk künn és több ilyen virrasztó háziur-familiát találtunk teljes készenlétben. Még vagy négy ilyen kitelepített „telep“-et bejártunk. Kezdtünk hozzászokni a látványhoz ; mindenütt ugyanaz a kép: didergő alakok: aggok, nők, gyermekek a tűz körül s mind olyan, a kinek az arczárói három-négy napi virrasztás és éhség sir le. Hogy vezetőnk érdeklődésünket ébren tartsa, legutoljára hagyott egy látványt, mely sohasem fog letörlődni emlékezetem táblájáról. Egy helyütt a „Pannónia* gőzmalom kazánjaiból az elhasznált meleg viz rohan le a partról, bele a Dunába. Sürü fehér pára jelöli a viz tekervényes útját, ide vezetett kalauzunk; a fiakker lámpáját magához vette s elindultunk a patak mentén. A sötétben megbotlottunk valamiben, megnéztük : több rendbeli ruhadarab ívagy legalább az lehetett valamikor) feküdt a földön, kabátok, czi- pők, kalapok. — Mit jelentsen ez? — kérdeztük a vezetőnket, ő aztán megmagyarázta. Azok a boldogtalanok, kik nem bírják kiállaui a hideget, idejönnek és itt alusznak a meleg vizben. Mint falun a patakban a kis kácsákuak szoktak kövekkel elkeríteni egy darabot, hogy el ne uszszauak, olyan egy személyre szóló fekvőhelyeket torlaszolnak el maguknak ezek a páriák a vizben. Egy nagyobb kő a párna, homok a derékalj, takaró a meleg viz. Nem- és kor-különbség nélkül osztoznak meg az egész patakmentén. Hogy a széltől is némikép védve legyenek, azt eszelték ki, hogy a parton heverő tutajokat félig a viz szine felé húzzák és azok alá vonulnak be. Kiabálásainkra egy ilyen tutaj alól hömpöly- gött ki egy alvó família. Testük olyan szint és kinézést ölt a huzamosabb ideig való vizben alvás után, miutba vörös lepelbe volnának burkolózva. Legnagyobb részt ezek is tót napszámosok, de akadtunk egy 18 esztendős suhauczra, a ki három nyelven birt velünk diskusszióba bocsátkozni. Felkönyökölt a vizben, mi meg lehajoltunk hozzá, meg volt ijedve erősen ez is s a következő párbeszéd keletkezett köztünk: — Mit kerestek itt ? — Fürdünk egy kicsit, kérem alássan, — Meddig szoktatok a vizben maradni? — Kimegyünk mindjárt, csak ne tessék bántani. — Ne félj semmit, csak felelj őszintén: hol szoktál aludni rendesen. — Ha pénzem van, a menházban. — Hát a vizben nem szoktál aludni ? —- Tegnap aludtam először, de nagyon halavány lettem utana. — Hányán vagytok itt most ? — Öten. — Ismerőseid? némileg elszomorította ugyau, de nagyban elősegítette előkelő kiuézését. Kissé merev és feszes magatartása az ember előtt elárulta polgári állását is: a magasabb rangú miuiszteri hivatalnokot Természetesen ő is sört rendelt magának, s azután hímzett szivartárczájából, melyen egy pár szép fehér galamb csókolódzott, szivarra gyújtott. E pillanatban Dávid a szolgabiró egyet bólintván székén s jobb kilátás kedvéért, tekintete véletlenül a most érkezett idegen urra tévedt. S a hogy oda tévedt oda is tapadt az idegen úr arozára. Nézte nézte, olyan fürkészőleg nézte, a mi azonnal elárulta, hogy ez az arcz nem ismeretlen előtte, csak azt nem tudja, hogy kinek a tulajdona? A merev tekintetnek deleje van. Az ember csakhamar megérzi, ha valaki fürkészőleg vizsgál- gatja arczát. Idegenünk is megérezte, ő is oda tekintett Dávidra a szolgabiróra, s az ő tekintete is oda tapadt a Dávid arczára, a mint a Dávid tekintete az övére. így néztek egymással farkas szemet néhány mosodperczig, midőn hirtelen, mindkettőnek ajkairól ugyanazon pillanatban hangos kiáltás hangzott fel. Dávid azt kiáltotta, hogy: Dániel! Dániel pedig azt kiáltotta, hogy: Dávid! Azután mindketten fölugrottak és egymás karjai közé rohantak. És ezután megölelték és megcsókolták egymást, a mint régóta találkozott barátokhoz illik. És azután elkezdték egymás kezét szorongatni és rázogatni. Végre meg is szólaltak. Dávid azt kérdezte, hogy: hogy vagy édes öregem? Mire Dániel is azt kérdezte, hogy: hogy vagy édes öregem ? És azután Dávid átkarolta Dániel derekát, és oda vezette az asztalhoz húga elé. (Vége következik.)
