Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1886 (12. évfolyam, 7-52. szám)
1886-04-11 / 15. szám
ill. évfolyam. 1§§6. 15-lk izám. Veszprém, április 11. VESZPRÉM közgazdasági*, társadalmi*, helyi- s általános érdekű MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Magánvltáknak » személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtelen közlemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérmentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogadéi. Szerkesztőségi iroda: Jeruzsálem utcza 872. sz. a. Ide czimzendö a lap szellemi részét illető minden közlemény. Megjelenik e lap a „HIVATALOS ÉBTESÍTÖ‘‘-vel együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli esetekben kü* lönlap adatik ki. — Előfizetési ár mindkét lapra : negyedévre 1 frt 50 kr.; félévre 3 frt; egész évre 6 frt. Egyes példányok ára 15 kr. — Hirdetések díja: egy hasábos petitsor tere 6 kr.: uvilttórben 20 kr.; minden beigtatásért külön 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő. Kiadóhivatal: Kraus A. Fia könyvkereskedése Veszprémben. Ide küldendő minden elő- fisetés, hirdetés, melléklet t reclamátió. Fölhívás előfizetésre. új évnegyed elején bizalommal kérjük lapunk t. barátait és jóakaróit, kedves olvasóinkat, hogy továbbra is méltassák tisztességes igyekezetünket pártfogásukra. Minden erőnkből azon leszünk, hogy olyan lapot nyújthassunk t. olvasóinknak, mely minden igényeknek megfeleljen. A legkitűnőbb fővárosi irók közül sikerült többeket megnyernünk lapunk társmunkásai közé, a mit, reméljük, méltányolni is fog vármegyénk művelt közönsége s fokozott mérvű pártolásával fokozni fogja a mi nemes törekvéseinket. Veszprém, 1886. április yán. Hazafiui üdvözlettel HEGEDŰS JÁNOS a „Veszprém“ és a „Hív. Ért.“ felelős szerkesztője. A „Veszprém“ és a „Hivatalos Értesítő“-re előfizethetni: Évnegyedre . . 1 frt 50 krral. Félévre ... 3 , — , Egész évre . . 6 „ — , Nemzetiségünk megvédésének szent ügye. Hogy mily hazafias aggodalom szülte s mily lángoló hazaszeretet tartja fönn és terjeszti az »Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület*-et, mutatja azon levél, melyet az egyesület titkára lapunk szerkesztőjéhez intézett, azon alkalomból, midőn a balatonfő-kajári mulatság jövödelmét az egyesület részére elküldöttük. A levél így szól : T. Szerkesztő úr! Ügyünk, Erdély ügye iránti hazafias érdeklődését szívből köszönvén: a balatonfő- kajári adományért itt a köszönet. Hegedűs Istvánt, a költőt kértem föl, hogy czikket írjon. Tegye szenvedésünket, veszedelmünket papírra s küldje el lelkünket. Elküldi. (Lapunk f. é. 13-ik számában közöltük a költő szivreható fölhívását. Szerk.) A mindenható istenre esedezem szerkesztő úr! — kongassa a vészharangokat. Ne higyjék, hogy divatból sírunk. Mi a A „Veszprém“ tárczája. Évfordulón. (P. Tóth Kálmán emlékére.) Ismét egy év, s te meg nem érezed, Hogy ősz, tavasz műit múlnak el fölötted; Csak álmainkba' várjuk néha-néha Hiába visszajötted. Kis sírodon virágok ezre nyílik, Oh! egytöl-egyig porodból fakadt. Szelíden többé nem jöhetsz közénk, E virágokba csak. Hát nem derül fel soha mosolyod f Es nem szorítjuk soha meg kezed f Szived a föld porába elvegyül, Ha bárhogy érezett t Jókedv zajában most is megjelensz, Ha ének csendül, vigadó zene, És észrevétlen könyezek, ha néha Örülnöm kellene. Az nem lehet, hogy elmúltál örökre S jóságos lényed szétoszolva már. Hogy eszme vagy csak, hang, mely szélossolt, Egy elröppent sugár. Oh I e virágok szálának helyetted, Ha illatoznak kis sírod felett, Vaj' küldhetnél-e mást, mint egy virágot, Áldott lényed helyett t... SZ-Y. A síkéi kántor. — Rajz. — Irta: V. Sárffy Ignácz. I. Susogja ezt minden falomh a sikei temetőben, Laokoon ordítását hallatjuk. Romania föl- támasztása s Lazánkban r-jnám intelligenczia tersuuiétáfe naponta vagdalják az ezer éves ős állat izmait. S ba az izmok levágvák? — a tagok lehullanak. A sivatag, melyen át Mózes vezette népét, nem volt fenyegetőbb, mint helyzetünk képe. Mi lesz velünk, ha nincsenek láugoszlopaink ? ha isten meg nem ragadja a jobbak lelkeit, hogy világítsanak. Oh az az asszu bokor, mily nehezen gyúl föl! — a szív. Van, igaz, 130 ezer forintunk: de van vele szemben 2 millió oláhságunk s félmillió szászunk. Vannak a Rákdczy és Bem barczok alatt devastált egyházaink százával, oskolátlau falvaink, oláhvá változó magyar földműveseink. Van 1000 alapítónk: de 10.000 kellene, hogy csak észrevehetőt lendíthessünk. Van 7000 rendes tagunk: de hát csak 7 ezer intelligens ember van a hazában, ki Magyarország Achiles sarkát nem akarja megsebezve látni ? Sokan azt mondták, ne is kezdjünk, mert a baj halálos, az orvosszer pedig nem jön össze. De mi bíztunk és bizunk a jó istenben s a hitben, hogy vannak nemes lelkek. Esedezem, nyitson becses lapjában Aranyrovatot, mely csak az áldozatok méltó elismerésének legyen szánva. Hadd lássuk, kinek van lelke a busában? Ne rejtsük véka alá az érdemet. S pedig addig, mig nappal van; mig a politikai helyzet a mienk. Holnap jöhet, sőt eljön az özönvíz. Hol lesz a bárka? Higyjen bennünk — t. szerkesztő úr! — s rázza meg azt az alvó világot. Kolozsvár, 1886. márczius 22. Hazafias tisztelettel Sándor József, az „E. M. K. E.u titkára. Újabban t. Becsák Ferencz megyei állatorvos úr adott át lapunk szerkesztőjének az .Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület* részére . . 5 irtot. A már kimutatott gyűjtésünk . . . 139 frt 46 kr. Összesen: 144 frt 46 kr. . . . Kántor Ábrahám a mint meghallotta, hogy kopogtatnak az ajtón, félretette könyvét, melyben eddig babrált s lassú lépésekkel botorkált ki, hogy megnyissa. Lábai gyöngék voltak, hosszú szakálla rendetlen, kezei reszketősek, vállain hetven év. Prémes meleg sipkáját föltette fejére s összegombolta bosszú kabátját, mely térdeit verte. Az ajtóban Lia állt; fekete szemeiben vad fény csillogott. Mindig ilyen volt. Szemei feketék, mint a legsötétebb éj, haja vörös és göndör, ő maga csábítóan szép, mint egy dómon. Csak úgy hívták: a vörös Lia. Ábrahám megdöbbent, a mint meglátta az ajtó előtt s szerette volna elkergetni onnan, vagy bezárni előtte az ajtót, de az sietve lépte át a küszöböt s mohón tekintett szét tűzfónyű szemeivel. Ábrahám nem állhatta vörös haját, azt a gúnyos mosolyt az ajkán s szenvedélyt eláruló pokoli szemsugarát. — Mi kell? — kérdezte tőle durván. — Kergesse el ezt a kutyát; minek tartja, ha harap, — mondá szapora hangon, mialatt szeme fürkészőleg járt körűi. — Hol a fia ? Vadul tekintett Ábrahám és kérdezte: — Minek? — Az anyám meghalt. — Az anyád ? . . . Szemed száraz .. . — Nem tudok sírni. Temetni kellene. — Mikor? — Két napja fekszik; ha talán most . . . Ábrahám ismét becsukta az ajtót és besietett a kertbe. Ott volt ez a ház végében, tele rózsákkal és szeszélyes vadvirággal, melyeket úgy hordott oda a mezőről. A széles út kétfelé szakasztottá; egyik felén sűrű lomboktól födött kút, másik felén lomSzülői felelősség. Alig van vád, melyet a liberális nevelés és modern társadalmi élet heves védelmezői föl ne hoztak volna eddig a régi családi nevelés ellen, melynek egyik legjellemzőbb vonása a szülői felelősség érzetének tudatában és gyakorlásában sarkallott. Azok a szülők, kiket félszeg neveléssel vádolni, még pedig nem egy oldalról méltatlanul vádolni ma már divatos szokás: lelkűk odaadásával, kötelességük komoly átgondolásával és felelősségérzetük átértésével csüngtek gyermekeik jövőjén, kiknek érdekében elkövették mindazt, a mi az akkori tanügyi viszonyok közt csak lehetséges volt. A szülői feusőbbség éreztetése s a gyermek erkölcsi edzése szempontjából néha vasszigorral nevelték gyermekeiket s a felelősség érzete, mely szorosan összeforrott az apai és anyai tekintély ápolásával, annyira erős védelemben részesült, hogy a szülői gyámkodás néha a nagykorúságon túl is terjedt s az apa szavát sohasem mulasztotta el a szülőbecsülő fiú meghallgatni, sőt néha érett korában is követni. Az engedelmességre szoktatás a szülőkkel szemben egyike volt az akkori nevelés sarkpontjának, mert jó öregeink igen tartósau emlékezetökbe vésték azt a latin mondást: Qui modeste párét, videtur, qui aliquando imperet, dig- nus esse! Vagyis: meg kell tanulni előbb engedelmeskedni, hogy később parancsolni tudjunk. — Korántsem kell azonban gondolni, hogy a régi szülők zsarnokai vagy kegyetlen basái lettek volna gyermekeiknek,-mert — bár nem hangoztatták és nem dicsekedtek vele — több és mélyebb alapon, a szív őszinte érzésén nyugvó szeretet és ragaszkodás volt bennük, mint ma igen sok szülőben, kik örülnek, ha gyermekük felügyeletét lerázhatják a nyakukról és mennél előbb önállókká teszik őket, hogy szabadok legyenek. A hirtelen átmenet a régi szigorú szülői felelősség- érzetből a mai lazaságba, nem lehet természetes 8 káros következmény nélküli, a mint a tapasztalat igazolja is. A régi szülői viszony azon a patriarchális vonzalmon és nemes értelemben bős sátor. A kertet magas fal választotta el a szomszédtól, hol a Csajki Albert lakott. A kert végén sekély folyóvíz. Hid rajta mind a két kertből, melyen túl út veszett el a temető kertbe, mely ott volt a fenyves aljában. Ábrahám odatipegett a sátorhoz s széthajtotta az ágakat, hogy beláthasson. Ott ült fia. Előtte egy köuyv, melynek nyitott lapján az izmos férfi keze pihen. Mintha csak imádkoznék. Homloka mint a márvány, arcza szoboré, szép fehér orczája mint a vászon, szeme gyöngy, houuan mélázó fény sugárzott ki, haja az éjszaka. Azt hinnéd, szobor, ha nem mozogna ajka szüntelen. Azt rebegi, mialatt márvány arczán át-átfut az élet derengése: . . . »Szüntelen látom őt. Sűrű lomb nem takarja el előlem tekintetét, fal nem gátolja meg, hogy ne lebegjen szemem előtt édes alakja. Szavát hallom madár dalában, rovar döngésében, szivem dobbanásában. Szeme ragyogását látom a nap fényében, virág pompájában. Szép lelke tisztaságát virág illatában ... Oh Jehova! . . .* . . . »Miért hoztad utamba én Uram? Azt akartad-e, hogy boldog legyek egy pillanatra, boldogabb mennyországod minden lakójánál ? Vagyt azt akartad-e, hogy boldogtalanabb a pokol férgénél ? Az voltam. Éreztem az üdvöt elhangzani tiszta ajkáról, midőn azt mondá: »Szeretlek*. . , s éreztem a poklot összes gyötrődésével, midőn magamra visszagondolék ... Oh Jehova! . . .* . . . »Dicsértelek napnyugvásakor, napkeltekor én Uram, te valál ébredésem első s pihenésem utolsó gondolata, mert szivemben szent béke la- lakozék. A mióta őt láttam, neved közé keverem az övét s a tiedé elé teszem gondolatomban . . . Arcza előttem több, mint a te haragvé tekinteted. vett szülői szereteten nyugodott, mely napjainkban kiveszésnek indult s lépten- nyomon a fiú és szülő pörlekedésében culminál. Hiábavaló erőlködés a liberális nevelés magasztalása, mert ez nem gyermekeknek, hanem éretteknek van szánva, mivel föltételezi, hogy azt már önálló gondolkodású egyén fogadja el. Igen korán érleljük ma a csemetéket, mint meleg ágyban a korai virágokat és nem is csodálkozhatunk rajta, ha életük nagyon is ephemer és a korai érlelés korai halált okoz. Hány modern paedagogus van, ki az apai és anyai tekintélyt oly békókba igyekszik verni, hogy már az éretlen 16—18 éves ifjú felelősségre vonhassa szüleit tetteikért! Természetesen akadnak azután beteges gondolkodású nevelők, kik e rögeszmét terjesztik tovább s az általános erkölcsi élet lazulása következtében szülők is, kik sietnek e fonák elvek gyakorlati alkalmazásával. Ily módon, a kolomposok elveinek gyors terjesztése következtében, annyira meglazult a szülői felelősségérzet is, hogy számtalan szülő találkozik, ki az élet küzdelmein kívül rá nehezedő felelősséget gyermekeivel szemben igyekszik lerázni a nyakáról és idő előtt önállóvá teszi őket, hogy pórázon tartásukkal ne szaporítsa gondjait. Ennek a komoly lelkiismeretbeli kötelességnek elhanyagolása azután meg is termi a maga fanyar gyümölcseit, mert a mai ifjúság úgy szólván csarnoka a szülőknek, kik mint tehetetlen bábok inkább elnéznek mindent, a csirájában még elfojtható fiatalkori bűnöket, csakhogy a szülői felelősséget elhárítsák magukról. Ma az ifjúság úgy szólván önmagát vezeti éretlen eszével, mert a szülők legtöbbje fél gyermekétől, kivel szemben tekintélyének komoly latba vetésével kellene föllépnie az éretlen ifjú túlkapásai ellen. Az apát az élet gondjai s a létért való küzdés fáradalmai kimerítik s örül, lia gyermeke békében hagyja szabad óráiban és nem figyelmezteti még csupasz arczával, mint egy élő tilalomfa, hogy apai kötelessége terheket is rótt rá, melyek alól nem szabad magát az élet semmiféle körülménye közt emanczipálnia. Az anya nem egyszer a világi örömekben keresi a szórakozást, Mennyi kíu és mennyi gyönyör egy szívben! . . . Oh! Jehova! . . .* . . . »Jobban szeretem őt életemnél. Nálad is jobban!* . . . „Tudom, hogy káromollak. Szerelmemben hordom poklomat, büntetésedet... Oh Jehpva!...“ Csupa imádság volt minden szava. És csupa káromlás. Abrakára azt hitte, hogy a kiterjesztett könyvből végzi a purim esthajnali zsolozsmáját s nem merte háborgatni. Ilyen volt az oltárnál is, midőn a baragvó isten zsoltárait énekló a frigyszekrény asztalánál. Kevesebb mint egy isten, de több mint egy ember: félisten. Arcza fölmagasz- tosúlt, mint egy cberubé, homloka sima volt, mint egy szoboré. Sok időre mégis megszólítja: — Áron! . . . Úgy félt háborgatni ezt a szentet. Az nyugodtan kérdi: — Ki az? — Te Ábrahám? — Én! Élvégezted-e már ? A Lia van itt... — Mit akar? — Temetni kellene ... az anyját . . . — A Liáét? — kérdezte vontatva. Hóna alá fogta a könyvet s fölkelt. Olyan volt, mint a ezédrus: sugár. Mikor lépett, dobogott a, löld alatta; halavány orczáját csókolta a szellő. Úgy kellett lehajolnia, mikor kilépett a kis ajtón, 8 akkor is odaáriutette fejét az ajtószárhoz. Áb- raliám úgy döczögött utána messziről, de a szeme ragyogott. A szobában fölvette uégyszögletüj sipkáját s magára öltötte a hosszú talárt. Meg sem látta Liát, ki az ajtóban villogó szemeivel bámult rá, mint valami tüneményre. A halott ott volt kitéve a hátulsó kamrában.
