Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1886 (12. évfolyam, 7-52. szám)
1886-08-01 / 31. szám
XXI. évfolyam. 1§86. 31-ik szám. Veszprém, augusztus 1. Megjelenik e lap a „HIVATALOS ÉBTESÍTŐ"-vel együtt minden vasárnap reggel. Rendkiviili esetekben kü- lönlap adatik ki. — Elöfiietéli mindkét lapra : negyedévre 1 frt 50 kr.; félévre 3 frt; egész évre 6 frt. Egyes példányok ára 15 kr. — Hirdetéíok díja: egy liasábos petitsor tere 6 kr.; nyilttórben 20 kr.; minden beiktatásért hiililn 30 kr. állami hélyegilleték fizetendő Kiadóhivatal: Kraus A. Fia könyvkereskedése Veszprém ben. Ide küldendő minden előfizetés, hirdetés, melléklet • reclamátió. VESZPRÉM líözíríizdasiitri-. társadalmi-, helyi- s általános érdekű MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Magánvltáknak s személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Né7telsn küllemének csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérmantetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktéi fogad el. Szerkesztőségi iroda: Jeruzailem-utoza 872. sz. a. Ide czimzendö a lap szellemi részét illető minden közlemény. Felhívás és kérelem Táncsics Mihály emlékszobra érdekében. A központi Táncsics-bizottság elhatározta, hogy Táncsics Mihálynak mint nemzetünk történelmében egyik legdicsőbb korszakalkotó esemény nagy részesének, szülőhelyén, Veszprémmegye Ács-Teszér községében mellszobrot állít. Ezen emlékszobor századok folyamán, nemzedékről nemzedéken át jelezni fogja nemcsak nemzetünk örökfényü tényét, melyre minden magyar önérzettel gondol vissza, hanem örök emléke lesz az eszmének is, melyet Táncsics Mihály, a nagy népiró, élte utolsó pillanatáig képviselt és megvalósítani törekedett. Ki ne ismerné az eseményeket, melyek nemzetünk életében a forduló pontot képezik: a szent forrást, honnan állami létünk feltételei: a népképviselet, felelős kormány, azabadsajtó, politikai és társadalmi egyenlőségek keltek életre, s mely nagy eszmék megvalósításán annyit küzdött egykor a nép egy gyermeke; kit ős Buda vára mély börtönéből, ama szent napon, nemzetünk lelkes ifjai diadalkocsin hoztak át Pestre — ki ne ösmerné a sajtószabadság bajnokát: Táncsics Mihályt! Méltón Joglal ő helyet legnagyobb- jaink köpött. Méltó tehát ő is arra, hogy emléke ércében örökíttessék meg. Midőn a központi Táncsics-bizottság, mely Táncsics Mihályt végnapjaiban megmenté a\ éhhaláltól, eltemetteté őt, midőn a nagy lélek elhagyd a gyenge testet és segélyezi folyton a\ elaggott és megtört özvegyét, a mellszobor ügyét felkarolta, át volt batva azon meggyőződéstől, hogy minden igaz magyar hazafi és honleány méltón fog sorakozni azokhoz, kiknek áldozatkészsége folytán már annyi jelesünk emléke örökíttetett meg. Valamint Táncsics Mihály nagyszerű munkáiban és tetteiben csak a nép érdekeit védelmezte, úgy bízvást remélhetjük, hogy annak megerősítésére szolgáló emlékhez is a nép minden fia, legalább egy homokszemmel járuland. Minden, még a legkisebb adomány is köszönettel fogadtatik és nyilvánosan nyug- táztatik. Az utókor bálával fog adózni midazok irányában, kik habár csak filléreikkel is hozzájárultak ezen, az egész nemzet díszére szolgálandó mellszobor létesítéséhez. Alulírott bizottság a magasztos ügy érdekében a legőszintébb hazafiul bizalommal fordul Veszprémmegye közönségéhez, hogy elhunyt jeleseink és a haza iránt táplált érzelmeinek, eme szent czél felkarolásában, bármely csekély mértékben ta- nujelét adni szíveskedjék. Kelt Budapesten, 1886. évi Julius 14. A központi Táncsics-bi\ottság. * A központi Táncsics-bizottság e lelkes felhívásához, úgy hiszszük, nem kell külön ajánlatot írnunk. Lapunk egyik közelebbi számában már fölhívtuk vármegyénk közönségének figyelmét e hazafias ügyre, mely bennünket a legközelebbről érdekel, lévén a lelkes iró vármegyénk szülötte, s az ő emlékének áldozván, csak önmagát tiszteli meg vele megyei közönségünk. S hiszszük, bogy a pártolásban nem is lesz hiány. Szerkesztőségünkhöz is küldettek be gyüjtőivek, s a hazafias czélra szentelt adományokat szerkesztőségünk készséggel elfogadja és rendeltetése helyére juttatja. „A magyar nép hálás szive nem feledheti azt, a ki a népért élt, a népért halt.“ A kisbirtokosokhoz. A magyar polgárság, a telkes polgárok, a nemzetnek egyik erős támaszát képezik. Nagy erő, nagy hatalom van kezükben ; szivükre, lelkűkre, hazaszeretetükre nagy szükség van. Ha anyagilag megőrzik függetlenségüket, ha hívek maradnak a szántóföldhöz és munkához, a haza felvirágzásának egyik szegletköve az a szűrös tábor, mely Európa alkotmányos államai közt a legnagyobb szabadságot élvezi. Szabad a telke, szabad a nyelve; a politikában mint kiváló tényezőt használják fel; tehát fontos hivatással bír. Aztán azon szükséglethez mérve, mely a polgárcsaládokuál honos, melyben élnek évtizedek óta, aránylag terhük nem annyira sújtó, mint p. o. egy 100 holdas kaputosé, kiaczivilizácziónak naponként szolgálatában áll. Tisztességes ruhában kell megjelennie, a közügyeket szolgálnia, vérét szintén ontani a hazáért; gyermekeit a felsőbb — nagyon is drága — iskolában taníttatnia. Gyűléseken, ünnepélyeken megjelenni, a nagy értelmiségben lielyt állni; lapokat járatni, könyveket venni, a túl magas adót fizetni, jótékony czélokra adakozni, az ön- kénytes szolgálatokban kifáradni, Útmutatónak lenni az eszme-harczokban, melyeken az írást olvassák, s elkopnak a szolgálatokban. S mind ezt megtenni, — 100 holdból, mely nyomva van adóssággal. Ez aztán nehéz dolog. A kor szolgálatában valóságos mártírok ! És a polgárság? — Megszántja földjét, két-három évig taníttatja gyermekeit. Elég neki egy szűr tiz évig, egy kalap ötig. Eljár fuvarba, munkára. Maga szánt, vet és arat; tehát napszámra keveset költ; s aztán a mit maga dolgozik, az jól meg van téve. Igaz, hogy fizet tanítót, pásztorokat, de ba a maga dolgát elvégezte, napnapszámban — melynek ára bizony elég drága — keres szép összeget éven át. A polgárság is meg vau terhelve az adóval igaz, de eljár másnak aratni, csépelni s meglehetős keresménye van belőle. Tehát nem azt akarjuk mondani: hogy a telkes polgáron nincs sok teher, van bizony elég! de az is igaz, hogy a czivi- lizáczió nem rót rá terhet, egyszerűen él, — ha akar, közügyek nem veszik el idejét s maga dolgozik. A közép birtokos osztályhoz mérve sorsát, állását, nagy előnyben van e felett. Es ez tiszta igazság! Aztán mégis mit látunk, fájó lélekkel mit észlelünk? Hogy számtalan polgárcsalád hátrafelé megy; bukása előtt áll; az ősi vagyont elszórta, szántóföldjén megosztoztak. Szőlejében más szüretel, luczerná- sán más kaszál! Tudunk polgárt ki másfél telket örökölt szüleitől teher nélkül; állt 20—30 ezer írtig, s ma ott áll a szegénység előtt! Vannak községek, melyekre ujjal lebet rámutatni, szegényednek, tönkre mennek! S van rá elég példa, hogy bizonyos községek folyvást gyarapodnak, szereznek, építkeznek polgárai, s ha egy negyed telek van náluk eladó, be nem eresztenek idegen embert, hanem megveszik maguk. Mi az ok tehát a pusztulásra ? — El- nondjuk a mindennapi betegségeket. Miután a földbirtok aránylag nagy terheket visel, természetes, hogy egészen más gazdálkodást keli folytatni, mint a múltban. A földeket jó karban tartani, jól munkálni, s lehetőleg többet termelni; aztán a telket az adósságuak még árnyékától is megkímélni; mert az adósság a polgártelken olyan, mint a láng a szalmás házon, csak egyik felébe kapjon bele, leég az egész. Ma már nem lehet csak úgy félvállról gazdálkodni, hanem hozzá kell látni a munkához, s mindenek felett takarékosnak lenni. No hát pedig igen Bokán rosszul is gazdálkodnak; nem is dolgoznak eleget, aztán adósságot is csinálnak; csinálnak pedig számtalanon saját könnyelműségükből származott bajokból, s nem csapás, veszedelmek miatt. Ez az egyik baj! A másik baj az, ba a polgár megszorúl, nem megy el pénzért, vagy tanácsot kérni a birtokos, a papja, tanítója, vagy jegyzőjéhez, hanem elmegy az uzsoráshoz, ki nemcsak vagyonát, hanem bőrét is lefejti. Habár ma már a pénzintézetek sem adnak olcsó kamatra pénzt, de mégis ide van utalva a polgárság bajaiban, nem pedig az uzsorások körmei közé, honnan épen ki nem szabadul. Egyik legnagyobb veszedelem pedig a telkes, bázas polgárokra a váltó. Miért? — Mert a rendes időre kevesen vannak abban az állapotban, bogy a pénzt előteremthessék, tehát vagy ismét uzsorások közé tereltetuek, vagy ovatolják a váltókat, b belemennek a veszedelembe! Váltót aláírni tartsa a polgár bűnnek sárga hideglelésnek, bélpoklyos nyavala, kolera, fekete himlőnek, csak ne segélynek! Ez a polgárságra valóságos fekete balál, mely százanként szedi a vidékeken áldozatait! Inkább égesse el ujjait, melyekkel a tollat megfogja váltóirásra, mint megírja saját veszedelmét. Ha már a nagy szabadságban erre is éretté, jogossá tették, legalább maga kímélje meg magát tőle s ne rohanjon önkényt a veszélybe. Pedig a polgárságnak jó része „váltólázban“ szenved; ki menti meg a betegeket, nehéz volna megmondani. Számtalan házra veszélyt hoz a fényűzés is. Vannak helységek, hogy az asz- szonyok ünnepen ki Bem lépnek selyem szoknya nélkül. Több községben csak úgy suhog a selyem. Hogy birja ezt el a nagy A „Veszprém“ tárczája. André Gyuláné. Szomorú kötelességet teljesítünk, midőn lapunk egyik fenkölt lelkű, szellemes munkatársának kora elhunyta fölött érzett mély fájdalmunknak, habár csak töredékes szavak gyönge viszhangjában kifejezést adunk. Lapunk olvasói bizonyára kedvesen emlékeznek vissza azon szép dolgozatokra, melyekkel André Gyulánó lapunkat gazdagította. Fenkölt lelkének és meleg kedélyének ragyogó zománcza ömlött el azokon. Ez a melegen érző, fenkölt lélek nincs többéi Ki hitte volna, hogy virágzó tavaszának legboldogabb korszakában keilend majd elhervadnia, s kora halálával a legigazabb, legőszintébb fájdalomérzetet fölkeltenie úgy a nagyszámú ismerősök, mint az irodalomkedvelő egész közönség szivében. Mert a drága halottnak emléke nemcsak az ismerősök nagy számának szivében, hanem a magyar olvasó közönség mindazon tagjainak lelkében vérző sebet fakaszta, kik zsenge irodalmunk úgyis kevés számú hivatott munkásainak működését a valóban megérdemelt figyelembe részesitik. Mert André Gyulánó neve ismeretes volt nemcsak szőkébb körökben, hanem mindazok előtt, kik a lapokban megjelent, meleg hangú szép dolgozatait olvasták, s ezeknek száma, bála nemzetünk fejlődésének, bizonynyal nagy volt. Hazai írónőink ékeskedhetnek az érzelem mélységében, a szellemes feldolgozás érdemében s a költészet sok más sikert arató fegvereinek szerencsés használatában, de a kedély ama mélysége, mely az ő dolgozatait áthatja, az a megható hév, őszinteség, bensőség, mely az ő műveiben nyilatkozik: csak az ő ékessége volt s igy méltán kell zokogó hangon siratnunk kora elhunytát. Miért is kellett e költői meleg kedélynek ily korán meghidegülnie jjs a hozzá kötött annyi szép reménynek vele együtt a bús sir ölébe temetkeznie ? A kérlelhetetlen halál nagyon kegyetlen munkát végzett, midőn e nemes szívnek dobogását megszüntető, s ama sir öble, mely elsiratott kedves halottunknak porló tetemét rideg keblébe öleié, annyi szép reménynek lön gyászos temetője. Keresünk vigasz-szavakat e gyászos eset alkalmával s nem találunk sehol. A vigasztalódás enyhe üdvét csak az időnek elfolyó hullámai hozzák meg talán, de mennyi fájdalomnak alápergett könnyeit, hány elhalt reménynek letört bimbaját fogják a feledés tengerébe hordani e hullámok, mig e pótolhatatlan veszteség fölötti mély fájdalmunk megenyhül annyira, hogy a mindnyájunkat ért eme nagy csapás teljes súlyát egész nagyságában fölfogni s kellően megérteni képesek leszünk. Addig csak zokogjunk s merengjünk a költő ides-bús szavain: a világ örökös folyása, ‘Rpisahullás, rózsák hervadása.“ * Lesújtó fájdalmának a gyászoló család a következő gyászjelentésben adott kifejezést: Anáré Qyula ügyvéd megtört szívvel tudatja a maga, így Dr. Erlieg Jánosné szül. Ternyei Gizella s i többi rokonok nevében, imádott kedves felesége, illetve egyetlen testvére s rokonuknak (André Gyuláné született Ternyei Mathildnak, folyó 1886. évi julius hó 24-én esti V28 órakor, életének 33 ik, boldog házasságuknak 12-ik évében, hashártya-lob következtében a végszentség felvétele után történt gyászos elhunytát. A fenkölt lélek földi maradványai 1886. évi julius hó 26-án délután 6 órakor fognak Zirczen a .fenyves alatti* sirkertben a föltámadás reményében nyugalomra helyeztetni, az engesztelő szent mise-áldozat pedig julius hó 27-én reggeli V28 órakor az apátsági templomban a Mindenhatónak bemutattatni. Zirczen. 1886. évi julius hó 25-én. Béke lengjen hamvai felett t A boldogult földi maradványai f. hó 26-án helyeztettek örök nyugalomra a .fenyves alatti* sirkertben. Temetésén ott volt a vidék intelli- gencziája, sőt a messze távolból is sokan eljöttek, hogy részt vegyenek a gyászünnepélyen, a mi mind azt mutatja, bogy a boldogultat mennyire tisztelték és szerették. Koporsója tele volt koszorúkkal. Lapunk szerkeszkesztője a temetésen személyesen meg nem jelenhetvén, koszorút küldött a koporsóra, szalagján: .Legkedvesebb munkatársának a „Vészéin* * szerkesztősége* felirattal. Igen sok rószvétr. tanácsos alispántól s ár. JenyvesSf'^* i?®?80 sz. képviselőtől, úgyis mint a .Pápai Lapok* erkesztőjétől. . Most már a .fenyves alatti* csöndes sir kert- in aluszsza örök álmát az a melegen érző szív. Az örök békesség és az emlékezet angyalai ködjenek drága hamvai feletti Emléksorok. Miért kívánod, hogy sötét eszmékkel Beírjam e lapot? Sokkal jobb volna hagyni oly fehéren, Mint a hogyan adod. Vedd vissza, mert a mit én abba írnék, Az nem való neked, Attól szemednek kicsordulna könnye S úgy fájna kis szíved. . . MASERTHIM.
