Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1882-04-09 / 16. szám
VIII. évfolyam. IS8Ä. lO-Ik nzárn. Veszprém, április 9. Megjelelt e lap a „HIVATALOS ÉETESÍTŐ‘‘-vel együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli esetekben kü- lönlap adatik ki. — Előfizetési ár mindkét lapra : negyedévre 1 frt 50 kr.; félévre 3 fi t; egész évre fi frt. Egyes példányok ára )5 kr. — Hirdetések dija: egy hasábos petitsor tere 6 kr.; nyilttérben 20 kr.; minden beigtatásért külön 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő. Kiadóhivatal: Krausz A. könyvkereskedése Veszprémben. Ide küldendő minden előfizetés, hirdetés, melléklet s reelamátió. VESZPRÉM közgazdasági-, társadalmi-, helyi- s általános érdekű MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Magánritáknak s személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtelen közlemények osak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett he. — Bérmentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogad el. Szerkesztőségi iroda: Vár 4. sz. a. — Ide czimzendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Husvétra. „Ha a hármas hegy országunk czírne- rében a mártírok vérével áztatott Golgotájává lett is 49-ben, mint volt többször azelőtt: — a kereszt, mely e Golgotán emelkedik, most sem a sírfája, hanem a — feltámadás jelvénye.“ Régen nem \ olt a magyarnak boldogabb liusvétja az ideinél. Nem az anyagi boldogságot értem. Hiszen földünk nem terem többet, mint azelőtt, vetéseink nem utánozzák Arábia vetéseit, mely után háromszor is aratnak, s az elhulló szem elegendő egy újabb vetésnek. — Iparunknak sem jött még el a régen várt feltámadás, iparosaink legnagyobb része nem támasz- kodhatik egyébre, mint a koldusbotra. — Kereskedelmünk is pang, mert alig van kinek, alig van mivel kereskednie. Hát bizony az anyagi boldogságtól jól távol állunk még. Es mindennek daczára boldog busvétja, az idei husvét, a magyarnak. Egy eddig szunnyadott hatalmas erőnek újjá ébredését, feltámadását ünnepli most hazánk. Egy milliónál jóval több német ajkú bonlakos hazaszeretetének felébredését, feltámadását. Nem volt ez különben annakelőtte sem eltemetve, csak — szuny- nyadott, mert nem volt szükség az — ébrenlétre. Hanem mikor jött hívatlanul a balottvizsgáló, a berlini „Deutscher Schulverein“: — feltámadt rögtön a már halottnak vélt, s ereje egész teljével, lelkesedése egész melegével demonstrálta, hogy — ő él! Sem megfogyva, sem megtörve! Ki nem fogyható, meg nem törhető hazaszeretete német ajkú honfitársainknak, légy üdvöz általunk is! Azok az erőteljes, hatalmas nyilatkozatok, egyhangú népgyülési határozatok, melyekben hazánk német ajkú lakói, sem felülről, sem alulról, senki által nem kényszerítve, önszántukból, önlelkesedésükből ország-világ előtt hirdetik, hogy a berlini A „Veszprém“ tárczája. Románcz. (A legszebb leánynak.) Éjfélszinü haját befonta két ágba, Piros pántlikával ömlött a vállára. Alabastromkebléu pihegett egy rózsa, Mintha kék orczáján akárhány nem volna! „De kiöltöztél ma Kenderes Aranka !“ Mosolyog a lányka. „Erre a szép napra. — Oh! ha ti tudnátok — de majd megtudjátok! . . . Hogy mit mond Aranka, nem értik a lányok. „Hová mégysz Aranka?“ Szólítja az anyja. „Nem messze éd’s anyám, ide a tó-partra. Várom — oh úgy várom . . . hiszen azt fogadta: — A tó-parton várlak husvét első napra.“ — Várja a szép lány, türelmetlen várja, . . . „Nem ... az nem lehet, hogy ne jönne el mára I“ „Jöjj haza Aranka, borul az ég alja !“ Mindjárt — mindjárt szülém . . . még egy pillanatra.“ Az egy pillanatból óra lett, majd éjfél; A Balaton habja most nem oly lágyan kél. Nagy haragja lehet, zúgva, búgva csapkod, Mint lapdát, úgy dobál egy piczi csólnakot. Már nehány evezés, s a tó-parti lányka Ölelő két karját feléje kitárja. Kitárja, úgy várja, de billen a sajka, Sikoltással Hull be utánna Aranka. és az erdélyi szászok minden szava hazugság: — nem a legszebb, legékesebb inter- praetatiói-e a magyar „Szózatának . . . ?! És mikor ezrei és ezrei a német ajkú honfiaknak nyíltan s ünnepélyesen kimondják, hogy ők — szemben a Deutscher Schulverein izgatásai s csábításaival — nem fogják magukat soha senki által félre vezettetni, mert — miként az ünnepies nyilatkozat szól — „mi magunkat magyaroknak akarjuk és óhajtjuk tudni és tartatni, s szivünk és lelkünk minden legkisebb érzelmével ragaszkodunk magyar hazánkhoz, s anyaföldünkhöz, mely bölcsőnk volt, s mely egykor sírunk lesz, s a melyhez való ragaszkodásunkat meg fogjuk őrizni egész a halálig“: — ki ne hallaná e hangokban a szózat hazafias, lelkes hangjait? Ki ne ismerne rá e nyilatkozatokban a magyar nemzet hiszekegyére: „Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar“ ! ? Csak hadd hallják meg e szózatot mindenütt, hol még most is kétkedni mernek abban, hogy e honnak minden rendű és rangú fia, ne értse bár nyelvét a magyarnak, de szivével együtt érez, agyával együtt s egyért gondolkodik, s hazaszeretetével együtt s egyformán lelkesedik a magyarral, a kivel együtt vallja és hirdeti, hogy bölcsője és majdan sírja is e föld, a melyen kívül nincs számára hely, s bár áldja, vagy verje sors keze, itt élni s halni fog! Ki nem fogyható, meg nem törhető hazaszeretete német ajkú honfitársainknak, légy üdvöz általunk is! * * * A húsvéti szent ünnepeket használják fel hazánk német ajkú fiai, hogy tömegesen csatlakozzanak azoknak szép számához, kik már ünnepélyesen óvást emeltek a Deutscher Schulverein oktalan és indokolatlan beavatkozásai ellenében. Ezen ünnepélyes declaratiók, bárhogy hallgassák is agyon a berlini felsült fogadatlan ügyvédek, kétségtelenül nagy hatást fognak eredményezni, mely mellett egy megfigyelést érdemlő tény constatálása is önkényt következik. A német nép ugyanis, mint ezt a legutóbbi hivatalos statistica bizonyítja, egyike a legszaporább népnek. Innét van, hogy épen Németországból vándorolnak ki legtöbben „egy uj hazát keresvén túl a tengeren.“ Egy nagy rész pedig a közeli országokba telepedik le, melynek idővel leghűbb polgárává lesz. Senki sem lehet egyszerre két hazának gyermeke. Még törvényileg sem. Hát még — szívből?! S az a német, aki kénytelen kivándorolni, nagyon természetes, hogy az elveszett haza helyett egy új hazát keres. És lesz belőle angol, orosz, amerikai, vagy magyar. A kinek kenyerét eszi, annak lesz fiává! A hol felfogadták őt, a hazátlant, ott lesz ő hazafi, előbb tényleg, utóbb szivével s később nyelvével is. S az uj hazafinak családja már bátran versenyez a legrégibb ősökkel biró családok sarjaival is a hazaszeretetben. Sőt az állam vezetőivé, kormány férfi aivá lesznek, mint Angliában Baring, Bentinek, Göschen; Oroszországban a Nesselrodeok és Adelsbergek; Amerikában Schurtz Károly és Magyarországban Wenckheim báró, Rajner és Pauler miniszterek. Ki merné kétségbe vonni a Göschenek közszeretetét Angliához; az Adelsbergek ragaszkodását Oroszországhoz ; a Schurtzok honfiságát Amerikához és a Wenckkeimék lelkesedését Magyarországhoz . . . ?! * * * Legyen hát ez idei husvétunk örökké emlékezetes hazánk műiden lakója előtt. Német honfitársaink húsvéti enuntiatióiból tanuljanak hazát szeretni és érte lelkesedni a horvát, a román, a szerb! Nálunk a német nem gravitál sehová, nem pactál senkivel, de ellöki magától a külföldi német kezet, mely őt csak rósz útra vezethetné. E kéz nem baráti kéz. Idegen kéz, idegen szívtől vezérelve. A mi németjeink nem szorúlnak e csalfa szívre, de, a mint a hivő nép Faustnak ördögét, a kereszttel űzik el maguktól. A magyar szent korona kettős keresztjével! E kereszt elűzte eddig is s el fogja űzni ezentúl is a csábító ördögöt, csak biz* zanak, csak liigyjenek benne továbbra is hazánk nem magyar ajkú lakói! Mert e kereszt — a magyar czimer- paizs kettős keresztje — nem sírfája e honnak, de a feltámadás jelvénye, mely hirdetni fogja szüntelen, hogy e hon, mely ily fiakat szül, még ha eltemetik is — — »feltámad harmadnapon !« Dr. Fenyvesy Ferencz. Mi újság a nagy világban? Oroszországban még folyton kisértenek a jpan- szlavizmus és nihilismus szörnyetegei. Hírek érkeznek merényletekről, kivégzésekről, befogatásokról. A czár fél, retteg; a titkos szövetkezetek mfíködnek, szítják az elégedetlenséget. Munkásokhoz, felsőbb körökhöz proklamácziók, levelek, felhívások érkeznek, melyeknek czéljuk pétervári hírek szerint az, hogy minden kört megnyerjenek azon naponkint hangosabban nyilatkozó kívánságnak, mely csak akkor nyerne teljesülést, ha az orosz kormány a külügyi fellépésben is visszatérést mutatna a régi orosz hagyományhoz, a hódításhoz. Az a hír is kezd las- san-lassau megerősödni, hogy Skobelev tábornok Ignatiev beleegyezésével és megbízásából mondotta volna Párisban az oly nagy feltűnést keltett beszédeket, melynek czéljok volt Fraucziaország szövetségének megnyerése. Ignatievnak az lett volna szándéka, hogy Németországot kimozdítsa provokáczióival békés magatartásából; de Bismarck ezen politika fölött a következő három szóval mondott Ítéletet: ,Mi nem lövöldözünk.“ Berlinből Vilmos német császár gyengélkedéséről jött hír, melyet politikai esemény gyanáut tekintenek némely lapok; mert az agg uralkodó hogylététől igen sok függ nagy Németországban, s egy esetleg változás ott képes volna fenekestől felforgatni csakhamar Európa rendjét s koczkára tenni a háború és béke esélyeihez addig kötött összes kombinácziókat. Moltke gróí hosszas kihallgatáson volt nála s részletesen referált neki a hadügyekről. A tranczia-spauyol kereskedelmi szerződés a madridi kormánynak nagy bajt okozott. A muukáÉjfélszinü haja befonva két ágba, Piros pántlikával ömlik a vállára, Mellette kedvese ; ringatja a hullám, így fogták ki őket husvét másodnapján. Mihalik Lajos. A fekete fátyol. Elbeszélés Dickens Károlytól. Egy téli estén, az 1800-ik év utóján, egy fiatal orvos, kimerülve a nap fáradalmaitól, kis szobájában kandallója kellemes füzénél ült és a szélre figyelt, mely nehéz esőcseppeket vert az ablakhoz és a kéményben keservesen búgott. Az éj nyirkos, hideg volt; ő egész nap sárban, vizbeu járt, most hálóköntösben és papucsban pihent és inkább félálomban, mint félig ébren, képzelme ezer felé csapongóit. Először arra gondolt, hogy mily erősen fú a szél, és hogy csapkodná most arczába az esőt, ha kényelmesen otthon nem ülne; — aztán meg, hogy mily boldog volna, ha karácsony ünnepét évenkint övéi és jó barátai körében tölthetné; menynyire örülnének ők, és mily boldoggá tenné Rózát, ha mondhatná, hogy végre már vau patiense és rövid idő elmúltával még többet is remélhet; azután elvenné őt, hogy megoszsza véle otthonát, és általa újabb tettekre buzduljon. Szeretném tudni — fűzé tovább gondolatát, — mikor jön az első patiens, vagy talán úgy vau megirva, hogy soha sem lesz praxisom? Végre ismét Rózára gondolt, elszunnyadt és róla álmodott; úgy tetszett, mintha fülébe csengnének édes szavai és puha kis keze vállán nyu- I godnék. Lapunk mai számához egy Vállára csakugyan egy kéz nehezült, csakhogy az nem volt kicsiny és lágy, hanem egy buksi sulyok-fejű ficzkóhoz tartozott, kit a plébánia heti egy schillingért adott szolgálatba. „Egy hölgy, sir — egy hölgy!“ sugá gazdáját rázogatva. „Miféle hölgy?“ kérdé barátunk abban a csalódásban, hogy álma nem csupán illusio volt; azt hitte, hogy oldalán Rózát fogja felismerni. „Miféle hölgy? hol?“ „Ott, sir,“ felelt a fiú az ablakajtóra mutatva, mely a várószobába nyilt; ez a várószoba most oly formán nézett ki, mintha egy vendég szokatlan jelenléte megijesztette volna! Az orvos arra fordult, és megrázkódott. A vendég egy gyászruhába öltözött rendkívül magas nő volt és az ajtóhoz oly közel állott, hogy arczá- val majdnem az ablakot érinté. Testének felső része fekete schawlba volt burkolva s arczát sűrű fekete fátyol fődé. Az orvos érzé, hogy szemeit ő rá szegzi. Darabig mozdulatlanul állt, végre kiuyitá az ajtót és vontatva kérdé, hogy lehetne-e valamivel szolgalatjára. A fátyolozott nő nyugodtan helyén maradt és csak könnyedén igenilőleg bólintott fejével. „Tessék belül kerülni,“ szólt az orvos. A nő lassú léptekkel indult a szobába, de azonnal megállóit és merően a fiúra nézett, annak határtalan ijedelmére. „Eredj ki Tom,“ mondá a fiatal ember, „húzd össze a függönyöket és zárd be az ajtót.“ Tom megtette, amit parancsoltak, és nagy karika szemeivel azonnal a kulcslyukat kérésé. Az orvos széket tolt a kandallóhoz és intett vendégének, hogy fogláron helyet. A titokteljes félív melléklet vau csatolva. hölgy lassan a szék felé ment, és barátunk akkor észrevette ruháján, hogy sárban és vizbeu járt. „Ou igen átázott,“ mondá. „Átáztam,“ válaszolá az ismeretlen halk, alig hallható hangon. „És beteg?“ kérdé az orvos részvéttel, mert hangja és egész külseje szenvedésről tanúskodott. „Igen beteg vagyok,“ — lön a válasz, — „nagyon beteg, de nem testileg. Nem magam miatt jöttem, sir. Ha én szorulnék gyógyításra, ily éjjel és ebben az órában nem jöttem volna magánosán és ha kórágyon síuleuék, isten is tudja, mily örömmel adnám ki szegény lelkemet. Más az, a ki számára segélyét kérem, sir. Talán őrültség az, ő számára segélyt kérnem — igen őrültség, de ez a gondolat éjjel, hosszú, komor órákon át, ébren és könyek közt nem bírt elhagyni és noha belátom, hogy emberi segély ő rajta már nem segíthet, a gondolat, hogy Őt a nélkül veszni hagyjam, megdermeszti a vért ereimben.“ E szavaknál egész teste megrendült. Barátunkat meghatotta őszinte mély fájdalma. Még fiatal orvos volt és még nem látott eleget az élet nyomorúságaiból, melyek annyi kartársat kisebb-uagyobb mértékben érzéketlenné tettek az emberi szenvedések iráut. „Ha a beteg oly reménytelen állapotban ran, mint szavaiból kiveszem,“ mondá, „úgy nincs veszteni való perez. Kész vagyok azonnal elmenni. Miért nem keresett már előbb orvosi segélyt?“ „Mert előbb is csak oly hasztalan lett volna, mint most is,“ mondá a nő kezeit fájdalmasan összecsapva. Az orvos fürkésző pillantást vetett a fekete fátyolra; nagyon szerette volna megfigyelni az alatta rejlő arcz kifejezését; de a fátyol sokkal sűrűbb
