Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1882-01-08 / 2. szám
I VIII. évfolyam. !§§S. Ä-Ik szám. Veszprém, jan. §. A hírlapirodalom Augias-istállója. Kötelességünk lapunk tisztelt olvasóit azon mozgalommal megismertetni, amely a vidéki lapok egynémelyike ellen úgy a főváros, — mint a vidék hírlapirodalmában megindúlt. Részünkről csak örülhetünk ennek, mert nincs veszedelmesebb valami, mint égy önmagáról megfeledke- ’ zett vidéki birlap, mely elbizakodottságában azt hiszi, hogy ő élet- és halálnak egyedüli ura, neki minden, másnak semmi sem szabad. A „Függetlenség“ január 3-iki számában ezeket Írja: A vidéki lapok sorát, melyekkel újévtől kezdve — az eddigieken kívül — csereviszonyba kívánunk lépni, már deczember utolsó felében megállapítottuk és az illető szerkesztőségeket erről külön levélben tudósítottuk. A mely szerkesztőség nem kapott ily tudósítást, az csereajánlatát el nem fogadottnak tarthatja. A vidéki sajtóval szemben egyáltalán kénytelen voltunk, hogy úgy mondjuk, tulajdonjog-védelmi állást foglalni el. A vidéki lapok legnagyobb része ollóval szerkesztődig a szó szoros értelmében s amit mi fővárosi hírlapírók adunk közönségünknek becsületes munka, éjét nappallá tevő fáradság, és tetemes költségek árán, azt a szeretetreméltó Flibustier-zsur- naliszták ott a kedves vidéken „kiszerzik* tőlünk egy ollónyikkan- tással. És a legnagyobb részükben nincs meg még annyi kalóz-becsület sem, hogy legalább ne szánnának négy-öt betűt kiszedetni annak a megemlítésére, hogy honnan kaparították ezt vagy azt. S az összes fővárosi sajtóban, mondhatjuk, a Függetlenség szenvedi leggyakrabban e pirátaságot. Valószínűleg czélzatosau. Annyira vagyunk már e dologgal, hogy valóban szeretnők, ha volna valami mód megakadályozni, hogy a Függetlenség egyáltalán ne kerüljön vidéki szerkesztőségek olvasó-asztalára. Ép e modern kalózság volt az oka, hogy a velünk már csereviszonybau állott vidéki lapok egy részével mostantól szakítottunk s egyes városokban ezentúl már csak levelezőink értesítéseire szorítkozunk. A vidéki és épen a dunántúli lapok közöl a „Vasmegyei Lapok“ január 5-ki számában „a hírlapirodalom Augias-istállója“ czim alatt ezen vezérczikket közli, mely ugyancsak fején találja a szeget: A járványok korszakát éljük. Himlő, vörheny, diphteritis nem elég már, ezekhez napjainkban egy újabb járvány szegődött, hogy réme legyen a halandó emberiségnek. Ez a hirlapirás járványa. A kik unalmasnak találták füstös irodákban a tolikoptatást, czéltévesztett geniek, problematikus, elzüllött existentiák, egy nagyot gondolnak, s ime, egyszerre csak tudatára jutnak annak, hogy hiszen ők eddig hálátlan, nem nekik való téren fecsérelték el a drága testi és szellemi erőt, hiszen az ő voltaképen való hivatásuk a hirlapirás. Ahhoz nem kellenek iskolák, nem szükségesek az ismeretek, tanulni és folyton tanulni felesleges, jellem, erkölcsi önérzet, einber- és világismeret egyébre való; csak tollat kell fogni a kézbe, és kész a hírlapiról És mert ez igy van, épen nem csodálkozhatunk ama számos kórtüneten, melyek napjainkban a hírlapirodalom terén szenslél- hetők. A -TOMIIM“ TÁROM Régi jó diófa. Ott állsz-e még vajon a kis ablak előtt Régi jó diófa, én öreg barátom ? Egyszerű szobába pillantgatsz-e néha Rázva komoly fejed gyerekmulatságon ? Mint mikor még láttál boldog gyerekszívvel Engem is örülni és játszani benne .. . Régi jó diófám, látjuk-e még egymást, Mielőtt a mnlás karja átölelne ? Mintha hallanám még lássa suttogását, Álomhozó neszén mintha elmerengnék, Hivő ifjú szívnek dobog szép reménye S visszazsong lelkembe ezer édes emlék. Régi jó diófa fejét bólogatja, Mintha belyeslöleg integetne felém . >. S az én reményeim szövőduek-szövődnek S tárják a ragyogó jövő képét elém. És mikor raesszünnen visszajöttem néha Szülői hajléknak csendes udvarába Régi jó diófa, én öreg barátom Mintha üdvözölne, mintha régen várna, Ágai suttogják : Légy fidvöz I Légy iidvöz ! S én is úgy örülök öreg diófával, Leülök alája s ő beborít áldón Sürü, terebélyes lombkoronájával. Minden bánatomért megvigasztal akkor A mi a világban csak lelkemet érte, Tisztelői vagyunk, elismeréssel adózunk — ezt önbecsérzetünk is parancsolja — a hírlapirodalom hivatott munkásainak, mert hisz ők az emberiség jótevői; de keserűséggel tellik el lelkünk, amikor látjuk, hogy hova a saruk levetése után szabadna csak belépni, számos lovagja az elbizakodottságnak, kiknek agyuk ürességénél, csak arczátlanságuk nagyobb — sáros lábbal csatangolnak a hirlapirás szentélyében. S ezek azok, kik a hírlapirodalom templomát Augias- istállójává alacsonyították le. Csuda-e azután, ha az ily tünetek még a hivatottak tekintélyét is aláássák, s megfosztják őket azon fölénytől, mely arra volna hivatva, hogy munkálkodásuknak súlyt, erkölcsi erőt kölcsönözzön. Az még az árnynak csak a derültebb oldala volna, ha a szellemi szegénység, az erkölcsiség és törvények keretén belül megtudna férni. Ámde a hirlapirás iparlovagjai már nagyobb haladást tőnek; felfedezték ugyanis, hogy „a betű öl,* fogják tehát a betűt s mint revolvert szegezik az előlük kitérni óhajtó közönség mellére, mialatt szemüket a megrémült halandó zsebjéu jártatják. Fizess, vagy lerántlak! Ez a jelszavuk és ilyen a revolver-journalistika. A csalást, a szédelgést a köz- és magánélet terén súlyosan büntetik. Törvényeink elég védelmet nyújtanak a kereskedelemnek, iparnak a hasonló üzelmek ellen, hanem ha egy élelmes genie iro- dalmilag megrevolverez, ha a kibocsájtott első szám után pénzedet eltették s a második szám-megjelenését az Ítéletnapra Ígérik, az ellen nincs egyéb jogorvoslás, édes hazámfia, mint a megtörténtekben való csendes megnyugvás. S ha már annyi az újságíró genie szép Magyarországon, nem természetes következés-e, hogy a lapoknak is gombamódra kell szaporodtok. Másod, harmad-rendű községekben nincs szorgosabb teendője a nyomdászoknak, mint a hírlap-alapítás. Hogy szükséget pótol-e, van-e létjoga? az nem jő tekintetbe. Üdvözöljük mi a hírlapirodalom erjedését, mert a hírlapokat a szellemi világosság terjesztőiül tekintjük. De azon tünetek, melyeknek e téren napjainkban szemlélői vagyunk, épen nem alkalmasak arra, hogy azokat örvendeteseknek tekintsük. A hirlapokuak ily módon való elszaporodása szétforgácsolja mind az anyagi, mind a szellemi erőket, s itt a hiúság mig másutt a kapzsiság a helyett, hogy a közjót előmozdítaná, annak csak kárát idézi elő. A lapirodalom elveszti magasztosabb jelentőségét s hiú czélok hajhászatáuak eszközéül aljasíttatik le. Ilyen járvány uralkodik most Magyarországon! És nem volna gyógyszer, melylyel e járványt orvosolni lehetne ? Azt hisszük, hogy van. A bajnak legjobb orvosa maga a nagy közönség lehetne, épen az a közönség, melyet e kór a legközvetlenebbül fenyeget. Ha a közönség tájékozást szerez magának a hírlapirodalom termékei körül s támogatásban csak azokat részesíti, melyek arra létjognknál s szellemi emelkedettségüknél fogva érdemesek; ha a revolver-irodalmat, a hirlapirás terén elharapódzott nyegleséget határozottan elutasítja, úgy csakhamar meg fog tisztulni a hírlapirodalom szentélye azon elemektől, melyek azt Augias-istállójává aljasították le. Feledteti velem minden csalódásom S új reményt támaszt a rég kibalt helyébe, Áldott magányában visszaadja mindig, Nagyvilág zajában letűnt boldogságom, Gyermekkorom álmit visszavarázsolja, Régi jó diófa, én öreg barátom. Majd ha borús vége eljö életemnek, Vén diófa alá, oda temessetek, Régi jó barátom korhadt törzse mellé Egy kis keskeny sírba oda letegyetek, Hajolj fólém vén fa, mint annyiszor tetted, Kihűlt poraimnak suttogj csendes álmot, En meghallom ott is, hogyha megsiratnál S megértem a te halk, fájó suttogásod... Szomaházy István. Látogatás egy istennőnél. (Álom és való.) Szilveszteréj volt. Köd, sűrű köd ereszkedett a földre, mely a halandók nyomorát szürke palásttal bevonta. A fák zuzmarás kinézésűkkel egy-egy ijesztő gyanánt álltak és sem a csillagok fénye, sem a hold világa nem tükrözött rajtok. A városok és falvak csendesek, kihaltak voltak. Egy zaj, egy hang nem sok, annyi sem zavarta a halandók nyúgalmát. Mindenki önmagával volt elfoglalva, számot vetett múltjával, számot jövőjével. Mily jó, hogy mégis minden évben van egyszer egy Szilveszter éj, amelyen még az is magába tér, aki különben önmagát komolyan soha nem szokta számadásra vonni. Én is magamba szálltam. Pislogó mécsemhez könyököltem és megeresztettem képzelmem szárnyait, úgy néztem abba a piczi lángba, mely önmagát emészti fel, hogy nekem sötét szobácskámat megvilágítsa. Nincs mit hozzádnunk, nincs mit abból levonnunk. Közöltük, amint az örvendetes mozgalmat megindulni vártuk és láttuk. Mi újság a nagy világban? Az egyházi kérdésben a berlini és római intéző körök tenden- cziájára nézve eddig az a felfogás tartja magát, hogy Németország akcziója az állam s a kúria közti ügyek szabályozására vonatkozik, s belőle a pápa világi hatalmának ügye egészen ki van zárva. Az olasz kormány ily körülmények közt biztosítva érzi magát, hogy nem akad egyetlen európai hatalom se, mely a pápa-kérdést nemzetközi tárgyalások alá akarná vonni. Anglia és Francziaország kereskedelmi szempontokból versenyeznek egymással Éjszak-Afrika, különösen Egyptom uralmáért és Kairón keresztül igyekeznek Koustantinápolyban megoldani a keleti dráma második részét. Ha tekintetbe veszszük azt, hogy a porta meg Bécs és Berlin felé gravitál egy véd- és daezszövetség létrehozása érdekében, nem alaptalan a sajtó azon véleménye, mely az egyptomi kérdést komolynak, bonyolultnak jelzi, mely európai konfliktust rejthet méhében. Az oroszországi viszonyokat és zavaros állapotokat eléggé il ■ lusztrálja azon körülmény, hogy a czár nem hagyja el Gacsinát, sőt Szent-Pétervárra menni sem szándékozik. III. Sándor czár egészen elzárkózik a világtól, s csak bizalmas minisztereit fogadja. Irlandban a mozgalom egyre tart. A varsói zavargások kisebb nagyobb mérvben még mindig izgalomban tartják a kedélyeket. Dalmáczia déli részében uralkodó zavarokkal szemben kormányunk erélyes intézkedésekhez nyúlt. Egymásután mozgósítják az ezredeket: a Zuaimbau állomásozó 86. sz. tábori vadászzászlóalj, és a már négy év óta Budapesten tartózkodó Schmerling-ezred már parancbft is kaptak az indulásra. Ez azt mutatja, hogy a dalmát lázadók ellen komoly akczió készül. A zágrábi csőcselék és vagy 70 tauuló hozzájárulásával a magyar képviselőháznak Fiúméból odaérkező tagjai ellen tüntetést in- scenirozott. „Éljen Horvátország“, „Éljen a horvát Fiume*: kiáltásokban törtek ki. Ezen demonstraczióra, mivel a nép salakja vett részt, az ott volt magyar képviselők nem fektettek nagy súlyt, mert azt mosolyogva éretlen emberek fészkelődésének nevezték. Közigazgatási bizottság ülése. — jan. 2-án. Az alispáni hivatalban elintéztetett decz. hóban 1286, megyebizottsági 69, nyilvántartási 10 darab ügy. Az ügyforgalom legélénkebb decz. 10-én 18 ügydarabbal. Az egész 1881-ik évi ügyforgalom 15166 darab volt. A pénzforgalom javadalmazás 6136 frt 52 kr. kőzmuukahátrálék 12 Irt. 1881. évre 9798 frt 80 kr. betegápolási alapra hátralék 104 frt 31. 1881. évre 885 frt 8 kr. vadászjegyekért 100 frt. különféle pénzforgalom 145 frt 52 kr. térítmény czímén 163 frt 30 kr. — összesen 17345 frt 53 kr. A tiszti ügyészi hivatal az 1881-ik évben kapott az alispáni hivataltól 352, a megyei árvaszéktől 1489, törvényszék-, járásbíróságok- és közjegyzőségektől 248 összesen 2089 ügydarabot. A megyei főorvos jelentése szerint a közegészségi állapot decz. hóban kedvezőtlen volt. Péterd községben okt. 10-től uralgó himlőben megbetegedett 10 férfi, 12 nő, .7 gyermek. Ezekből meggyó- gyűlt 8 férfi, 10 nő, 2 gyermek, meghalt 1 nő, 3 gyermek. — A hasznos háziállatok egészségi állapota kedvező volt, lépfene csak szórványosan mutatkozott. A főorvosi hivatal ügyforgalma 1881-ben 421 ügydarab volt. Elmerengtem a múlton, el a jövőn; egyik sötét gondolat a másikat űzte, kergette. Erény, bíín, szeretet, gyűlölet, magas czél, törpe eszköz, vérmes remény, kiábrándító sikertelenség, küzdelem a semmiért, ezek az élet tengerén a hullámmozgások, majd le, majd fel. Álomba merültem. Mintha szárnyaim lettek volna, úgy repültem tova, messze, fel, fel. A föld egyes tájai gyorsan tűntek el alattam; érezte m, hogy a lég kezd a fojtó ködtől tisztúlni, éreztem, hogy tisztább minden, a mi körülvesz, éreztem, hogy szabadabban lélekzem. Egyszerre egy óriási csarnokbau voltam, amely nem emberi mű volt, Minden, amit itt láttam, a halhatatlanság, az örökkévalóság bélyegét viselte magán. Szemeim kápráztak a túlvilági fénytől; keblem elszorúlt; valami sajátságos lehangoló érzet uralta egész valómat, mintha én itt idegen, nagyon idegen volnék. Amint így félve végig jártatom szemeimet e földöntúli bűvös helyen, megpillantok egy dicsfénytől kőrülövedzett magas trónon egy túlvilági lényt, istennő lehetett, ki fejét szomorúan egyik karjára hajtva nézett mélyen, búsan, némán maga elé. Megrendültem egész lényemben. Ha még a szellemek honában sincs zavartalan öröm, ha nincs tiszta, teljes boldogság, akkor, mit csodálkozunk mi, nyomorúlt férgei e nyomorult földnek? ha szenvedünk, ha kínlódunk? E tudat elfeledteté velem, hogy földi halandó vagyok. Bátor lettem és közeledtem a szentélyhez, közeledtem a íényözönben úszó trónhoz. Az istennő rám vetette szemeit. E tekintetet soha el nem felejtem. Velőkig át- meg átjárta az minden csontomat. Volt e tekintetben minden, amit eszménynek lehet nevezni; fenség, mely túlemel mindenen; bánat, mely mélyre száll; szemrehányás, mely vádolja azt, aki a nyújtott boldogságot önfeledten ellöki magától-; szeretet, mely a megtértet keblére öleli, szóval e tekintet isteni lehetett csak és nem emberi, mennyei csak és nem földi. Amint az istennő ily bánatosan felém fordúl, akkor veszem észre, hogy a másik lehanyatlott kezében — álarczot tart.
