Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1882-03-12 / 12. szám
vili. évfolyam. 1SS2. 12-ik nzárn. Veszprém, márcz. 12. i Megjeleli « lap a „HIVATALOS ÉBTESÍTÖ“-vel együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli, esetekben különlap adatik ki. — Előfizetési ár mindkét lapra : negyedévre l frt 50 kr. ; félévre 3 fit; egész évre 6 frt. Egyes példányok ára J5 kr. — Hirdetések díja: egy hasábos petitsor tere 6 kr.; nyilttérben 20 kr.; minden beiktatásért külön 30 kr. állami bélyegilleték fizetendő. Kiadóhivatal: Krausz A. könyvkereskedése Veszprémben. Ide küldendő minden előfizetés, hirdetés, melléklet s roclamátió. T VESZPKEM közgazdasági-, társadalmi-, helyi- s általános érdekű MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. Magánvitáknak s személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtolen közlemények csak akkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérmentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogad el. Szerkesztőségi iroda: Vár 4. sz. a. — Ide czimzendő a lap szellemi részét illető minden közlemény, Az életbiztosítás és az állam. Megyei közgyűlésünk behatóan tárgyalta Esztergom vármegye feliratát a közigazgatási tisztviselők nyugdíjaztatása ügyében. Hallottunk sok szépet pro is, contra is; le is szavaztak bennünket, akik a pártolás mellett voltunk. Hagyján. Egy vigasztalásunk marad még mindig és ez az, hogy magát az eszmét mindenki, többség, kisebbség, kivétel nélkül humánusnak, üdvösnek, jónak, szentnek stb. tartotta, hanem csak az alkalmazás, a kivitel megvalósításában láttak többen vészt a megye autonómiájára nézve. Ha valaki, bizonynyal mi hívei vagyunk a megyei autonómiának, amint azt nem egy czikkünkben ki is fejeztük nyíltan, leplezetlenül. De bivei vagyunk azon illetnek is, hogy a közigazgatási tisztviselőknek tisztességes díjazásáról ép úgy kell gondoskodnunk, mint azoknak oly nyugdíjaztatásáról, amely ne veszélyeztesse se megyénk autonómiáját, se ne dobja oda a kimaradtakat, a kiöregedetteket és igy finden nélkül maradiakat a megye autonómiája ellenségeinek karjai közé; mert a2 a pauperism!« veszélyes valami még a nép legalsóbb osztályánál is, mennyivel inkább veszélyes lehet az, és az is, a műveltebb tisztviselő-osztálynál. A megélhetés a legfőbb tényező a világon. Ezt szem elől eltéveszteni nem lehet, nem szabad. A tisztviselő, a hivataluok ma bajosan vállalhat nobile officiumokat, sőt ép ma nem szabad ép a megyei tisztviselők állását nobile officiumokká, tenni, mert azok a tisztviselőket napestig felelős munkásságra szorítják és az a sokoldalú, sokszor aggályos ellenőrzés ma nagyon hamar zérus-fokra szállítja vagy legalább képes leszállítani a legnagyobb lelkesedést és ügybuzgalmat is. így állván a dolog, nem liiszszük, hogy a haladó fejlődés óramutatóját e téren viszsza lehetne csavarni azok felé a boldog idők felé, amikor a gazdagabbak állapotán csak aranyos sujtásnak tekintetett, ha egy-egy megyei tisztviselőséget csupa parádéból elfogadott. Az idők nagyot változtak ; a kor reálisabb lett; ma felelősség alatt kell, hogy álljon mindenki a legelsőtől a legutolsóig, de azután, amit tesz, illő, hogy az után tisztességesen el is tudjon élni úgy maga, mint családja. Ha tehát azt akarjuk, hogy a megyei tisztségekre szakképzett tisztviselők vállalkozzanak, akkor ép a megyei autonómia érdekében kell gondoskodni módokról, amelyek ily szakképzett egyéneket csakugyan képesek is legyenek a megyei tisztségeknek a szabad választásból kifolyó bizonytalansága mellett is hozzánk édesgetni. Megesnék bele, ha napjainkban, mikor egy-egy üdvös eszme kivitelére száz meg ezer út és mód kínálkozik, épen a megyei tisztviselők nyugdíjaztatási át nem lehetne a szabad választással, a megye autonómiájával összeegyeztetni. Lehet biz azt, csak gondolkodjunk egy kissé utánna, Nem arrogáljuk magunknak, hogy mi e gordiusi csomót megtaláltuk és ketté vágtuk. Legkevesbbé sem. Haneín csak felvetjük mi is egy módját a szabad választás összeegyeztethetésének a megyei tisztviselők nyugdíjaztatásával és ez az, amit czikküuk homlokára tüztiink, hogy az életbiztosítás és az állam hozassanak szorosabb viszonyba egymással. Tegyük, hogy az állam maga szervez saját és közvetlen hatalmával és befolyásával egy állami életbiztosító intézetet, amelynél biztosíthatná magát kiki tetszés szerint és pedig úgy, hogy bizonyos évek múltával befizetett tőkéi után addig, mig él, bizonyos évdijat huzna tekintet nélkül arra, hogy ki volt, mi volt, hol, kinél hi- vataloskodott az illető. Ezen általános intézkedés szólna kivétel nélkül mindenkire, akár tisztviselő, akár nem, aki életét biztosítani akarná. A mégye, mint törvényhatóság, saját tisztviselőire elrendelhetné, hogy azok, mikor a megye szolgálatába állanak, tartoznak életüket az államnál biztosítani, de ennek fejében a megye minden egyes tisztviselője után magára vállalja az évenkint befizetendő életbiztosítási díjnak bizonyos hányadát és fizeti azt folyton az után az állás után, nem tekintve azt, hogy ki tölti azt be, hány évig tisztviselősködik. Ez tehát az álláshoz köttetnék inkább, mint a személyhez. Ha 3, 6, vagy 12 év múlva kimarad a szabad választás következtében egy-egy tisztviselő, a megye eleget tett kötelességének, mert a kimaradt tisztviselő annyi évnek szolgálati életbiztosítási járulékát bírja az államnál a maga, most már személyéhez kötött, előnyére, ahány évig működött. Most tetszésétől függ, fenntartja-e továbbra is életbiztosítását és évenkVnt befizet, vagy lemondva a további befizetésről, de egyúttal az öreg napjaira kilátásba helyezett évdijról, megelégszik az eddig befi- tett összegek szerény évi kamataival. Itt az államnak nyerészkedni bűn lenne és igy azt is ki lehetne vinni, hogy ha rendesen befizettetett az évi részlet, az évdij a megszabott évek után átszálljon, tegyük, felerészben az özvegyre életfogytiglan, felerészben a gyermekekre nagykorúságukig. A megyének édes kevés dolgot adna ez, hisz ez esetben az adóhivatalok intéznék el a legegyszerűbben a be- és kifizetéseket. A megye fizetné évenkint a megállapított méltányos életbiztosítási hányadot, akármilyen politikai pártu tisztviselője van is, akárhány évig volt is az a megye szolgálatában. Látni való tehát, bogy van a nyugdíjazásnak oly módja, amely megfér nemcsak a megye autonómiájával, hanem a legtágabb érteményben vett politikai szabadsággal is. E mellett kilátást nyújt arra, hogy a megye szakképzett, munkabíró és munkaszerető tisztviselőket kap, akiknek nem lesz, nem lehet okuk panaszkodni sem erre, sem amarra a rendszerre, de önállóságukat sem fogják a puszta megélhetés végett áruba bocsátani és, ha megesik, hogy a megyétől bucsuzniok kell, nem fognak keserűséggel keblükben búcsút venni a megyétől, amelynek munkásságukat szentelték, hanem megnyugodnak abban, amit maguktól elháríthatni nem állott hatalmukban. Nem vagyunk szakértők. Meglehet, hogy nem sikerült egészen magunkat megértetnünk, de az eszmét megadtuk; aki járatosabb az ilyen üzletfélében, többet, jobbat mondhat, szívesen veszszük, ha felvilágosit, útba igazit. Mi újság a nagy világban? Oroszország belső állapotáról egy pótervári levél azt mondja, hogy az óriási birodalom inog. Ennek illusztrálására felhozza, hogy a czár Gacsi- nában ül a falak közt katonák és őrök megett, s az állami ügyekkel a legkevesebbet gondol. Megemlíti, hogy a különböző irányú törekvések képviselői folyton működnek, hogy hatalomra jussanak. Egyik pártnak Ignatieff nem tetszik, más elem a szláv czári és ó-orosz öntudat szilárdítására törekszik, egy harmadik részt azon czél, azon eszme indít titkos működésre, hogy Oroszország elszakadna az európai emberektől s szakít az európai fogalmakkal, Európától független, de azért Európában mégis parancsoló szláv birodalom legyen. A tudósító aggódik egy kivülről jövő rázkódtatás eshetősége fölött is. Mennyiben hiteles a tudósító leirása, s alaposak-e aggodalmai, azt csak a viszonyok alapos tanulmányozója és ismerője mondhatná meg leghitelesebben. A szerb királyságot monarchiánkon kívül Belgium, Németország, Olaszország, Románia, Oroszország már elismerték, a porta legközelebb fogja tudatni a szerb kormánynyal Szerbia királysággá emelésének elismerését, úgy szintén Anglia is. Az angol szabadelvűek táborában Szkobelev párizsi, moszkvai és varsói beszédei nagy visszatetszést keltettek. A török és görög kormány közt a posta-intézmény miatt felmerült feszültebb viszony az ügynek a méltányosság alapján történendő kiegyenlítése után legközelebb megszűnik. A „Veszprém“ tárczája. A siralomházban. Vasrácson át csókolja gyermekét, Ki oly szabad volt, mint a légmadár! Vérben fürdőit, most senkinek se vét, Boszús oroszlánként morogva jár. Az asztalon sok étel és ital. Harag vegyül a szem villámival. Künn csőcselék zajong az udvaron, Az ajkukon az átok szó rebben élj Sokat köztük latásnak vágya von, Mint bősz tenger zajong, dúl sok kebel. A rácsozatnál nője, anyja áll A holdvilág szelíd sugárinál. A nő karján riugatja gyermekét, Örül, hogy alszik nyugton csendesen ; Aggálylyal tölti őt a földi lét, Szorongó jövője, hogy milyen löszén ? Gyalázott múltja, a jelen sötét, Bűnös — habár még senkinek se vét. Jobb volna sírban látná magzatát Erőszakos hunytának alkonyán ! Lelkét nem nyomhatná — a puszta vád, Hogy ö is rabló lesz, mint atyja tán ! Az emberek azt vélik: fájától Az alma nagy ritkán esik távol. Pár óra még, bevégzem életem, Mely átkozott volt minden percziben ! Fejem büszkén a bárd alá vetem, Csalódott szüm majd végre megpihen ; Es végszavam nem lesz más : átkozott! Legyen a kar, mely ápolt, hordozott 1 ! Gyúrom Antal. Az első bál.*) — Rajz. — Kisfalud 37--tói. Farsang utolsó napján irom meg az „Első bál“-t. A végletek találkoznak s talán tárczám is alkalmi lesz. Szegény kis Irénkém, ha kimegyek bús sírodhoz, mindig eszembe jut az az első bál, melyre úgy vágyakoztál, melytől úgy remegtél, mint valami mumustól. Azt mondtad: „Nem félek úgy a haláltól, mint ettől az első báltól! A nagymama nevetett s neked mégis igazad volt. A nagymama azt mondta; Gyerekség! mert rég volt, mikor a nagymama hálózott. De te jól tudtad, hogy nem gyermekség. Mintha most is látnálak magam előtt: okos kék szemed volt, nagy, mint a mandola és édes, *) A „Máramaros“ újság egyik helybeli tisztelt olvasója kért fel berniünket, hogy e szép kis tárczaczikket ismertessük meg mi is olvasóinkkal, mit is ezennel telje- I sítünk. Saérk. mint a czukor. Valóságos czukros mandola voltál. Karcsúságoddal hiába versenyzett a pálma, piczi száddal az eper, arczoddal a rózsa. Olyan bájos voltál, hogy elvehetett volna feleségül egy . . . De mit is beszélek? Elvett az isten s azonnal legszebb angyalává emelt. Nyugodtan hunytad be szép szemedet, csuktad le édes ajkadat; sem a mamát, sem a nagy mamádat, még engem sem sajnáltál, ki egyetlen leheletedért üdvösségemet tettem volna koczkára. Szerettelek 1 Mind az a szeretet, ami egy rokonban, egy barátban, egy imádóban fakad, bennem egyesült. Azt a kis nefelejtset, melyet az első bál előtt adtál nekem, hogy imádkozzam sok tánczosért, még most is őrzöm. Vajon legbuzgóbb táuczosaid megőrizték-e csak egyetlen virágodat is ? Dehogy 1 A tánczosok nem törődnek virágokkal, hervadt virágokkal, nekik csak a nyiló virág kell. Amig mosolyogsz, amig jó szívvel hallgatod unalmas fecse- gésöket, addig kisérgetnek elegen; mihelyt elnémult ajkad, nem kisér többé senki sem. Aranyos koporsódra is csak aunyit mondtak: „Vajon mibe kerülhetett?“ Én megnézem a hervadt nefelejtset és nem feledlek. Előttem állasz hat éves korodban, mikor mindenki csúnya gyermeknek tartott. Magam is. Előttem állasz fejlésedben, mikor egyszerre úgy átváltoztál, mint a zord, ködös éjjelre következő ragyogó hajnalhasadás. Előttem állsz, mikor szemrehányást tettél, hogy borzadtam tőled s mint kis lányt meg sem akartalak csókolni. Most nem is mered kérni, hogy csókoljalak meg! Hamis kis Irénkém jól tudtad, hogy térdre borulnék előtted, ha nem szégyelném, azért nem is faggattál tovább, hanem hagytad, hadd nézzelek, hadd csodáljalak, hadd tegyem magamat boldoggá. Sem a hervadt nefelejts, sem a viruló ibolya, mely ez enyhe télen sírodon másod virágzásnak indult, nem űzik ki emlékemből az élőt. Kőnyeiin kiszáradtak, ügy látom, bár eltemettek, te élsz előttem, mosolyogsz rám. Elámítottak, hisz sugár előkelő alakodat mintha most is magam előtt látnám. — Bácsikám! Tudja-e, hogy megérkezett a farsang ? — Megérkezik az. minden évben! — De ez különös farsangi — Olyan biz ez is édesem, mint a többi! — Igen, magának bácsikám, de nekem nem ! — S miért nem? — Hát elfeledte, hogy én mi vagyok? — Egy szeretetre méltó kis leány! — Igen bizony nagy leány. Hogy szeretetre méltó vagyok-e; megmutatja a bál! — Mi a kő, talán bizony készül magácska ? — Bizony, még pedig az első bálba! Szegény kis Irénkém olyat sóhajtott erre az első bálra, hogy komolyan magam is azt kezdtem hinni, hogy ez első hál valami purgatorimn fajta állapot. Nagyon elgondolkoztam. Irén szemreháuyólag tekintett reám. — Mit tudja az ilyen öreg ember, mi az első bál. Maga kedves bácsikám épen olyan, mint Babette nagymama, ki már két hét óta mindig
