Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)

1882-10-29 / 45. szám

VIII. évfolyam. 1§§S.

45-ik §zám.

Veszprém, oki. 39.

Slegjelen e lap a

„HIVATALOS ÉRTESÍTŐ"-vel

együtt minden vasárnap reggel. Rendkívüli esetekben kü- lösUp adatik ki. — Előfizetési

ár mindkét lapra: negyedévre 1 írt 50 kr. ; félévre 3 írt: egész évre 6 frt. Egyes példányok ára )5 kr. — Hirdetések dija: egy hasábos petitsor tere 6 kr.; nyilttérben 20 kr.; minden beigtatásért külön 30 kr. állami bélyegilleték lizetendö.

Kiadóhivatal: Kransz A. könyvkereskedése Veszprémben. Ide küldendő minden előfizetés, hirdetés, melléklet s reclamátió.

VESZPRÉM

közgazdasági-, társadalmi-, helyi- s általános érdekű

MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY.

_L

Magánvitáknak s személyes jellegű támadásoknak a lap keretében hely nem adatik.

Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Névtelen közlemények csak altkor vétethetnek figyelembe, ha valódiságuk iránt bizonyíték szereztetett be. — Bérmentetlen leveleket a szerkesztőség csak ismert munkatársaktól fogadéi.

Szerkesztőségi iroda:

Vár 4. sz. a. — Ide czimzendő a lap szellemi részét illető minden közlemény.

I

„Egy szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom“ . . ,

A magyar irodalom és költészet egéről egy, páratlan ragyogása üstökös-csillag hullott le, melynek jótékony fénye és melege elhatott az egyszerű pór rozzant gúny- hójától kezdve egész a királyi család nagyszerű palotájáig, és mindenütt a csodálatnak és a bámulatnak méltó tárgya volt. Lehullása után búfelhők sötétítették el amaz égbolt rózsapiros derűjét. Mindenki megérzi e változást: az egyszerű pór-ember és a bölcs államférfi, a tudós és a költő, a nemzetével rokonérző koronás király és a dúló csaták vas-embere leverten, némán, vérző szívvel és könytelt szemekkel néznek az égre, mely oly hirtelen, oly váratlan beborult. Mély gyászba öltözött az egész magyar nemzet; mert a magyar költők csillaga, a magyar fajt jellemző szép tulajdonságok egyik legnemesebb képviselője, a világra szóló lángészszel párosult szerénységnek csodált mintaképe : A r a n y János meghalt.

„Halnak, balnak, egyre halnak, színe, lángja amagyar- uak !“ — igy kiáltott fel huszonhat év előtt a nagy szellemek kimúlása fölött érzett szent fájdalmában a most lehanyatlott nagy költő . . . Ma meg már egy egész nemzet síírííu hulló könyek közt tapasztalja azon megrendítő valóságot, hogy Ö Bem volt kivétel a természet megmásíthatatlan örök

A „Veszprém“ tárczája.

Rövid sírversek s óhajok a temetőben.

HALOTTAK ESTÉJÉN.

E sír, hol eped, sír az árva család,

Drága szivet zár, — férjet, apát —

Béke ölelje porát!

Szivünknek a porló szív drága kincs,

Ki érez ily mondhatlan szörnyű kínt!

Ha özvegy, árva e sírra tekint.

Kesergő özvegy, síró árva láuyok Könnyűi hullnak sírhantok reátok !

Üdv mennybe elszállt szellemének,

Áldás és béke itt portó szívének.

Lengjen sírod felett,

Áldó emlékezet,

Lelked találja fel,

Fent a kedveseket 1

Itt állunk mind, porló szív ! kedvesid,

Könnyünk kedves sírt, szent port nedvesít 1 Ez emlék csak kő, — s porlatag,

De a szívben emelt, — örök maradi

Hogy sírod, melyben nyugszol, zöld legyen : Könnyekkel öntözzük mi szüntelen.

Édes apánk pihen itt, oh béke szelíd kezeiddel. Nyugtasd öt, míg itt szunnyad e pornyoszolyán !

Epigramma.

ÁRVA LEÁNY.

Árva leány lettem, meghaltak drága szüleim,

Szép szeretőm karján nem vagyok árva leány;

törvényei alól, az Ö nemes lelkének hervadó porlaka is összeomlott már, s földhöz tartozó részei ott nyugszanak ama fris koszorúkkal borított sírdomb nyirkos ölében, melyet néma búval áll körül a fájdalomtól szivén sújtott gyászoló nemzet. Egy sírral több a temetőben, egy lángelmével kevesebb az emberek közt; a sirkert gazdagabb lett, a nemzet, az emberiség szegényebb, — s hulljanak bár az embermilliók szemeiből a fájdalom-sajtolta bánatkönyek, Öt visszasírni többé nem lebet, nem ébred fel, miként a sirko nem hajt virágot soha.

. . . De szelleme él, szellemének korszakot alkotó remekművei éltetnek, hatnak, gyújtanak, nemesítenek és lelkesítenek, mig csak magyar szánt e drága földnek vérrel megszentelt téréin ! . . .

... De ki volt Arany János ? . . .

Ember volt a szó legigazibb és legnemesebb értelmében. Ember, ki aranytiszta jellemével rhodusi kolosszusként ma- gaslott ki korunk valódi és feltolt nagyságai fölött. Összfoglalata az embert emberré tevő lelki tulajdonoknak, valóságos eszményi ember, kiben a hiúságnak, önteltségnek, másokat lenéző büszkeségnek még csak nyomait sem találhatjuk föl, — hanem annál több vonásaival diszlett a leereszkedő nyájasságnak, a vonzó kedélyességnek és a ritka szerénységnek. Megjele- nésében'volt valami megragadó, lebilincselő ; tényeiben, cselekedeteiben nem vezette őt» mint sok másokat, sem feltűnési viszketeg, sem hitvány pénzszomj, sem a csillogás vágya: zaj nélkül haszonnal működni, hatni, alkotni és gyarapítani vala életének legfőbb czélja. Nem olyan volt ő, minta zajló folyó, mely tompa morajjal megy lefelé és rombol, — hanem olyan, mint a zajtalan patak, mely lassan haladva önti vizét és termékenyít.

Költő volt, tehát nemtője, tanítója, ébresztője, jótevője nemzetének és az

A leghtibb szeretőt rég sírba temettem el itt én.

Sírra sírom a felett árva leány vagyok én,

Nincsen apára, sem anyám, nincsen szeretőm nekem immár, Mennybe sóhajtozom át bús beteg árva leány.

SZŰCS DÁNIEL.

A kolduló gróf.

— Elbeszélés. —

Körülbelül 6 éve lehet. Gyönyörű őszi nap volt; az égen — mi ilyenkor ritkaság — bárányfelhők úszkáltak és ezek közt bujósdit játszott a nap. István bácsival a kertben sétáltam. Szomorú gondolatok szálltak meg engem, midőn az elsárgult levelek reára hullottak, mintha figyelmeztetni akarnának, hogy ez a jó idő már nem tarthat sokáig. De kit is ne szállnának meg azok a fájó érzések? ilyenkor, midőn »omlik a lomb, hallgat a dal.* Hosszan, szótlanul sétáltunk, midőn végre István bácsi szakítá meg a csendet:

— Miért oly csendes öcsém? mit búsulsz?

— Magam sem tudom urambátyám.

— Talán jó volna egyet kocsikázni; mit gondolsz ?

— Ha urambátyámnak úgy tetszik, én arra is kész vagyok.

— Már jobb is lesz öcsém, mert amint látom, itt még melaucholikus leszesz. — Mondá István bácsi egy kis gunynyal.

Mire a kertből az udvarba értüuk, már be volt fogva az a két fakó, melyekre az én István bátyám büszkébb volt, mint szűz dohányára. (Pedig arra is büszke volt ám.!) Pipaszóval mentünk

emberiségnek, a valódi költő szent és magasztos hivatása szerint. Aranyénál méltóbb homlokra nem igen szállott még a Genius csókja. A Múzsa kedvencze vala ő, ki soha sem élt vissza a mennyei ihlettel, hanem lantjának húrjain mindig oly hangokat hallatott, melyek minden körben kedves megelégedéssel találkoztak. Innen van, hogy költeményei a szegény nép alacsony gunyhóiban ép úgy feltalálhatók, mint a királyi család fényes termeiben. — Költői müveit a jól megválasztott, helyesen felfogott és művészileg kidolgozott közérdekű tárgyak, hazafias és emberies eszmék iránt való s tiszta meggyőződés sugallta lelkesedés teszik mindenki előtt érdekesekké; nagyban emeli müveinek értékét a gondolatok újsága és fensége, meg a könnyedén folyó változatosság; ékes vonás azokban a bel- és külalak meglepően szép harmóniájának művészete; végre legfeltűnőbb jellemvonás minden irányú és tárgyú müvében a nemzeti zamatú nyelv művészi kezelése. Nyelvezete ugyanis a „nemzeti szellem legtisztább aknáiból vett nyelv — arany, ment minden hamis csillogástól és rhetorikai csengéstől.“ Kifejezései majd kemények és erősek, mint a vihar, majd az olvasót gyengéden és kellemesen érintők, mint a nyári szellő. Költeményei a nemzeti önérzet ápolására és erősítésére nagyban befolytak; ő az ősidők regélője, a régi dicsőségnek és gyásznak hárfája. Lyráját mélység, bensőség, igazság és forma-tökély tüntetik ki ; mint epikus, ő a népies elbeszélő költészetnek legmüvészibb mestere; nagyobb eposzai mellett költészetének legszebb gyöngyeit balladái képezik; prózai munkáinak minden darabja irodalmi becsesei bir. Lángelméjének egész nagyságát a Toldy trilógiában mutatta be, ennek teljessé-tételével tette fel a koronát összes költői műalkotásaira ... Ily változatos és szépségekben [gazdag szellemi termékek

mintegy % órányira, midőn egyszerre csak azt kérdezte tőlem István bácsi, ha volna-e most kedvem elmenni K . . .. falvára.

— Mit gondol urambátyám, hisz akkor holnap ilyenkorig sem lennénk otthon.

István bácsi pedig feleletül kinyitotta a kocsiülést és elém tárult egy gyönyörű koszom.

Nem értettem, hogy mint jelent ez.

István bácsi pedig nyájasan mondá:

— Egy kis történetet akarok elbeszélni; hallgasd végig, aztán ha tetszik jöjj velem K .. . . falvára, vagy ha épen úgy tetszik: menj haza, én pedig majd a levelesi csárdában várok, mig a lovak megfordulnak.

— Mondja el édes urambátyám; talán ez is abbéi a korból való, a melyben a kozákokat hajszolta ?

— Abból ám öcsém, de még a későbbiből is.

— No hadd hallom István bácsi.

— A hatvanas években lehetett, midőn B. városban laktam. Halottak estéje volt. Akkor is oly gyönyörű őszi este volt, mint a minőt most várhatunk. A városhoz közeleső temető fényesen meg volt világítva; meghatva néztem a kegyelet eme szép nyilvánulását, midőn a sürgő-forgó sokaságban egy nő alakja vonta magára figyelmemet, ki egyedül elhagyatottan kesergett, közel a temető bejáratánál ; majd a koldusokat nézegette és egyiknek- másikuak alamizsnát adott, mialatt jól megnézte azokat. Sajnáltam e szegény nőt, mert láttam hogy keservei nagyok, pedig mint külseje mutatta, az előkelő körből való. Végre sajnálat- és kíváncsiságtól indíttatva, bátorságot vettem és megszólítottam:

— Asszonyom, talán valakit keresni méltóztatik ?

Ha igen, akkor fölajánlom erre csekély segítmegfigyelése után bátran elmondhatjuk, hogy Arany a legnagyobb müköltőnk, ki az elbeszélő és lyrai költészet minden fajában a hősköltemény tül az adomáig, az ódától a népdalig mestermüveket teremtett.

Működésének czélja és iránya: a z örök erkölcs igazkultusá- nak hirdetése. Benne a költő és ember egy volt, — nagy elméjét csak nagy szive múlta fölül.

íme a hal hatatlan halottnak halvány vonásokkal rajzolt képe! Nézzetek reá, és tanuljatok, nemesüljetek!!! . . .

* * * *

Halottak napja közeleg. Mindenki, a ki csak mozogni bir, kimegy a temetőbe, hogy a sirhalmok éje felett meggyujtsa a megemlékezés és kegyeletes szeretet apró fáklyáit, s koszorúkat tegyen a sírokra, melyek alá annyi öröm, annyi remény, annyi boldogság van temetve. A szülő és gyermek, testvér és jóbarát, liitvestárs és rokon, ifjú és öreg, szegény és gazdag dúlt kebellel és könyben úszó szemekkel állanak a kegyelet által feldíszített sírok előtt s az elfojtott zokogás őszinte hangján kérnek áldást a kedves halott nyugvó poraira. Meghatóan, megilletően szép ténye ez a kegyelet, hála és szeretet nyil- vánulásának! . . .

Midőn a megemlékezésnek ezt a szép tényét gyakoroljuk elhunyt kedveseink irányában, áldozzunk egy könynyel Arany János emlékének is; hiszen ö mindnyájunkért élt, mindnyájunkat gyönyörködtetett, legdrágább kincsünk, legféltékenyeb- beu őrzött nemzeti talizmánunk érdekében dolgozott, fáradozott, — s ily dicső munkálkodás közepett épen azon nap oktáváján dűlt ki körünkből, midőn költészeti irodalmunk egy másik szellemóriásának ércz- szobrát leplezte le a nemzet. — Készítsünk

ségemet. A nő egy pillanatra megijedt, de a másik pillanatban már erősen a szemem közé nézve vi- szonzá:

— Fogadja uram köszönetemet szives ajánlatáért, de hisz én nem keresek senkit. Isten önnel uram. A gyönyörű nő sietve ment néhány lépésnyire, midőn a sírok közül egy sánta, bekötött arczu rongyos koldus döczögötí elő mankóján. A koldus a nővel szemközt megállt és alamizsnáért rimánkodott.

Az a gyönyörű nő pedig ott állt egy perczig a koldus mellett, mintha alamizsnát adna neki. — A kővetkező perezben sietve sántikált felém a koldus és tőlem kért alamizsnát, melyet mig átnyújtottam, fürkészőleg tekintett rajtam végig, azután elment. Furcsa volt előttem ez a koldus, ki sánta, nyomorult, rongyos és görnyedt, de szemei úgy villogtak, mint akár egy 25—30 éves jfértiué. Utáuna néztem. A koldus ama fiatal szépség utáu sántikált odább-odább, mig végre kiértek a temetőből.

Rejtély volt előttem az egész; a nő, ki a koldusok közt valakit keres; a nyomorult öreg koldus, kinek szemei oly é/énken ragyogtak; de legnagyobb rejtély volt előttem a kettőnek sajátságos találkozása és távozása. — Koldus? — kérdem magamtól — akkor miért nem koldult tovább? Kern koldus ? akkor miért koldult tőlem és attól, aki utáu elsietett? Ezen eseménytől számított mintegy 5 év utáu hire futamodott, az amnestia a király (j felségétől megadatik mindazoknak, kik a szabadságharc dicső napjaiban szerepeltek. 5 év után ismét B. városának temetőjében voltam halottak estéjén Ismét egy hölgyet láttam, ki a koldusok közt fejenként alamizsnát osztogatott. Kövid szemléiés után lehetetlen volt meggyőződve nem lennem, hogy ez az a hölgy, aki 6 év előtt az én fölajánlott segít