Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)

1882-07-16 / 30. szám

lilét a „VESZPRÉM“ 1-1 Étik

nem is fútt volna oly irtózatos szél, menteni akkor sem lehetett volna, mert kevés volt az ember, a viz majdnem semmi és a fecskendő nem a legjobb karban.

De legyen szabad ez alkalommal egy pár szót koczkáztatnunk tűzrendészed szempontból is. E tekintetben fájdalom, nagyon rósz lábon állunk. Földműves lakosságunk, mintha érzékkel sem bírna az ily veszély felfogására, nem tesz semminemű intézkedést, hogy tűzveszély esetén a bősz elem ellen védekezhetnék, sőt sok helyütt ép úgy cselekszik, hogy okvetlen tönkre kell jutnia, ha tűz támad.

Nem akarunk gyanúsítani senkit, nem rágalmazunk senkit, de saját jóvoltunk érdekében kérdezzük: Megengedhető-e, hogy ott, a hol elég a hely, a szérűs kerteket közvetlen a lakóházak tövébe tegyék és itt egymás mellé rakják a kazalokat és az eleséggel telt pajtákat? Megengedhető-e, hogy a szűk udvarokon a szalmafedeles házak közé szorítsák a roppant nagy fakészletet, mely évről-évre itt hevervén, oly száraz, hogy egy kis sziporka is elég egy egész házsor meggyújtására? Miért nem rakják az ily fát hátrább, hozzáférhetőbb helyre és kissé távolabb a háztól? Hatóságunk elszörnyfíköd- nék, ha látná, némely helységben mily veszélyes állapot uralkodik ez irányban.

Megengedhető-e, kérdezzük továbbá, az a végtelen és bűnös könnyelműség, hogy a tűzi fecskendő sok községben ott hagyatik a sutban, a nélkül, hogy megvizsgáltatnék, vajon használható-e.

Csak nemrég Bársonyoson kelle tapasztalnunk, hogy a megjelent 3 fecskendő közül kettő teljesen hasznavehetetlen volt. Kit illet a vád ily mulasztásokért? Vagy megengedhető-e, hogy nagy szárazság és meleg idejében, kivált aratás idejében, a midőn a gazdaközönség éjjel is künn vau a tarlón, a bakter és éjjeli Őrök is künn legyenek, hogy egy szóval senkisem őrködjék a faluban, az utczák és házak körűi?

Hiszem, nem fognak idegességgel vádolni, ha e főbb mozzanatokra reflektálok és pedig most a gabnabehordás előtt, midőn a mezei munkák oly intensiv folytatást fognak találni a belsőségben nyomtatás és csépléskor. Mennyivel fog a nagy hőségben és a kazalok százai között nőni mindenütt a tűzveszély és ki a megmondhatója, mily összegre rúghat a kár, mely késő őszig ily körülmények között nagyobbrészt szegényebb gazdaközönségünk vagyonában esetleg történhetik. A járások, a megye elég nagyok a tűzveszélyek pedig nem is oly ritkák. Hisz 10 év óta környékünköu minden faluban volt már tűz; sőt némelyikében 2, 3, 4 és 5-ször is.

Kérjük t. hatóságunkat, bocsásson ki szigorú tüzreudészeti szabályokat és szorítsa rá gazdaközönségünket, hogy saját jóvoltára kissé jobban ügyeljen, hogy ha már szalmafedeles házakban lakik, mert anyagi viszonyai igy parancsolják, legalább a mennyire lehet, e házaktól távolabb tartsa a tüzetfogó anyagokat, hogy nyáron minden éjjel akár fuj a szél, akár nem, tüzőröket járasson körül, hogy a tűzi fecskendő mindig jó karban és könnyen hozzáférhető legyen, és a többi.

‘Benevolus.

Pápa 1882. julius 14.

áMélyen tisztelt s{erkes\tő úr!

Becses lapja múlt számából, mint gyanítom, térhiány miatt, közleményeim ismét kimaradtak, pedig a zsidó mozgalomra vonatkozó részök sokban enyhítette volna Devecserinek ugyan e tárgyban közölt, s elfogultsága miatt itt megütközést keltett levelét. Engem hivatalos helyről is felszólítottak, hogy küldenék reá vonatkozólag czáfolatot a Veszprém számára, de e helyett amaz események kurta, de tárgyilagos leírása, azt hiszem a czélnak jobban megfelel, ha azt most a lezajlott események után közölni t. szerkesztő úr jónak látja:

a körülállókkal és az énekeket halkan, és igen tiszta, finom zenei érzékre mutató, hangvétellel dúdolgatta utánna. A magyar képet megtapsolta, az a vidám csárdás zene nagyon tetszett neki. — Majd elfeledném a legszebbet a képek közül felemlíteni. A függöny felhuzásaker egy gyönyörű élőkép volt előttünk; nem tudom megnevezni a festőt, kié e mű, de olvasóim közül talán sokan ismerik: „az arany lakodalom,* — az „Über Land und Meer“ hozta pár éve fametszetben. Az előtérben egy tisztes agg házaspár és körűié nagyszámú család. Azután megelevenült ez a kép, az öreg szépen körül dreischrittezte a színpadot, és jöttek a faluból ifjú leánykák, gazdag mennyecskék és mások sokan üdvözölni az ünnepeiteket. Nagyon nyájas, nagyon kedves benyomást tett.

Még valami jó ennivalót nem hagyhatok említés nélkül Bécsben, a kitűnő apró szarvasocskákat és halacskákat a kávéhoz, és kitűnő fagylaltot ettünk a Józsefvárosban egy kávéházban, — no még, hogy a „Schlössel-szállóda* a Józsefvárosban jó konyhát, pompás pilseni sört tart, és mindenképen a legkellemesebb szállodák egyike, az bizonyos. Luxus, comfort, tisztaság, nagy figyelem, és nem drága aránylag.

Bécsből gyorsvonaton utaztunk tovább a Fe- rencz József vonalon. Sokáig a Duna mellett rohant a vonat, milyen kicsi is itt a Budapestnél • folyó hatalmas Dunához képest! Alig-alig áll meg a vonat perczekre itt-ott a nagyobb állomásokon, a kicsinyeknél csak elrohanunk, — Klosterneuburgban hatalmas nagy épület az Augustinusok zárdája, azután csupa rónaságra érünk. Milyen szegény, rósz földek, csenevész, ritka, hitvány gabona rajtuk, mi ez a magyar rengő, hullámzó kalásztengerekhez képest, a hol sétáink alkalmával csak fejem látszott ki belőle, pedig nem tartozom a kicsinyek közé. A

A zsidók ellen múlt héten felmerült tüntetések, mik sajnos rendzavarásokra is adtak alkalmat, a hét végével teljesen megszűntek. E tekintetben a hatóság éberségének és tapintatosságának is sokat lehet köszönni, amennyiben a helyes középutat szerencsésen megtalálva, sem a bűnösök előtt szemet nem hunyt, sem felesleges rendszabályokkal a kedélyeket el nem vadította. Fedig az ijedtség már már olyan rémképeket idézett fel, melyeket bizonyos körök csak a közös hadsereg szuronyai által tartottak elüzhetőknek. Lássuk hát, miben állottak e tüntetések, s mennyiben volt igazok azoknak, kik fűben-fában keresték a mozgató erőket, vádoltak és gyanúsítottak ártatlanokat, azoknak előidézése s lefolyása körül:

F. hó 2-án minden előzmény nélkül, tehát a szokásos vasárnapi verekedések miutájára, egy csoport mesteflegény, egy zsidót, ki őket provokálta, megvert, mit ugyanazon éjen 3 keresztény megve- retése követett. Kis városban az ilyesmi mint a futótűz terjed, s esti 11 óra körül a korcsmákban mulató mesterlegények, azon hírre, hogy a zsidók több keresztényt megvertek, százakra menő csoportokban járták be az utczákat s minthogy a 4 főből álló rendőri őrjárat azt sem tudta, melyik csoporthoz fusson, s eloszlatni egyet sem tudott, egyedül arra szorítkozott, hogy intette, figyelmeztette, fenyegette a zavargókat, kik nehány vagyonosabb izraelita ablakait kövekkel kezdték hajigálni. Közben a rendőrök erősítést is kaptak a városházától, de annyi emberrel szemben egyedül a reggeli jelentésre szorítkoztak, felemlítvén ebben a zavargásokat. Ezek hírére 3-án reggel a rendőrség a fennálló ministeri rendelet értelmében azonnal jelentést tett, a helybeli honvédállomás pararcsnokságot egy honvéd szakasz kirendelése iránt megkereste, s a károsultakat kihallgatta, a vélt vagy felismert tetteseket maga elé idézte. Este már 32 főből álló őrjárat több csoportra oszolva járta be a várost, mindenütt zavargókkal találkozva, kik az őrjárat előtt, mint a csirkék szétszaladtak, elhaladtával pedig ismét sorakoztak mögötte. Közben az ablaktörésektől zengett a város, de senki személyében nem bántalmaztatott. Másnap ugyanez ismétlődött, 4-dikén szintén. 5 dikén reggel számos elfogatás történt, a polgármester rendkívüli tanácsülést tartott, hol az egyik izr. vallásu tanácsos, mint mondják, elkeseredésében az egész gyűlést megsértette. Közben a rendőrök és rendőrtisztviselők egy szálig minden éjjel talpon voltak, utóbbiak személyesen vezették az őrjáratokat, a zavargók közül többet bekisértettek, mégis a legtöbbje méltatlan gyanúsítások és sértegetéseknek volt az izraeliták részéről kitéve, kik az alispán tekintélyéhez fordultak, ki azonnal átjött, felvilágosítólag, buzdítólag hatott, sőt 6-án éjjel személyesen is megtekintette a tüntetések színhelyét, beszélt az ipartársulatok elnökeivel, s a zsidókat mérsékletre intette.

Mindemez intézkedések, de főleg azon körülmény, hogy a lakosság értelmisége ezen sajnos botrányoktól nemcsak hogy távol állott, de azokat határozottan elitélte, végre minden kitörésnek gátot vetettek. Fordult elő még szórványosan néhány ablakbeverési eset, de a tettesek mind kézre kerültek. A vizsgálat pedig folyt s folyik még ma is szakadatlan. Egész sora a vádlottaknak várja törvénybe idézését de nincs köztük egyetlen egy, kinél az érett megfontolás, vagy a műveltség feltétele kellő mérvben meglenne. Most már békés hangulat uralkodik, s ha a ^komoly szót,* mit becses lapja közzétett legutóbb, az illetők megszívlelik,

burgonya mindenütt leforrázva fagytól, nálunk is elfagyott, de ott meg se látszik már, itt egészen leperzselte. Végre ismét kissé változatosabbá lesz a táj, amint megyünk be Csehországba a hegyek közé és mindig bájosabb, szebb, regényesebb. Egy gyönyörű helyen, hegyen csupa erdő között van üerczeg Schwarzenberg 2 milliót érő kastélya. Any- nyi tó mindenfelé utunkban, hol egyik, hol másik oldalon csillámlik egy fel, férjem elvitte magával a kalauz könyvecskét és én ezeket a kimondhatatlan nevű cseh állomásokat és helyeket mind elfeledtem! Egy helyütt csupa fenyves erdőben volt egy szép tó, tükre tele viruló nympheákkal, ismét nagy tó közepén kis szigettel, azon piczi házzal, a herczeg Schwarzenberg haltenyészdéje. Azután jönnek furcsán épített régies cseh városok, ó-szerű templomokat látni, majd erdőboritotta hegyoldalban pompás góth styiü palota.

Az első nagy állomás Pilsen, a hires sörtelep. Milyen forgalom van itt! Ott étkezünk nagyon roszul, a hires pilseni sör előállítási helyén rósz a sör, nincs jól hütve, és ez sokat tesz; lám Bécsben Dréher sörcsarnokában kiválóan értik. Itt veszszük különösen észre, a kalauzok mily figyelmesek az utazók iránt. Egy csinos ifjú nő utazik egyedül, ebédet tálczán a vasúti kalauz visz neki, másokhoz friss vizet, vigyáz a holmi kre, ha csak lehetséges, teljesiti a kívánságot, hallgat a panaszra, figyelmeztet, hol ki ne szállj, mert a vonat nem vár, stb. Egy gyermeket bátran lehetne utazui engedni, haja szála se görbülne meg, hacsak ki nem bújnék a coupé ablakján! Mindenütt a legnagyobb figyelem és előzékenységgel találkozol, a pinczér először a nőket szolgálja ki, a legutolsó vasúti hordár is udvarias, és az egész utón nem hallani egy durva szót vagy plane feleselést.

Pilsenen túl egyre a hegyek között megyünk,

aligha adja elő magát mostanában városunkban ilyen botrány, melynek tettesei bizonyára méltán megérdemlik szigorú büntetésüket.

Argus%.

A Pantheon építéséhez.*)

Motto : „Per aspera ad prosper».“

A múltnak képe, tükre a jövőnek. A nemzeti géniusz ápolása, nagyjaink emlékezete, záloga jö- vőnknek. Erről lemondani, ezt elhanyagolni egyértelmű volna nemzeti létünk feladásával. A múlt nagy tettein buzdu! fel a jelen és jövő nemzedék, ez lelkesíti tettre, ez költi fel a nemes becsvágyat: munkálkodni a haza és emberiség javára.

A magyar nemzetnek különösen nagy szüksége van a dicső múlt lelkesítő példájára, mert csak a törhetetlen hazafiság, a lankadatlan erély, a kitartó munka és előrehaladás együttes hatása képes bennünket a népek nagy tusájában, a létért való küzdelem elkeseredett és soha nem szűnő har- czában diadalra segíteni, e nemzetet, melyet évszázadok viharai meglehetősen megviseltek, ismét nagygyá, hatalmassá tenni.

Ide és tova ezer óve lesz, hogy e földet, melyet annyi honfivér áztatott, melyben honszerző őse ink, dicső nagyjaink örök álmukát aluszszák, hazájául választó a magyar.

Ezer éves nemzeti élet megérdemli, hogy azt maradandó alkotással, a magyar nemzethez méltó emlékkel tegyük a késő utódok előtt is emlékezetessé. S mi lehetne méltóbb emléke a honfoglalás ezer éves fordulójának mint egy nagyobbszerű, művészi kivitelű pantheon emelése, a fővárosnak erre alkalmas kimagasló pontján, honnan büszkén hirdethesse a késő utódoknak a magyar nemzet ezredéves multjáuak dicsőségét, nagyjaink emlékezetét. A múlt példa leend majd, melynek követése nagyra, nemesre készti az ifjú nemzedéket.

Már a nagy Széchenyi elméjében megfogam- zott az „üdvlelde* nemes eszméje, de az idő viharai, a nemzetnek szabadságért vívott küzdelme s az elnyomatás nehéz napjai, melyek erre következtek, hosszú időre lehetetlenné tették ez eszme uj életre keltét, még inkább annak megérlelődését.

Az utóbbi években, a honfoglalás ezer éves fordulójának közeledtével, ismét fölmerült a pantheon eszméje. Czikkek, rőpiratok igyekeztek annak propagandát csinálni; s éppen az jellemzi e kort, hogy ily eszmének még propagandára van nálunk szüksége, sőt az szinte elhangzik a pusztában, holott mint a nemzeti kegyelet nyilvánulását, egyetlen jeladásra kellett volna azt a nemzet minden rétegének felkarolnia. Egyedül a Magyar Mérnök és Építész- Egylet tette az eszmét egész határozottsággal a magáévá. A bazafiui kegyelet, a nemzeti érzet e pregnáns nyilvánulásáért bizonyára méltó elismerés illeti az egyletet. E ténynyel a magyar mérnökök és építészek elvitázhatatlan bizonyságot nyújtottak valódi hazafias szellemükről, mely nem hangzatos, üres frázisokban, de komoly tettekben nyilvánul.

Az egyesület első nagy pályadíját még a múlt évben egy patheon tervére tűzte ki. A pályázat azonban eredménytelen maradt, mert csak egy pályázó volt s annak a terve nem felelt meg teljesen azon magasabb művészi igényeknek, melyek ily nagyszabású tervtől, egy ezredéves nemzeti emléktől méltán megkövetelhetők. A pályadíjat tehát újból kitűzték. Hogy most lesz-e majd sikere, azt előre nem tudhatjuk, de bizonyára van jogunk elvárni, sőt követelni a magyar építészi kartól, — mely szereti azt hangoztatni, hogy az építő művészet terén kiállja a versenyt a külfölddel, — hogy a pantheon tervezetében tömegesen részt veend s igyekezni fog e czélra oly tervet alkotni, mely a nemzeti kegyelet e pregnáns nyilvánulásának s a magasabb művészi igényeknek minden tekintetben megfelel.

S hogy építészeink most már csakugyan ko*) E figyelemre méltó jeles czikket a „Gazdasági Mérnök“ julius 6-iki szamából veszszük át. Szerk.

Budweis is nagy állomás nagy forgalommal, ismét már mindenfelé ágaznak szét vasutak, meg lehetne bódulni a zűrzavar, sípolás, fütyüléstől és minden csupa kőszénpor és kőszénfüst.

Most már nem tágítunk a coupé ablaktól, egyikünk egyik oldalon, másik a másikon hajol ki gyönyörködni, s hol ide, hol oda futunk, amint egyikünk a másikat valami különös szépre figyelmezteti.

Gyönyörű, néha megdöbbentően vadregényes most már, pompás, égnek meredő szálas fenyveserdők között majd mélységek és zúgó hegyi vizek fölött emelt hidakon, majd alagutban. majd kétoldalt óriási sziklafal közé szorítva, ismét felszáguldva magasan, kígyóként kanyarodva, őrült sebességgel de van ebben valami kéj, rohanunk ez elragadó helyeken. A sziklákon mindenütt meglátszik már, hogy érczet és pedig vasérczet kell tartalmazniok. Josefshütte, nagy vashámor telep, gyönyörű vadregényes helyen fekszik.

Este 8 óra felé érünk Marienbadba. Egy kis csalódás, nem látunk semmi szépet, olyat, amit vártunk, már-már szólni kezdjük, mire beérünk a város Marienbadon túl a fürdő Marienbadba, és látunk palotasorokat, és köröskörül a legszebb fenyvesekkel benőtt magas hegyeket. Fáradtak vagyunk és nem megyünk tovább, elfogadjuk a legelső vendéglőben a III. emeleti szobát, hanem mikor lelérünk az a gyönyörű kilátás onnét, az illatos üde levegő, mely a nagy ablakokon szabadon járja a szép, tiszta, kényelmes szobát, kárpótol bennünket, és elmondjuk, hogy Marienbad szép, igen szép, másként szép, de szebb, mint Gleichenberg, a mit eddig a legszebb, a legkedvesebb fürdőnek tartottunk.

Marienbad egészen más meghatározás alá esik; sokkal nagyszerűbb, fényűzőbb, pompásabb,

molyán foglalkoznak ez eszmével, kitűnik abból is; hogy legközelebb értekezletet tartottak, melyben nagyjában megállapodtak az épület külső jellegére nézve s egyhangúlag kimondották, hogy a panteonnak a főváros valamely kimagasló helyén emelendő köridomu, kívülről magas oszlopcsarnokkal körülvett emlékszerü, tiszta styiü épületnek kell lenni.

Eddig tehát most már szerencsésen eljutottunk volna. Csakhogy a kérdés legfontosabb része még távolról sincs eldöntve. — Abban úgy a szakértők, mint maga a nagy közönség is egyetértenek, hogy a pantheonnak legalkalmasabb és legméltóbb helye volna a Gellért-hegy teteje. De hát ott a citadella s ez sokak előtt elháríthatatlan akadálynak látszik arra nézve, hogy a pantheon annak helyére építtessék. S ebbe — úgy látszik — a szakértők hamar bele is nyugodtak, mert elhatározták, hogy neki indulnak a budai hegyeknek s majd csak találnak valahol egy kis zugot, a hova a nemzeti kegyelet ezer éves emlékét — eldughassák.

E határozat ellen — már csak pusztán építőművészed szempontból is — kötelességünknek tartjuk óvást emelni. Egy pantheon, nem olyan közönséges középület, a melyet akárhova oda lehetne állítani. A magyar nemzet ezer éves honfoglalásának emléke megérdemli, sőt, megköveteli, hogy a nemzeti kegyelet e művészi alkotása a legszebb, az e czélra legalkalmasabb helyre állíttassák, bármivel legyen is az a hely jelenleg beépítve.

S azt bizonyára nem fogja senki kétségbe vonni, hogy a fővárosban a Gellért-hegy orma az az egyetlen hely, a mely e czélra nemcsak a legalkalmasabb, de egyszersmind megfelelő. A testvér fővárosnak úgyszólván a közepén emelkedik ki méltóságteljesen e hegy, mely az egész környéknek legmagasabb pontja s lábait ott mossa a szőke Duna hullámzó tükrében. Magyarország e^er éves fennállása emlékének, a magyar nemzeti pantheonnak csak a Gellérthegy orma lehet méltó helye.

Az ország szivének ez az egyedüli impozáns és az egész főváros területéről legszembetűnőbb pontja s itt nem a rombolás, nem az állati erő és a múlandóság elemének, hanem a nemzeti lét magasztos emlékének kell állania.

Ne keressük hát a budai hegyek közt azt a zugot, a hova a nemzeti pantheont eldughassuk, hanem állapodjunk meg határozottan abban, hogy a pantheon csak a Gellért-hegy ormára, a cita- della helyére építhető — vagy sehova. Mert az kétségbevonhatatlan tény, hogy más, valóban alkalmas hely nincs e czélra a fővárosban. Ne riasszon vissza az az elháríthatatlannak látszó akadály, hogy azt jelenleg a citadella ékteleníti. Hiszen annak mai napság úgy sem igen van már hadászati fontossága s igy nem lehet komoly akadály arra nézve, hogy e rideg, komor faltömeg helyén a tiszta művészi ízlésnek megfelelő s az ezer éves nemzeti kegyelet emlékéhez méltó pantheon emeltessék.

Pusztán és egyedül ez irányban induljon meg tehát a mozgalom a pantheon építésére s nincs okunk kételkedni a fölött, hogy ha a nemzet e magasztos eszmét kellőleg felkarolja, az az elháríthatatlannak látszó akadály, a mely most még az eszmétől is sokakat visszariaszt, a nemzeti érzület egyhangú nyilvánulása előtt mihamar megsemisül s eljön az idő, a midőn a Gellért-hegy ormáról nem az ágyuk torka, de a nemzeti kegyelet magasztos emléke tekint le a főváros békés, munkás és honszerető lakóira s a nemzet apraja-nagyja szent érzelemmel fog e helyre zarándokolni, hogy lerójja hálaadóját a nemzet nagyjainak és buzdítást merítsen az ősök dicső tetteiből.

Intő példaként áll majd itt e szirten a magyar nemzeti pantheon, büszkén hirdetve, hogy

Él magyar, áll Buda még,

A mult, as példa legyen most 1

Gonda Béla.

A honvédség őszi gyakorlatai.

Az idei őszi hadgyakorlatok alkalmával a honvédcsapatok részéről ismét több helyen leend összpontosítás és pedig — mint a „Pesti Napló* részletezi — a következő helyeken:

élénk, majdnem azt mondhatnám : meglátszik, hogy Marienbad a részben egészségesek fürdője, mig Gleichenbad a — haldoklóké.

Reggel zenére ébredünk, ablakjaink (Hőtel Ihlinger) a sétányra néznek és azontúl a fenyvesekre. Sietünk le, mi is sétálunk, megnézünk, megjárunk míudent, én megbámulom a gyönyörű virágvásárt és a — toiletteket, mert az van már reggel is.

Délelőtt elsétálgattunk a gyönyörű fenyvesekben, — micsoda illat, micsoda levegő van itt! — Összejárjuk a fürdőt, kimegyünk az erdei forráshoz, délután ismét zene és séta, és a két nap csak mint egy álom repül el, beh jó is volna (de mindkettőnknek) Marienbadban maradni! Felmegyünk a messzelátó toronyba, honnét távcsővel Eger tornyait is meglátni, alattunk az egész gyönyörű hely, és alig tudunk megválni onnét! Itt ismét fel kell a figyelmes udvariasságot, melyet tapasztaltam, jegyeznem. A toronyba csigalépcső visz fel, helyen- kint a falba csinált kis pihenő padokkal a kanyarulatoknál. Egy ur jő szembe lefelé, mi félre akarunk vonulni egy ilyen kis padra, de ő már engemet megelőzve, feljebb leül és kezével int, hogy tessék, az utat nekem engedi. Nos, ilyesmit a mi magyar fürdőinken magyar gavallértól aligha jegyezhet nék fel.

A ki szereti ezt az „általános* figyelmes, udvarias, előzékeny hangot, hát az erre igen jól érezheti magát; a legutolsó szolga is oly udvariasságot tanúsít, mintha Henigge után drenirozták volna.

Az étkezési órákban, a sétányon, a fürdőkben, sehol nem szivaroznak, sehol lármázni, neveletlen- kedni nem szabad, talán nem is jut eszébe senkinek. Nő-olvasóim taláu jó néven veszik, ha egy kicsit fecsegek nekik az öltözetekről is, annáliukább,