Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)

1882-05-28 / 23. szám

ás ezek folytán megköttetett szerződések tárgyaltat­tak, illetőleg hagyattak helyben. Végül heves vitát idézett elő Szabó Imre azon indítványa, hogy a város közgyűlése, szemben azon még hirlapilag is elmérgesedett és a személyeske­dés terére átvitt jelenséggel, hogy a város egyik tisztviselője bizonyos hátrálékok ügyében úgy tiin- tettett fel, mintha ügye és személye a múltkori közgyűlésen rendesen tárgyaltatott volna, mondja ki, hogy a múlt közgyűlésről felvett és hitelesített jegyzőkönyvi határozat — mely az illető tisztviselő személyét épen nem említi — a hű és való tényál­lásnak egészen megfelel. A vitában, mely heves és szenvedélyes volt, a jegyzőkönyv hitelessége mellett meggyőző érvek­kel léptek sorompóba főkép Szabó Imre és Kenes- sey Pongrácz urak, a jegyzőkönyv ellen Szilágyi Mihály és Husvéth János urak, mire nagy többség­gel Szabó Imre ur indítványa elfogadtatott. Részünkről ehhez csak egy észrevételünk van. Ami a közgyűlésen a rendes törvényszabta alakban tárgyalás alá nem jő, arra mint közgyűlési hatá­rozatra hivatkozni nem lehet, nem szabad. Ami két, három vagy több képviselő által magánlag megbe­széltetik, ha még oly lényeges dolgot foglalna is magában, nem tekinthető a közgyűlés által tár­gyalt ügynek, mert e\ nélkülözi a teljes nyilvá­nosságot, tehát a törvény által meghatározott alakot. VIDÉKÜNK. Pápa, 1882. májuslió 25. A mai napon tartott városi közgyűlésen ha­tározatba ment, hogy a város felsőmezei birtokán — 3000 frt erejéig — egy gazdasági épület épít­tessék, az összes városi birtok 12 évre bérbe adatik, a szerződési feltételek elfogadtattak. — A kövezet és vasúti vámengedély a jövő közgyűlésre halasz- tatott, mert a kereskedők a szerfelett magas vasúti vám ellen tiltakoztak és annak felényire való le­szállítását követelték. A jövő közgyűlésig a tanács tanulmányozni fogja, mi lenne a leszállításnak ered­ménye. — Keizlar Lajos helybeli vasúti tiszt ma­gyar állampolgárság elnyeréséért folyamodott. A minisztérium megkérdezése folytán a közgyűlés egy­hangúlag kimodja, hogy az esetre, ha a magyar állampolgárságot elnyeri, kész őt pápai illetőségű­nek befogadni. — Hosszú és kellemetlen vita folyt a fölött, hogy az iskolaszék vagy a közgyűlés com- peters-e az óvodavezetőt megválasztani. A vitában részt vettek Szelestey Lajos, Antal Gábor, Pap Já­nos, Horváth Lajos, Gyurácz Ferencz, Paal István és még mások. Végre szavazás utján a nagy több­ség oda nyilatkozott, hogy az iskolaszék véleményes jelentést terjeszszen a közgyűlés elé és nevezzeu meg hármat, a kikből azután a közgyűlés fog vá­lasztani. Polgár. Berhida, 1882. májuslió 22. (A „Veszprém“ t. szerkesztőjéhez.) A napokban jutott némely lelkesebb s mele­gebben érdeklődő ügybarátok magán jellegű meg­bízása folytán osztályrészemül néh. K. J. volt ber- hidai egyházgondnok házi levéltárában utólag felta­lált s ideiglenesen Bozzai János itteni földbirtokos által gondviselés alá vett fiókegyházunk pénzére vonatkozó számadás átvizsgálása azon czélból, hogy a felmerülendőkhez képest adjak körülményes fel­világosítást, vajon rendben van-e a felelősséggel járó kérdéses számadás? mennyi az egyház alaptőkéje? biztosítvák-e kellőleg az adósok kötelezvényei? s ha a kezelés körül esetleg rendetlenség, kötelesség- mulasztás, vagy a mitől nem ok nélkül tartani le­het, hűtlen sáfárkodás tűnnék ki, nyilatkozzam egy­szersmind, mikép lehetne legegyszerűbb s legczélra- vezetőbben az e téren felmerülendő bónyodalmak csomóit az illetékes hatóság ki nem maradható közbenlépéseig egyengetőleg az utat akép megol­dani s tisztába hozni, hogy az érdekelt itteni kath. hívek a számadások kellő volta iránt jogosult ki- fakadásokbau nyilvánult kételyei s aggályai elosz- lathatók s megillető értékökre leszállíthatók le­gyenek. A B. J. albiró és H. M. iskolaszéki tag köz­reműködése mellett megejtett beható számvizsgá­latnak váratlanul az lett az eredménye, hogy meg kellett győződnünk, miszerint a gondnoki száma­dások iránt hittársaink felkelt panasza már azon egy oknál fogva is eléggé alapos és indokolt, mint­hogy azokat hosszú évsoron át bizalmat követelő rangos és tekintélyes kezek vezetvén azok lényege velők soha közölve, tudatva nem lett, hanem hogy senki az iránt magát még ne is tájékozhassa, átalján boldogító jóhiszeműségben folyton ringattattak. Pedig, hogy baj van a számadás körül s hogy az még ma is nagyobb alakban tényleg fent áll, mutatja azon körülmény, hogy a különben kiváló rangú állásánál fogva köztiszteletben állott gondnok nem egyszer lett sürgetve az időkori esperesség által számadása beterjesztésére, igy különösen még augusztus 6-áu 134/873. sz, alatt kelt szorgoló le­vél által, mi több, még arra is, hogy azt a hívek­kel is közölje, sőt igazolja a baj valóságát az 1862. évi végleg lezárt számadáson olvasható azon ple- bánusi megjegyzés is : „Igen óhajtható volna, hogy a Németh Francziska-féle alapítványi ügyben a\ egyházi hatósággal annyi időtől fogva daczoló berhidai templomgondnok már egyszer rendre- utasíttatnék.“ Bárány István peremartoni plébános. Legcsattanóbb bizonyítéka pedig a baj létezésének az, hogy 1873-tól kezdve 1881. végéig nem látszik nyoma, hogy volna számadás, legalább az itteni körökben arról tudomás nincs; s ha volnának is erre nézve valami tájékozást nyújtó adatok, úgy azoknak ott kellene lenniök az ügyérdemi iratok közt, vagy valami ismeretlen zugban pihenve vár­ják a boldog fölfedezést. Igen felötlő továbbá még az is, hogy az 1872. évi utolsóuak látszó számadás végeredménykép kitüntet bevételben 226 frt 57 krt, kiadásban 5 frt 85 krt, ennek levonásával tehát 220 frt 72 kr. felveendő összeget, kamatozó tőké­ben 534 frt 44 krt és külön Németh Francziska alapítványában 252 frtot. (Ez utóbbi állítólag is­kolai alapítvány lenne.) S mindezen összegekről csak két adóslevél szerepel az iratcsomagok közt, kivéve az alapítványit, a mely közhír szerint a vesz­prémi takarékpénztárban kezeltetik, de ki őrizete alatt álljon az arról szóló takarékpénztári köny­vecske ? azt titok fedi. Az ügy ily állásával csoda-e, ha az a nézet vert gyökeret a nép szivében, hogy se számadás se — pénz. Távol legyen tőlem háborgatni akarni a porló hamvakat, nyugodjanak békében! — sok tekintet­ben dicssugár környezi azokat — s bárkit is re- kriminacziókkal illetni; de feltéve, ha a hívek ag­gálya jogosult, ami valószínű, úgy kétséget nem szenved, hogy ez ügy illetékes hatósági beavatko­zást ne igényelne, melyre nézve az lenne a közve­títő legbiztosb kiút, ha az egyházhatóság részéről a hívek közül némely kiválasztandó számadáshoz értő ügyavatott egyének hozzájárulásával egy kikül­döttség bizattatnék meg a fiókegyházra nézve oly hátrányos állapot tüzetes megvizsgálása s végren­dezésére, hogy szemben a küszöbön levő kész ve­széllyel annyi alig jóvátehető baj után még időko­rán meg lehessen menteni azt, amit megmenteni még uem késő, s okkal-móddal megmenteni lehet, hisz joggal várhatja meg ezt édes mindnyájunktól a gondnok nélkül árván maradt fiókegyház zilált állapota, esetleg szegény iskolai ügyünk, a hagyo­mányozok iránti közkegyelet, a hívek érdekközös­sége s az osztóigazság! A múlt mulasztásokon ^változtatni nem áll senkinek többé hatalmában, de a jövőt illetőleg al­kalmazhatók oly óvóintézkedések, amelyekkel ilyetén bajoknak elejét kerülni lehet. Érdeklődés és tett­akarat kell hozzá! Az ügy szentsége s méltósága lebegjen őrszemeink előtt, mely elől illik, hogy háttérbe szoruljon minden szemkápráztató mulékony tekintély s egyéb más mellék tekintetek, hisz „az egyházat illeti meg az elsőség!“ És ha mint he­lyén volt, hogy gondoskodva lön az elhunyt gond­nok magán állami adótartozása mikénti kiegyenlí­téséről s elég lett téve amaz a szent Írásból vett elsőrendű passzusnak: „adjátok meg a tsászárnak, ami a császáré/' úgy kell, hogy a másodrendű­nek is elég tétessék és — „ami az egyhaze, az egyháznak.“ Nem vagyok alakoskodó, de vakbuzgó sem, s nem akarok e kényes ügyben fogadatlau prókátor vagy erkölcstanárkép szerepelni, — mentsen az ég! — de szem előtt tartva azt az izgalmat s azt a sok botránykoztató s a kath. érzelmeket melyen sértő naponta itt hallatszó keserű nyilatkozatokat vegyest rokon és idegen kitsorsosok szájairól, le­hetetlen raegállnom, hogy első sorban kizárólag minket, de egyébiránt elvitázhatatlanul közérdekű ügyet e becses lap hasábjain ne szellőztessem azon jóakaró intenczióból indulva ki, vajha az egyházi ügyállás illetékes helyen tudomásra jutván, közmeg­nyugtatásra s örömre mielőbb rendeztetnék. Igaz, más ut is állandott előttem e^ czelra, de bocsánat! ismerve a viszonyokat, személyi te­kinteteket, véleménykülönbség s pártállásokat s mindezekkel kapcsolatos kényes s csiklandós pót­járulékokat úgy érzi sajgó keblem: legjobb, ha az ízt illető sugalmazó fensőbb intéző körökből jőve izáll az alsóbbakra alá. — „A mór megtette ko- zlességét,“ — Tisztelettel / Eplényi Márton. Balaton-Füred, 1882. május 27. Enyhe tavaszi levegő, a rózsavirány illatos leheletével üdvözlé a verőfényes napot, midőn Ba- laton-Füreden a fürdőintézet megnyittatott és a szenvedő és gyengélkedő emberiségnek ^ gyógyulá­sára és felüdülésére átadatott. Ünnepi fényt öltött az egész intézet, nemzeti zászlók lobogtak az ösz- szes épületek ablakaiból, a hova tekint az ember, mindenütt csin és tisztaság uralkodik. Kilencz óra­kor megkondul a harang és „veni sancte“-ra híjjá az áhítatosokat. Siet is mindenki az isteni tiszte­letre, hol az összes itteni intelligentia megjelent. Mise után a buzgó igazgató és orvosi kar élén az egész közönség a kúthoz siet, hol a zenészek Rákóczyindulóval fogadják azt. Rövid szerencseki- vánatok kíséretében az első poharat a derék Écsy üríti, utána az orvosok stb. Kedélyes társalgás és zeneszó közt nyittatik meg a sétány az angolkert és a balatonparti espla- nad. 0 mily szép, mily üde itten minden, a ter­mészet legszebb ünnepi köntösét ölté föl, az ünnepi vendégekkel ő is pompázik. A Rákóczy elhangzott s a sétáló közönség uj meglepetésben részesül: a szeretetházi gyermekek sorakoznak és mulattató szabatos énekökkel fokoz­zák a jó kedólyhangulatot s a zene a dalt mind­addig váltja fel, míg a közönség lassanként elszé- led; egy része a meleg- vagy gőzfürdőket keresi fel, a másik a Balaton partján virító rózsákban gyö­nyörködik, mig egyrésze az angol-parkban dicséri a gyönyörű újításokat, az uj szép utakat, a „tün­dérnyugvó“-t, az uj hidat stb. A „tündérnyugvó“-ról már előre elmondhatjuk, hogy a délelőtti órákban az lesz találkozó helye a b.-fiiredi szépnemnek, a női munkák hímzése mennyi kedves gondolat kíséretében készül majd tündéri szép újak serénykedése által. A férfiak udvariassága és szellemessége bizonyára itt fog sikraszállni s mulattatni a gyengélkedőket. Hányszor fog itt meg­állni az udvarias és tapintatos igazgató, a jó Écsy, kinek találékony uj műve ez, — óh, ő mindenkinek tud valamit mondani, az ő nyájas, megnyerő mo­dora mindenkit lekötelez. De nemcsak az angol párkot diszíté, az alsó balatoni sétányt is szépítő és nagyítá. Az ügyes főkertész Ízléses uj rózsate­lepeket és virágszőnyegeket varázsolt oda, hol ta­vai még pusztaság uralkodott. S mindennek előte­rét a Balaton képezi, mely valóságos tengeri kikö­tővé növi ki magát, uj vitorlás hajók és számos csónakok szaporítják a tavaliakat — ma mind fel vannak lobogózva, valóban szép látvány. A derék angol Young ur hajógyárát is nagyítá, mert már akkora vitorlás hajókat készít, hogy a régi helyi­ségben nem tértek volna el. Örömmel jelentem mindezeket, mert bizo­nyára minden magyar ember hazafias önérzetének reszketett s valami leírhatatlan gyöngédség volt e hangban. így nem az atya, csak a hőn szerető édes anya hívja gyermekét. A kiáltás elhangzott, az éj csak oly néma maradt, mint volt azelőtt, semmi felelet sem hal­latszott. — Jöjjön, György ur, — könyőrgött az öreg. — Rettenetes egy éjszaka ez. ügy érzem, mintha valami szerencsétlenség közelednék felénk. Menjünk, keressük meg Henriket a kertben. Ő előre ment, én követtem a folyósón végig, végre egy kis ajtóhoz értünk. Itt Fedor a lámpát letette s egy kulcsot vett elő, melylyel az ajtót ki­nyitotta s azon keresztül a kertbe lépett. — Hát a lámpát nem hozod? — kérdém tőle. — Minek? Én a sötétben is látok s az ő lé­pését távolról is megismerem. ' Rám nem is gondolt. Midőn az első lépés után én vonakodva megálltam, ő valamit mormo­gott s kezemet megragadva vonszolt maga után a kert tekervéuyes utain. Olyan éjszaka volt ez, melyhez hasonlót még nem láttam soha. Oly tikkasztó, oly néma, oly ko­romfekete; úgy tetszett, mintha valami katakom­bában járnánk, mélyen a föld alatt. Minden hang, minden világosság ki volt halva. Máskor szemem lassanként hozzászokott a sötétséghez s a közellevő tárgyakat^meg tudtam egy­mástól különböztetni, ha még oly fekete felhőkkel volt is az ég beborítva! Ma nem lehetett látni semmit. Fölnéztem az égre, de nem láttam mást, csak sötétséget. — Henrik! — kiáltott Fedor. Semmi válasz. — Nem akar válaszolni, — morraogá az őrég, — mert hogy meghallotta, az bizonyos. — Hogyan? — Hát ön nem hallott semmit? — Nem. — Akkor rossz füle van, György ur. Valaki, mintegy harmincz lépésnyire, keresztül futott előt­tünk, bizonyosan Hnnrik, ki lett volna más? .. . . Noha ő nem szokott oly óvatosan, oly zajtalanul lépni. Én figyeltem, de nem hallottam semmit. — Most ismét, — mormogá s kezemet erő­sebben szorította. Még ekkor sem hallottam semmit. — Mégis ő az! Jöjjön! És mentünk előre, oly gyorsan, amint a sö­tétség és a bokrok engedték. A bokrok tövises ágai összekarczolták arczomat és kezeimet. Borzasztó egy kóborgás volt ez! Egyszerre megálltam. — Mi az? — kiálték ijedten. Közel hozzánk három aranyfényű kis pont látszott a sötétségben. Az egyik csaknem a földön, a másik kettő kissé magasabban közvetlen egymás mellett. Úgy látszott, mintha mozognának. — A kastély, — válaszolt Fedor, — a ki­világított ablakok. Az alsó az ön ablakja, fent pe­dig a boszorkánynak az ablakja világít s a harma­dik — de csitt! — szakítá meg beszédjét. — Most sem hall semmit? Lélegzetemet visszafojtva figyeltem. És ezúttal csakugyan hallottam valami furcsa ágzörgést, mintha valaki a földön csúszott volna. — Mint egy kígyó, — suttogtam, — ez nem emberi lépés. — De az, — válaszolt Fedor, — hanem hát már egészen meg vau zavarodva, hogy mezítláb futkos a kertben!? Abban a pillanatban éles fütty szelte át a le­vegőt és utána kutyaugatás hallatszott, ez azonban jó távol lehetett. — Henrik fütyült, — szólt Fedor, — hál’ Isten, Hektor is vele van, most már nyugodt va­gy ok. Hanem ki lehet ez itt a kertben? Hideg borzongás futott rajtam végig és — én nem tudom miért — szivem erősen dobogott. — Talán valami állat. — Nem, — susogta Fedor, — valami tolvaj a kastélyba akar lopódzni. Jöjjön csak! Hanem lassan! A fénylő pontok felé tartottunk, oly gyorsan és csöndesen, amint csak lehetett. E közben meg­álltunk és hallgatództunk. Fedor ismét lépteket hallott, én nem hallottam semmit. Már közel értünk a kastélyhoz, de azért a falakat nem láttuk, csupán azt a három kivilágított ablakot, melyek most már nem mint fénylő pontok tűntek fel ugyan, hanem, daczára hogy közel vol­tak, mégis kicsinyeknek látszottak. Egyszerre erős szélroham rázta meg a bok­rokat s a következő pillanatban nagyot villámlott, melynek fényénél megláttuk a kastélyt — azután még sötétebb lett s ismét egy szélroham nyargalt a bokrokon keresztül s tompa dörgés moraja hal­latszott. — A zivatar mindjárt kitör, jöjjön — nem fejezhette be beszédét. »Miau! Miau!' hangzott élesen a mellettünk levő bokorból. Ez tehát az a mezítlábas valaki, ki a kas­télyba akar belopódzni? Erre a gondolatra igen nagy nevetési kedv szállott meg. — Hahaha! — tört ki belőlem a kaczaj. — Hallgasson! - lihegte Fedor s kezét erő­jói esik az a büszke tudat, hogy itthon is van már olyan fürdőintézetünk, gyárhelyünk — nyári nyugu vónk — mely a távol külföldével most már bátran vetélkedik. Egészségügyi szempontból is minden tekintetben színvonalat tart, az intézet orvosi kara tele igyekezettel minden gyógymódot, melyet az újabb tudomány alkotott, elsajátított és a betegek felgyógyulására — bizonyára szép sikerrel alkal­maz. Ezt bizonyítja azon felgyógyultak egész serege, kik csupa hálából látogatják most már B.-Füredet. Végül nem mulaszthatom el annak nevét felemlí­teni, kinek bőkezűsége és emberbaráti szeretete te­remti nagyrészt e nemes és nagy munkát, és ez a szt. Benedekrend tihanyi convent derék és bölcs apátja, Simon Zsigmond, kit dicsérni fölösleges, csak szivünkből kívánjuk, hogy e nemes férfiú so­káig álljon egy ily nemes nagy szeretetmű élén. És most azon óhajjal teszem le toliamat, hogy e szép gyógyhely érdem szeriut mennél több veudég által látogattassék, hogy annál virágzóbb és jóté­konyabb legyen hatása. — Különös tisztelettel ?? Pécs, májuslió 24-én. Tekintetes Szerkesztő ur! A pécsi széntelep munkásai közt, kiknek száma a 3000-et meghaladja, körülbelül két hó­napja forrongás támadt a széntelep igazgatósága ellen, mely forrongás a napokban nyílt lázadássá fajult. A lázadásra az adott okot, hogy a munkások, kiknek jövedelme a volt igazgató alatt igen szép volt, a mostani igazgató vezetése alatt nem bírtak annyit keresni, hogy abból megélhettek volna to­vábbra is. Ez onnét volt, hogy egyrészt rosszul fize­tett az igazgatóság, másrészt kiszabta, hogy egy munkásnak naponta mennyit szabad dolgozni. To­vábbá a keresetük felét adóra, lakbérre és az úgy­nevezett „Bruderlage“ egyletük javára levonták. Minthogy igy a munkások tovább meg nem élhettek, a széntelepet el akarták hagyni s a már említett egyletbe fektetett pénzüket ki akarták venui, mit az igazgatóság nem adott ki. E miatt a lázadás oly nagymérvű lett, hogy f hó 13-án a cs. és kir. 52. gyalogezredből 2 szá­zad, 15-én ugyanezen ezredből 3 század és a cs. és kir. 5-ik dragonyosezred egy osztálya, 17-ón a sátortáborból a tanzászlóalj 2 százada rendeltetett ki a rend helyreállítására. A munkások 5 napig semmit sem dolgoztak, csak romboltak, hol valamihez férhettek, s néhol 4—500 együtt ácsorgott, mit a járőrök rögtön szét­oszlattak. Később egyrésze a munkásoknak reá szánta magát a dologra, de ezeket a többi agyonveréssel fenyegette, — és csak fedezet alatt mehettek a bányába. A társaságnak a kára roppant nagy. — A munkások közül 1 agyonzuzatott, az ott levő korcs- máros szúrás által nehéz sebet kapott, a munkások közül többek elfogattak és illetőségű helyeikre to- lohczoltattak. Az összes karhatalomnak nagy erőfeszítésével és a Duna gőzhajótársaság vezérigazgatójának abbeli Ígéretével, hogy a munkások fizetését megjavítják, a lázadás annyira csillapult, hogy e hó 23-ikán a tanzászlóalj 2 százada bevonható lett. Valószínű, hogy nehány nap alatt az egész lázadás el lesz fojtva. X. Kellesse, 1882. m^jus 24. Képzeljetek kedves olvasóim a mi páratlan szépségű Balatonunk északkeleti sarkában egy kel­lemes, üde levegőjű és holmi ragályos betegség ál­tal soha meg uem látogatott kertet, melynek jó­kedvű, életerős munkásai a kora hajnal pirkadásával, kedves susogó lombok között kelnek munkára. E kert három oldalról lassan emelkedő s pompás bort Folytatás a melléklapon. sen ajkamra tapasztá. — Az istenért. . . Hallgas­son csak ! Tisztán hallható volt, amint az emeleten egy ablak kinyittatott. A kivilágított ablakok egyike.. . Az öreg erősen szorította karomat s közelebb húzott magához. „Miau! Miau!“ hangzott ismét mellettünk — a legtermészetesebb macskavisítás. És ekkor, mint valami visszhang, hangzott az első emeleti ablak­ból vékonyan, lágyan: „Miau, miau!“ Mi lehet ez? Már kiáltani akartam, de Fedor keze ismét ajkamra tapadt és megakadályozott a kiáltásban. Ekkor egy női alak hajolt ki az emeleti ab­lakon, Aniula volt. — Te vagy? — szólt lassan. — Jer csak, a levegő tiszta. — Senki sincs ébren? — kérdé alulról egy tompa férfihang. — Senki, alusznak mindnyájan. — De én úgy láttam, mintha a kertben sé­tálna valaki. — Alighanem az a bolond, a gróf. De ő nem egyhamar jön vissza. Gondoskodtam arról, hogy ne alkalmatlankodjék. — Le tudsz jönni? — Az ajtó be van zárva. Van nálad kötél ? — Vau, várj csak. Égy pillanatig csöndesség volt, azután egy kő esése hallatszott és ismét csöndesség lön. — Elrabolják őt! — szóltam s minden áron el akartam távolítani ajkamról az öreg kezét. De ő még erősebben szorította kezét ajkamra, átkarolva tartott, mint egy dühöngő őrültet, kiál­tottam, de kiáltásomat tulvisította a szél süvöltése,

Next

/
Oldalképek
Tartalom