Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1882 (8. évfolyam, 1-54. szám)
1882-05-14 / 21. szám
Mil a „VESZPRÉM“ 21-it stalk tál; oly bájolóu, oly elragadón zeng e dal, mint az angyali kar syraphoniája. Talán nem is földi lény, hanem a regék sirenje ajkáról hangzik e bűvös ének! Ki vagy te bájoló primadonna? . . ki vagy te méla furulyás ? ... hol tanultátok e gyönyörű dalt ? ... Ab! mit látok?.. . való-e ez, vagy talán a képzelet játszik velem ? . . Dalolhat-e földi lény ily elragadón ? . . Igen! . . . Nem tulvilági lény hallatja e szép dalt, nem is angyalok serege zeng: hanem két földi szerelmes ajkáról ömledez a boldogság dala ! Egy pásztor fiú fújja kis tilinkóját és egy szép leány dalol vele; ott ülnek egymás mellett, lent a völgyben, zöld pázsiton, kis tavacska partján. A leány koszorút köt gyöngyvirágból felko- szoruzza kedvese kalapját. Istenem, mily boldogok ! miért nem lehetek én is az ? . . • Oda menjek-e hozzájuk? megzavarjam-e e csendes idylt? talán megosztják velem boldogságukat ?... Nem!. .. nem háborgatlak bennetek. „Mulassatok, Ti boldogok ! . . .“ El innét! szivemben fájó emlékek támadnak ez ártatlan öröm látására: mert én is voltam ily boldog egykor, de az rég volt. .. Istenem! olyan régen!. .. Vissza! vissza honnét jöttem szobám komor falai közé; ez való nekem: ily bus magány illet engem! Isten veled Bakony! . . . Isten veletek boldog szerelmesek !. .. ...........Hallgass jó fiú, ne fújd furulyádat, leg alább addig ne, mig eltávozom; mert . . . megreped a szivem. . .. Ünnepély Pannonhalmán.*) Elég Pannonhalmát említeni, hogy eszünkbe jussanak boldog őseink a vizekben halakkal, mezőkben, erdőkben állatokkal dúsgazdag ország, a honalapítás örvendetes műve, a szívhez szóló jámbor szerzetesek, török-tatár pusztítások, — az a nemzetet emésztő kuruczvilág — a nemzeti ébredés hajnala: egy egész történelem, melyben jó és rossz hullámként emelkedik és sülyed. Pannonhalma mindenkor tanúja volt nemzetünk sorsának, aki pedig minket szeretteinkre emlékeztet, ahhoz mi kegyelettel vonzódunk. Innen vau talán, hogy e hely Magyarországnak a legrokonszenvesebb pontja, örömest ragaszkodunk hozzá, mint a gyermek mesélő dajkájához. Pannonhalmának szelleme: a sz. Benedekrend volt dajkája ma is nevelője — a magyarnak; ma kivált a legnagyobb elismeréssel és hálával adózik e rendnek a király, az egész ország és külföld jelesei, mert ámbár sok kitűnő térfia volt már Pannonhalmának, de annyi méltó kitüntetés még nem érte Pannonhalmát, mint mióta az áldozatkész nagy tevékenységű Kruesz Krizosztom áll a szerzet élén. Ugyanis az ő érdeménél fogva a római pápa a pannonhalmi főapátok kivételes egyházhatósági kiváltságait újólag megerősítvén a bérmálás szentségének állandó kiszolgáltatása iránt a főapátot az utódokra is átszármazó joggal ruházta fel. A ba- konybéli templom felszentelésére is engedélyt adott neki. Midőn a világszerte lakó sz. Benedekrendü apátok Monte-Cassiuon sz. Benedek születésének 14 százados évfordulóját ünnepelték, őt bízták meg a jubileum vezetésével és az elnökség díszes-tisztével. József főherczeg ő fensége és fejedelmi családja, a római szentszék követe a monte-caszinói főapát és számos egyháznagy, a legmagasabb világi hatósági és legelőkelőbb országos és megyei férfiak egyénenként majd testületileg tisztelték meg őt *) Múlt számunkra elkésve vettük. Szerk. Pannonhalmán; a természetvizsgálók és orvosok győri nagygyűlése elnökének, a magyar tudományos akadémia tiszteletbeli tagjává, a magyar tudományi egyetem pedig tiszteletbeli hittudorrá választotta meg; a vallás- és közoktatási miniszter a hazai műemlékek föntartására felállított országos bizottság kültagjává nevezte ki. Végre ő felsége a király a szt. Istvánrend lovagkeresztjével és múlt évben valóságos belső titkos tanácsosi méltósággal díszítette fel. Hogy azonban ő Excja nem a világ dicséretéért és kitüntetéséért tesz jót, azt igazolja az is hogy gazdatisztjeinek jövőjéről, kikkel pedig jó helyzetükben a világ nem sokat törődik, ezek hozzájárulása nélkül 40 évi hű szolgálatért nyugdíj-képen 960 frttal gondoskodott. Főapát ur ő Excellentiájának mélyen tisztelő és szerető gazdatisztjei nem vélték nemesebben nyilvánítani hálájukat, mintha egy pillanatnyi nemes örömet ébresztenek jó szivében némi viszonzásul ezen bőkezű atyai gondoskodásáért. De miként a rend. főt. perjele ő excjához intézett beszédében hangsúlyozta, az igaz szeretet tettekben siet nyilvánulni: úgy e kar szeretete sem rejtőzhetik puszta érzelemként állandóan a szívben, hanem iparkodott a tettek mezejére lépni és ő nagyméltóságának egy csokrot fűzni azon virágokból, melyeket ő nagyméltóságának fáradhatatlan buzgalma sarjasztott és gondos keze ápolt, tudván, hogy a kertész szeme is gyönyörrel pihen a virágok szín- pompáján, sőt lelke egész melegével szemléli a bimbót, melyet önnön kezével saját kertjében fakasztott virulásra. Ezt a csokrot pedig oly képekből gyűjtötték össze egy díszes albumba „melyek egyrészt teljes odaadásukat, másrészt ő excjának az egyház, tanügy és gazdászat terén számos, de nem minden alkotásait tüntetik fel.“ Az album erős fehér chagrinnal van bevonva. 52 centim, hosszú 42 centim, széles és 6 cm. vastag. A felső táblán fenséges ízléssel alkalmazott arany, fehér, kék és fekete email vonalak, szegek és virágdiszítmények mellett mélyebb nyomású mezőből domborodik ki a főapátság czimerét feltüntető kettős email paizs; négy sarkán tüzaranyozásu bronzpánt közt vau a vallás, haza, nevelés és mezőgazdaság porczellánra festett jelvényei. A tábla hátsó lapján szintén mélyebb mező közepén van a hit, remény és szeretet tűzben aranyozott babér és cserág koszorúval övezett domború jelvénye. Az egész mű Pozner L. remekei közé tartozik. A külső szépségnek megfelelő a béltartalom is. A nyomtatott czimzés után következik az albumot felajánló jószágigazgatók és tisztikar sajátkezű aláírásaival a szintén nyomtatott hódolat irat, mely dr. Ziskay Antal főügyész remektollára vall. Ezután a tartalom-jegyzék. A fényképek élén az ünnepelt főapát ovál mellképe tűnik elő; majd következnek a rend perjelének, ti jószágigazgatónak, 4 nyugalmazott és 16 működő tisztnek fényképei; 38 egyházi és iskolai 114 gazdasági fénykép. Sok volna külön elősorolni ennyi szép képet; itt csak a p.-halmi székesegyházat, a sztmártoni csinos templomot az apáczazárdát, az ovodát kedvesen elrendezett környékével és a nagy vendéglőt említem fel, mely épületek által ő excja ezén elhagyatott mezővárost nagyban csinosította. Továbbá a tényői iskolát, melyet kántortanítói lakkal együtt mintegy 6 ezer frt értékben híveinek ajándékozott. A gazdasági képek között legérdekesebb a tényői gazdaságot feltüntető fénykép. Itt nemcsak a major közepén teljesen elhelyezett diszkerttel övezett csinos tisztilak és gazdasági épületek, hanem a külső gazdaság legnagyobb része madár távlatból mint tájkép van előtüntetve. Ezen gazdaság már előnyös alakjánál fogva is a legritkábbak közé tartozik, a gazdasági növé- nyek egymásutánjának megfelelő felosztás és befá- sítás, nemkülönben a majorudvar felhasználása pádig egészen példányszerüvé varázsolják. A 60 holdas szakaszok úgy állnak egymás mellett, mint a természet nyitott könyve, melyből az utas is tanulhat. Már 14 évvel ezelőtt e gazdaság szolgált irányul kivált a központi gazdaságoknak és ő excjának beható érdeklődése — s a gazdatiszteknek a jókedvű megelégedésszülte nemes versenye által lettek a központi gazdaságok emelkedő jövedelmei az összes főapátsági és apátsági javak serkentői. A főapátságnak fajok szerint elkülönített tényői soros szőlője e vidék bortermelőinek ina is a kezelés mintájául és a nemesebb fajok beszerzésére forrásul szolgál. Ezen diszalbumot a szerzet visszállításának 80-ik évfordulóján nyújtotta át aagyméltóságú Kruesz Krizosztom főapát urnák a jószágigazgatóság és a tisztikar, mely alkalommal a főapát úr többi között igy szólt: Szivem a sokszoros tanúságok irányában hálával telt el, mely szivemből el sem fog távozni, mig élek, legyen bár hogy fölfelé — magam körül — vagy lefelé tekintsek. A mai ünnepélyes alkalom azonban többszörös érzelmet ébreszt keblemben, mert hálával veszem a benyújtott diszemléket, de épen ezen emlék, mely jóakaratu munkásságunk eredményéből az alkotott művekből font koszorút állít szemünk elé élénken emlékeztett önök részvétteljes munkásságára, mely terveimet valósítani akarta és bírta; amit alkottunk, együtt alkottuk, fogadják tehát tőlem ezen alkalommal is elismerésemet, őszinte köszönetemet; de a mit alkottunk csak Isten kegyelmével alkottuk meg, adjuk meg tehát együtt a mennyei atyának hálánk adóját és ne felejtkezzünk meg róla soha, hogy ő se vonja meg tőlünk tovább is atyai kezét, mely egyedül képes betölteni mindeneket áldásaival. Mily jól esik ezt hallani az embernek, mily lekötelező az a természetes szerénység, mely a teljes jóság izével a szív melegével olvasztja egygyé az érdemeket, hogy kiki az eredményt mint sajátját, mint saját érdekét ismerje fel, melyért Isten kegyelmében bízva éjjel nappal bizonyára teljes hűséggel örömmel fárad a fellelkesített gazdatiszt. Oh ti sokan! szálljon meg titeket Pannonhalmának szelleme és tanuljátok meg, hogy nem a felfuvalkodottság adja a tekintélyt, nem a hízelgő hazudozás, nem a ravasz nyájaskodás ébreszt bizalmat, nem az akadékoskodás edzi, nem a jutalom, nem is a büntntéstől való felelem, nem a durvaság serkenti az önérzetes embert munkára, hanem a szeretetteljes ragaszkodás, mely a bizalomért a birtokosnak örömet vágy nyújtani. Pannonhalmának jó szelleme legyen a magyar gazdatisztek jó sorsának, — mint a mezőgazdaság egyik alaptényezőjének dajkája és felnevelője. X. A terzátói bucsujáró holy. Fiume környékének egyik legszebb poutja Terzátó. Átmenvén a Fiumára-folyóra vetett vashídon a szomszéd horvát mezővárosba Susákba; balról mintegy négyszáz fokú kőlépcső tűnik elénk: a legrövidebb út Terzátóba. A dicső Frangepánok hajdani ősi fészke, Ter- sactum, jelenleg a Nugent grófok elhagyatott temetkezési helyét képezi. A horvát tartományhoz tartozván, teljesen horvát is. Ez a szépmúltú Tersactum egyik nevezetessége ; merőben a multté: s így leginkább idegenek nyitnak be szúette kapuján. A kis mezőváros második nevezetessége nagyhírű temploma; ez a jelené is; tehát a köznép ezrével keresi föl azt. Terzátó főterének keleti oldalát a híres bu- csujáró-hely (emeletes zárda és csinos templom) kőkerítése határolja. A templom egyszerű, fehérre meszelt, nosszukás épület, melynek tornyán áttört vasból készült kereszt ül. Sajátságosán jellemzi e keresztet azon igen szokatlan körülmény, hogy felső végén hatalmas érczkakas trónol. A zárda belső udvara négyszöget képez; mind a földszinten, mind az emeleten födött folyosók vezetnek; az alsók az udvarka felé nyíltak; több gyóntatószék, minden magyarázat nélkül is azonnal tudtunkra adja e folyosó rendeltetését. A falakra mázolt freskók mitsem érnek; az udvar közepén álló cziszterna sem valami jelesebb mű. E kis udvar, melyre az emeletről apró faer- kélyek, tele viruló növényeket tartalmazó virágcserepekkel, rúgnak ki, sokban emlékeztet a milánói érseki palota komor, barnafalu udvarára. A zárda Szétdnlt arczán mély bánat és reménytelenség volt olvasható. Majd homlokához kapott, mintha egy borzasztó gondolatot akart volna elűzni onnét. Ekkor egyszerre jölderült arcza; úgy látszik, az a gondolat, mely ellen küzdött, mégis győzedelmeskedett fölötte. Először lehajtá fejét, mintha el akarta volna rejteni azt a sötét gondolatot, később mosolyogni kezdett, de minő mosoly volt az ?! . . . Az a gondolat nagyon sötét, nagyon borzasztó gondolat lehetett. Egy pillanat alatt egészen átváltozott ez az ember. Arcza fehér lett, mint a fal, ajka földuzzadt s szemeiben vad tűz villogott, — minő volt az a tekintet, melyet rám vetett. .. . — Fedor! — kiálték elszörnyedve. — Parancsol, György ur? Es egyszerre ismét átváltozott s egész higgadtan nézett rám. Mi történhetett ezzel az emberrel? Most ismét az a szelíd, jó, öreg Fedor állt előttem. Mégis mintha láttam volna arczán azt a sötét vészterhes felhőt. — Fedor! kiálték s megragadtam karját. — Fedor, te meg akarod őt gyilkolni ?! — Igen, György ur. Eleresztém karját s néhány lépéssel vissza- tántorodtam. Szavak után kapkodtam — nem tudtam, mit feleljek. — Fedor! — kiálték. — Tudod-e mi vár akkor rád? — Tudom. • - Az akasztófa! — Igen, György ur. — És ezt oly nyugodtan, oly egykedvűen felelte, mintha azt mondta volna: Igen, ma szerda van. — Ember, hát igy akarsz véget vetni életednek ! Egész életedben becsületes, derék ficzkó valál s most ezekkel az ősz hajakkal gyilkos akarsz lenni j Gondolkozzál csak fölötte ... hogy is jöhettél ily gondolatra ?! — Kénytelen vagyok ezt tenni, György ur, kénytelen vagyok! Magam is irtózom e tettnek még csak gondolatától is Tudom, hogy — fölakasztanak! ... De nem tehetek róla, ennek meg kell történni, lássa uram, épen azért, mert én mindvégig becsületes ember akarok maradni. . . . Hallgasson meg György ur! — Midőn legkegyelmesebb anyánk a grófnő, Isten nyugoszsza! ki valódi angyal volt; — midőn Ő halálos ágyán feküdt, az utolsó éjszakán, maga az a kövér lembergi professor sem tudott többé rajta segíteni, mert a sorvadás ellen —• óh ez egy iszonyú betegség! — nincs orvosság! Oh, ha volna, akkor bizonyára segítettünk volna rajta. . . . Tehát ezen éjszakán az a professor már eltávozott, én kisértem ki, s midőn a hintóba lépett, igy szólt: „Reggelre meghal.“ A dominikánus perjel a barnovi kolostorból, az gyóntatta meg a grófnőt, hamar elvégezte; kérem szépen, hisz annak az angyalnak nem is lehettek vétkei; és az egész rokonság, a kormányzó ur, a bérlők, mind ott voltak, az udvar tele volt parasztokkal, mind födetlen fővel álltak ott. ... Oh, minő éjszaka volt az! Az egész kástély ki volt világítva s az udvaron fáklyák égtek. Mennyi ember volt ott és mégis minő csönd! Csak sóhajtásokat hallott az ember. A parasztok oda lenn sírtak keservesen, mintha édes anyjuk lett volna a haldokló. Fájt mindnyájunk szive, nagyon fájt! Hisz olyan fiatal volt még, alig volt huszonegy éves s már meg kell neki halni. Féléve múlt ekkor, hogy a gróf i ur meghalt forrólázban. Nem sírt akkor senki, csak ő, ez az angyal, ki megbocsátott mindent, elfelejtett mindent, én nem akarok a boldogult gróf urra semmi rosszat mondani, de kivfile senki sem sírt gróf ur temetésén. Ez az angyal oly sokat szenvedett, oly szép volt és oly jó, s már meg kell neki halni. Ő tudta ezt s este magához vitette Henrik grófot .... Istenem, ez akkor még nem tudta, hogy minő nagy szerencsétlenség fog történni ezen éjszakán, még nem tudta, kit fog elveszteni! .... Midőn lefektettem igy szólt: „Ugye, holnap csinálsz majd nekem sárkányt?" — én igent intettem, szólni nem birtam a fájdalomtól, alig birtam visszafojtani a kitörni akaró tkönyeket. Henrik mindjárt elaludt és én az ablakhoz mentem, lenéztem az udvarra, és sírtam, sírtam keservesen. Ekkor valaki az ajtót nyitotta, Mari volt, a szobaleány. Később férjhez ment egy barnovi írnokhoz; mindig igen nagyravágyó volt és most nem a legjobb sora van, sok a gyermek, kevés a fizetés. Tehát ő lépett a szobába s igy szólt: — Fedor, a kegyelmes asszony Henriket akarja még egyszer látni. „ — És hogy vau ő méltósága ? — kérdém tőle. 0 felelet helyett elkezdett sírni és én is sírtam és sirt a kis Henrik is. Karjaimra vettem Henriket és vittem egész a grófnő szobájának ajtajáig, itt átadtam a komornának. Én künn maradtam az előszobában, hol a rokonok és ismerősök voltak ösz- zsegyülve. Rövid idő múlva kijött mari a grófnőtől s igy szólt hozzám: — Fedor, ő méltósága veled akar beszélni. — Hallotta, György ur, velem akart beszélni az utolsó órájában. Benkivel a rokonok és ismerősök közül, hanem — velem. Tehát bementem. Ott feküdt ő, halavány, csaknem átlátszó volt arcza, alig különbözött a hófehér vánkostól, melyen feküdt. És Henrik ott állt az ágyon, vígan nevetgélt s az egyik vánkos rojtjával játszott. Ő intett kezével, én odamentem. — Fedor, — szólt bágyadtan, — Henrikem kapuját már esti hat órakor bezárják, s így e helyen nagyrészt síri csönd honol. ... A terzátói templom eredetéhez crdekes monda fűződik. Régen, régen, mikor az emberek még nem voltak oly rosszak; a férfiaknál az irigység s a nőknél az állhatatlanság nem volt napirenden; élt távol Bethlehemben egy vagyontalan ifjú, aki különösen nagy kegybe jutott Gábor arkangyalnál buzgó vallásossága következtében. Az ifjú egyedül kötelessége teljesítésének szentelte magát és világi hiúságokkal nem sokat törődött. Egyszerű volt életmódjában, táplálkozásában, ruházkodásában, fölléptében és valóban nem gondolt a leányok véleményével. ügy esett azonban, hogy a Jordán bűbájos partján megösmerkedett egy bámulatosan szép lánykával, kiről mindenki a képzelhető legnagyobb el- ösmeréssel szólt. Az ifjú a leánykában eszményképét találván föl, rabja lett a szép gyermeknek. Csakhamar megtudta ugyan, hogy az egyetlen gyermeke oly apának, kinek ötszáz tevéje, húszszor annyi juha és nagy házi gazdagsága van; de ez értesülés már későn volt: mert, noha láthatta, hogy ő, a vagyontalan, épen nem illik a dúsgazdag leányhoz, szivének már nem birt parancsolni. A szép gyermeknek hosszú időn át kedve telett az ifjú őszinte hódolatában; de mikor az nyilatkozott, kigúnyolta szegényt. — Szétzúzott szívvel vonult vissza a boldogtalan; jobban szerette a leánykát büszkeségénél: tehát kegyetlen visszautasíttatása daczára sem szűnt meg őt szeretni. Attól félvén, hogy a leányka arkangyala büntetésül, miszerint játékot űzött az ő érette hevülő szívvel, majd levonja kezét arról; elhatározta, hogy kis kápolnát épít az őrangyal kiengesztelésére: hiszen, ha Ő nem haragszik a vele érdemtelenül rosszat tevőre, annak Őrangyala legyen az iránt elnéző. Hozzáfogván a kápolna elkészítéséhez, nagy csodálkozással észlelte, hogy amit ő nappal egyszerűnek kis arányúnak épített, ugyanaz éjen át pompássá és nagyarányúvá változott. Gábor arkangyal tette e csodát. Rövid idő alatt fölépítette az ifjú tervezett, kis kápolnáját, amely azonban az egész szent-föld legragyogóbb templomává lett a nevezett arkangyal segélye által. Hetek, hónapok múltak; de az ifjú, dolgainak végeztével, nap mellett ott térdepelt a templom oltárának lépcsőjén forró imát rebegvén a hőn szeretett lányka boldogságáért. Ott térdelt akkor is, midőn fényes nászmenet vonult a templomba. A szépségtől ragyogó ara, a szegény fiú eszményképének megtestesítője, a vőlegény, egy a világ előtt bizonyos tekintélyben álló — mert dúsgazdag volt, — de ugyan vallástalan, léha, durva, kicsapongó ifjú vala. Mint a felhőtlen égből lesújtó villámcsapás, úgy hatott a menyasszony „szeretem“-je a szegény fiúra: érezte, tudta, hogy a kis leányt okvetlenül boldogtalanná, szerencsétlenné fogja tenni ez érdekházasság ; s ő a hitbuzgó, vallásos keresztény, megfeledkezve magáról, szörnyű átkot mondott az uj férj fejére, ha nejét megcsalja: „sülyedjen el e templom, kezeim fáradságos munkája, midőn először csalod meg nődet, mert itt esküdtetek egymásnak sírig tartó hűséget;“ igy fejezte be borzasztó átkát. — (ismeretlen, uj betegség dúlt akkor Betlehem határában: a himlő egyik veszélyes faja. Nem találkozott ellene gyógyszer: aki még ma a szépség birtokában volt, két nap alatt rúttá lett. Az ifjú asz- szonykát is sújtotta ez uj betegség: patyolatbőre himlóhelyessé vált; a léha férjnek ez azonban sehogy sem tetszett és szép rabnőket vásárolt magának. — Másnapra azután Betlehem lakosai hűlt helyét találták büszkeségöknek, ragyogó-diszü templomuknak; a boldogtalanná tett ifjú átka beteljesült: az imaház eltűnt, noha nem sülyedt el. Gábor arkangyal sajnálta azt megsemmisíttetni s azért angyalok szárnyain elvitette Terzátó hegyére; de föltette magában, hogy ha ott is akad oly leány, aki úgy cselekszik, mint a bethlehemi járt el, Terzátóról szintén máshová helyezi át gyönyörű templomát. De leányok mindenütt egyformák; s igy csakhamar kénytelen volt Gábor arkangyal fenyegetését valósítani: egy nyári éj alatt angyalok szárnyain Lorétóba röpítette a fölséges imaházat s ott fogadalmi templommá tette a bucsujárók üdvösségére. Mint ilyen most is fönnáll, s évenként sok ezeren zarándokolnak el hozzá. De az alapkövek Terzátón maradtak; a szomszéd várkastély hitbuzgó ura tehát azokra uj nagyon gazdag lesz, de nem lesz neki se atyja, se anyja, és ő sokat fog hányattatni idegen emberek között. Őrködjél fölötte, Fedor. — Válaszolni akartam, de nem birtam szólni. — Te derék, becsületes ember vagy, — folytató, — légy mindig körülötte és ne hagyd el őt soha! ígérd meg ezt nekem! — Es kezét nyujtá felém, én csókjaimmal árasztám el a márvány fehér, hideg kezet, csak úgy omlottak könyeim. És akkor, György úr, akkor megesküdtem, megesküdtem ezerszer! Az öreg letörölte könyeit, ajka reszketett. És igy folytatta: — Tehát most már belátja, nemde, hogy an nak n boszorkánynak el kell pusztulni? Mert hóbortosak vagyunk, az igaz, ezt, fájdalom, atyánktól örököltük; de az a jó, az a nemes szív, az anyánkról maradt ránk. Tehát sok ostobaságot elkövettünk, igen sokat! De rosszat nem tettünk soha! Ha valamikor rosszat akartunk tenni, mindig eszünkbe jutott amaz éjszaka s azonnal visszaléptünk. — Fedor, te vén asszony, igazad van, ezt ne tegyük, — szokta ilyenkor Henrik mondani. —- Igen, de tudja-e mit mondott ma, midőn öltöztettem ? — Fedor, hallgass! Nőül veszem őt és a világ valamennyi halottja sem fog ebben megakadályozni. — Ennyire jutottunk! — Tehát már maga a visszaemlékezés, a jó édesanya emléke sem segít, tehát nőül vesszük őt, tehát ez. nem fog megtörténni, tehát nincs más mód, tehát meg kell őt ölni! Ezt az öt „tehát“-ot az ujjain számlálta, az után öklével az asztalra ütött s arczárói a legszilárdabb elhatározás volt olvasható. (Folyt, köv.)
