Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1880 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1880-01-11 / 2. szám
VI. évfolyam. 1880. 2-ik szám. Veszprém, Január 11. *g --— —g» (r\ r: i| és „Hív. Értesítő“ megjsleo minden vasiraap. ____ El őfizetési dij: Egész évre 6 frt — kr. ji Fél évre 3 frt - kr. j; Negyedévre 1 frt 50 kr. j Egyes példány ára 15 lír. t>5 «#<•/ KÖZGAZDASÁGI, HELYI *e= ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS (0 =&* VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. OJ =3* 13 Szerkesztőség és kiadó' hivatal: Vili*, 4. sz. Hirdetéseket, valamint helybeli előfizetéseket is. elfogad és nyugtáz KRAUSZ ARMIN kcüTYkerssledsse Veaaprémbea. HIRDETÉSEK: egyhasábos petitser 6 kr. NYILTTÉR petitsoronkiut 15 kr., s kiilöu minden beiktatásért 30 kr. bélyeg. (O-GM A magyár sajtó. Nem az az embernek igaz barátja, aki minden, akár jó, akár rossz tettét helyesli és dicséri, hanem az, aki meg meri olykor mondani, hogy ez vagy az hibásan volt téve, ezt vagy azt így meg amúgy lehetett volna jobban, szebben, becsületesebben tenni, mint amint tétetett. A magyar sajtónak sem az az igazr tisztelője és barátja, aki annak minden nyilatkozatát szentirásnak veszi és azokra esküszik, hanem aki olykor-olykor fellebbenti a fátyolt, a mely a nagy közönség elé jutott szavak és az illető írók tettei közt levő különbséget, sokszor óriási ellenmondást és következetlenséget az olvasók szemei elől elfödi úgy, bogy nincs hatalmukban érvényre emelni azon megdönthetien nagy tapasztalati igazságot, hogy nem az az embernek meggyőződése, amit szóval, hanem az, amit tettel vall. Mi, bár magunk is a sajtó szolgálatában vagyunk, elmulaszthatlan kötelességünknek ismertük adott alkalommal a sajtót egyes tévedéseire, egyes fattyúhajtásaira figyelmeztetni. Kikeltünk a „revolver-sajtó“ czimü czikkünkben egyes lapok ellen, különösen a fővárosban, amelyek egyes embereknek, családoknak, társulatoknak hibáit, gyengéit szántszándékkal a piaczra hurczolják csak azért, hogy e tituloson azoktól tetemes összegeket zsarolhassanak. Ugyanezen czikkünkben említettük, hogy egy még most is java korában levő magasállású hivatalnok hogyan vett egy somfapál- czával magának fényes elégtételt a nagy hatalom egyik pénzsovár képviselőjén. Megróttuk csak az imént is lapjainknak „gyilkos-cultus“-át, hogy a társadalom söpredékét dicskörrel övezik és ez által a nép erkölcseit megmételyezik. Most a Verhovay Gyula által kiadott és szerkesztett „Függetlenség“ tesz a kisbirtokosok földhitelintézetének botrányos Uzelmei alkalmából leleplezéseket a fővárosi sajtó egyes képviselőinek bíínrészességéről. A magyar sajtó, hála az égnek, minden gyarlósága mellett sem sülyedt még annyira, hogy ezen érvágást nem tudná elviselni és aki igazán óhajtja hírlapirodalmunk jó hírnevét és valódi becsületességét, az még köszönetét is mond Verhovay Gyulának, hogy merész kézzel kivágta a sajtó testéből azon rákfenét, mely, ha ideje korán észre nem vétetik, lassan-lassan be- lebb-belebb ette volna magát és pusztította volna a sajtó becsületét, méte- lyezte volna a közönség erkölcsét. A sajtó hibáit, a sajtó fogyatkozásait csak a sajtó maga képes meggyógyítani és így mi egész meggyőződésünket fejezzük ki akkor, mikor azt mondjuk, hogy még maguk az érintett lapok is öríílnek vagy legalább örülhetnek ezen kedvező alkalomnak,' mert most könnyű szerrel kiválik kebelükből azon elem, mely becsületességük fájának gyökereit titokban őrölte és előbb-utóbb végromlásukat idézte volna elő. De ha valaki örül, örül ennek a magyar olvasóközönség; most be fogja látni, hogy annak a sajtónak, mely mindig csak magán kivííl, tehát másokban látta meg a hibát, van elég erkölcsi ereje a tükröt önmaga elé is tartani és saját fogyatkozásait a világ elé tárva azokat meg is javítani. Ez által bizalomra fog a magyar sajtó iránt gyuladni s azt, mint ügyeinek legőszintébb védőjét, jobban fogja ezután pártolni, mint pártolta eddig, midőn magyar lapjaink, a fővárosban ép úgy, mint a vidéken, csak úgy tengődtek, míg a német lapok, amelyek egy részénél pedig a meggyőződés árúba bocsátása Üzletszerű valami, gombamódra szaporodtak és könyökig váj- kálliattak az előfizetők és egyéb jövedelmek forrásaiból előbugyogott pénzhalmazban. Nagy szerencséje az a magyarnak, Hogy valahányszor az erkölcstelenség veszedelmes lejtőre lép, mindannyiszor feltartóztatja őt egy láthatatlan kéz és nem engedi, hogy az örvénybe rohanjon ; míg mások bűnös tízelmeiket szabadon folytathatják, de azután felettök össze is csapnak a teljes megsemmisülés hullámai, amint ezt a köröttünk elenyészett nemzetek sorsa mutatja. A fejsze az erkölcstelenség gyökerére vau illesztve, rövid idő múlva kihullanak az őrlő férgek. Leleplezés leleplezést ér; a kormány- és sajtókörökben, a különböző pénzintézeteknél kezdi a dohos levegőt tisztább, élvezhetőbb fel| váltani, és a szegény magyar nemzet I lassacskán felszabadúl azon óriási nyomás alól, amelyet reá ép azok gyakoroltak, akiknél ő maga százszorta erkölcsösebb, százszorta tisztább kezű. Sarokba a bűnnel! Csak azok lépjenek a nemzet elé mint intézők, vezetők, irányadók, akiknek keblét nem a szennyes birvágy, hanem a nemzet anyagi és szellemi jólétét czélzó magasztos eszmék és elvek dagasztják! Az erkölcsi törpék nem vezérszerepre valók! Heti szemle. — jan. 10-én. Peruban és Bolíviában forradalom ütött ki. Ez az eredménye azon háborúnak, melyet a két köztársaság szövetkezve indított Chili ellen. A perui és bolíviai csapatok mindenütt vereséget szenvedtek, a tarapacai csata is a chilii csapatok győzelmével végződött. Többszörös vereségek után mind a két vesztes köztársaság elűzte elnökét. * Az angol-török viszály állítólag nagy bosszúságot szerzett a szukának, és ártott Sza- vasz külügyminiszternek. Abdul Hamid azzal vádolja külügyminiszterét, hogy nem tudta erélyesen visszautasítani a külföldieknek Törökország belügyeibe való beavatkozását. Hírlik, hogy Szavasz pasát elbocsátja a szultán, sőt hogy Szavfet pasát már ki is nevezte külügyminiszterré. * Szerbiában a semendriai és a jávori zavargások hire megvalósúl. A nyilvános zendülések igen komoly természetűek s nemcsak a minisztérium ellen voltak fordítva; a felizgatott lakosság Milán elűzetését is követelte, minthogy ez csak Eisztics eszköze. a|c A gusinyei albánok megtámadták a montenegrói csapatokat. A montenegróiak, kiknek szigorúan meg volt hagyva, hogy harczba ne bocsátkozzanak, visszavonultak, de midőn foganatosítani akarták ezen szándékukat, az albánok megtámadták őket. A ^VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. A szívek liarcza. — Régi mór történet. — Irta; V. SÁRFFY IGNÁCZ. Szép vagy Hispánia azúrkék egeddel!... Szeretek átkalandozni viharszabdalta teugeren, szellemszárnyakon meszsze országodba, szeretek a Pyrenek sötét fenyvese fölött átsuhanni napsütötte embereid közé! Más ott az éghajlat mint a mienk! Ezredéves harczok után összeölelkezett a nyár és tél, s lett belőlük: örökös tavas$!,. . A tengerhabja nyaldossa a partot köröskörül s a viharroncsolta foszlányok regélnek a kivájt köveknek fül nem hallotta titkos dolgokat !... A tomboló vihar mesél ismeretlen világrészről, roncsolt árboczokról, bősz csatákról, elsülyedt hajónépről, szétzűllött hajókról!... A Pyrenek vijjogó szele elsusogja a vén fenyőknek a tündérek dalát, a bérezek mesés királyának történetét!... * Két nép küzdött egymással századokon keresztül a pyrenei félsziget éjszaki részében a szabadságért. Mindkettő erős, mindakettő fejedelmi törzs s mindakettő regés származású. A Fraddok, meg a Hindorok törzse. Egy időben móroknak nevezték magukat mindaketten. Hanem ez a név aztán elzüllött, elfajult. Az egyik összeolvadt a spanyolokkal, kitinek jellege meg is maradt rajtuk örök időkre, a másik szétesett, elfajult, kőbőr czigány néppel szövetkezett s ma is ezeknek a typusát és nevét viselik. Százados volt a harcz közöttük... ügy tartja a rege, hogy a Fraddok hatalmuk alá hajtották a Hindorokat, elvették amazok trónját, uralkodtak fölöttük, habár emezek meg sehogysem akarták fejüket a kényszerített iga alá hajtani. A Fraddok aztán elnevezték magukat Spanyol-móroknak, levetkez- ték régi szokásaikat, csak a vallásban maradtak hívek Allahkoz. A másik törzs bujdokoló czigánysereg közé keveredett. Büszkeségüket megtartották, habár a trón el is veszett. Ezek is Allah hitét vallják s igazi, tiszta móroknak tartják magukat. Ott lakott a Pyreuek mentében mindakettő. Hazájuk végig húzódott a sötét fenyvesek aljában a mormoló tengerpartig. Egyiknek büszke várai, eródei, másiknak csak az erdő homálya maradt. Egyik trónon ülve országin vakbuzgó müsülmán nép fölött, másiknak népe a barlangok fene vadja, elvadult mórcsapat, olajarczu ravasz czigáuysereg. A tizenkettedik évszázad végén elkeseredetté vált a harcz közöttük. A csatangoló mór csapat kiki tört a sötét fenyvesek közül s guerilla csapatokban pusztított a „Spanyol“ bitorlókon, miként ők elleneiket nevezték. De ha nagy volt a veszély, villámgyorsan zúgtak vissza erdőikbe barlangjaikba. Dehogy lehetett volna nyomot kapni utánnok. A spanyolok az üzöttek helyén sohase találtak egyebet néhány ütött — kopott czigánynál, akik teknőt faragtak fehér hársfa öles törzséből, meg patkót kovácsoltak vékony dongáju gebéik számára. Dehogy lehetett volna valamit tőlük kiMT Lapunk mai számához fi tudni. Se láttak se hallottak s annál kevesebbet beszéltek. Don, Boghut Carassa lovag palotája ott állt a tengerparton Andorea örökvidor völgyében. Erős falai daczoltak a mórok berohanásai ellen, kikkel rendszeres csatározást viselt. Carassa lovag fejedelme volt a Spanyolmórok szétszórt népének egy esztendő óta. Utolsó a Fraddok egyenes ágából. Szép, olajbarna férfi volt, tetszetős külsővel s népe által vitézsége miatt szeretett. Ábrándos szemei feketék, mint az éj, arcza olajsziuü, mint a hold, termete sugár, mint a Pyrenek fenyüje. Mindenki imádta és szerette Carassa lovagot.,, 0 is szeretett mindenkit. Csak egyetlen egy ember volt a világon, akit utált s akit szeretett volna kardjára í'eltűzui. Ez az egy ember Güilelmi volt, a mór vezér. Suhogó karddal kezében kereste a csatákban ellenfelét le-lecsapva rá, mint a karvaly. Hanem az mindannyiszor kisiklott a keze közül. Olyan dühös volt rá Don Carassa lovag, hogy talán legnagyobb üdvét, szerelmét, is feláldozta voln,a ha úgy egyszer kardélre kaphatta volua ellenfelét. Pedig Carassa lovag ugyaucsak szerelmes volt. Szerette Inoránát, a szépséges czigány- leányt. Oly szép volt Inorána, oly bűvös ... Carassa lovag egy vadászaton látta meg a fenyvesek között s beleszeretett halálosan. Tudta jól, hogy nem lehet az övé soha, hanem azért csak szerette. Egy fejedelem nem veheti nőül a kóv „Hiv. Ért.“ van csatolva. bór czigányvajda leányát, hanem azért mindennap ott ült Don Carassa lovag a tengerparton Inorána lábainál, ismeretlenül, álruhában, csókolgatva szerelmese kezét s kérdezve tőle ezerszer is egy nap: — Szeretsz-e te engem Inorána? Inorana pedig odaült a vállára s bűbájos hangon mondotta minden kérdésére: — Szeretlek ... Aztán kezébe kapta a leány hűséges guszliczáját s vert rajta andalító, hódító dalt; regélt neki földöntúli dolgokat hűséges szerelemről, földfeletti tündérek mámoros boldogságáról, kéjt, hódító álmokat, isteni üdvösséget... Majd meg kesergő dallamokat, epekedő vilii panaszt.. Ügy sirt az a hangszer a kezében! A fülemülék megtanultak tőle énekelni, Don Carassa lovag pedig megtanult tőle megőrülni és elolvadni, mint a gyermek. Aztán hirtelen eldobta a kesergő guszli- czát messzire magától, odarohant a lovaghoz, bele nézett a szemébe mereven 8 kelet szerelmének bódító hevével ölelte annak göndörfürtös fejét gyöngysoros nyakához; ölelte csókolta emésztő, kárhozatos szerelemmel. Carassa lovag ilyenkor nem tudta, mi történik vele. Odadobta magát a leány pokoli hevének... Sohase kérdezte tőle Inorána, hogy kicsoda, csak azt látta a lovag, hogy az őrjöng miatta s elkárhozik szerelmében. Egyszer már olyanformát gondolt ki Carassa lovag, hogy odahagyja ősei trónját ezért a leányért, beáll a czigánycsapat bandájába tolvajnak, lócsiszárnak, barlanglakó haramiának ... Hanem erről a bolond gondolatról mindig
