Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1880 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1880-02-08 / 6. szám
VI. évfolyam. 1880. 6-ik szám. Veszprém, Február 8. í* és „Hiv. Értesítő ‘ meglelte aludt! niirnap. Előfizetési dij: Egész évre S írt - kr, Tél évre 3 frt - kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Egyes példány ára 1ÍS lir. KÖZGAZDASÁGI, HELYI »<■ S* ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS Szerkesztőség és kiadó- hivatal: Vár, 4. sz. | Hirdetőieket, valamint helybeli előfizetéseket is. elfogad és nyugtáz öt (O-2* VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. KRAUSZ ARMIN kSny-Tkereskedése Vestprtmieo. HIRDETÉSEK: egyhasábos petitsor 6 kr. NYILTTÉU jietitsoronkint lő kr., s külön miuden belgtatésért 30 kr. bélyeg. ro =OM Takarékmagtárak. Korunk a bibliai sovány évek korszaka lévén, nem lesz felesleges talán a takarékmagtárakról szólni. A .Veszprém“ 3-ik számában közölt vezérczikk minden rövidsége mellett is igen sok igazságot tartalmaz. Megismerteti a bajokat, s reá mutat az eszközre, melylyel a nyomor részben eltávolítható. Ily eszköznek tünteti fel a takarékmagtárt, s méltán. Aki a nép viszonyait ismeri, az tudhatja egy magtár jelentőségét. Pénz és kenyér, ez a fő jelszó. Ha pénzünk van, akkor nem fog hiányozni a kenyér sem, de ha ' ~zünk nincs, akkor kenyerünknek k^ különben nem élhetünk. lind a kettő nagy kérdést szenved. Üres az éléstár és erszény egyaránt. E hiányok pótlását az emberek nem mulasztják ugyan megkísérteni, de a kísérlet többé- kevésbbé mindig keserűnek bizonyult, s fog bizonyulni ezentúl is. Miért? Mert azt hitték, hogy egyedül csak a pénz segíthet rajtok. Pedig a pénzhez jutni mily nehéz, s a magyar ember természetéből kifolyólag Ítélve a dolgot, mily arczpirító. Akihez beköszönt a szükség, könnyen kész nála a határozat, kölcsönt vesz fel. De e határozat után mily nehéz a végrehajtás, a csúszás-mászás nem lévén természete a magyarnak, ne csodálkozzunk azon, ha szégyen- pir futja el arczát akkor, midőu pénzért folyamodik. Ne csodálkozzunk azon, ha a pénzintézet kapuján észrevétlenül akar be- és ki- osonui, előbb figyelmesen körültekintvén, vájjon látták-e őt, s nem fogják-e titkolt sebeit felfedezni. De ez még tűrhető. Egyszer kiállja, ha zálogház legyen is az általa látogatott hely, de azt már csakugyan nagy lelkiküzdelem közt teszi meg, hogy iratokat készíttessen, tanukkal bizouyíttassa, s járjon egyik kilincsről másikra, miudenütt újabb és uéha büszkébb alakra találva, kiuek szeméből gyanakodó természeténél fogva, ha nincs is, könnyen kiolvassa azt, hogy ő csak egy alázatos könyör- gőnek tekintetik, ki nem azért kapja tőkéjét, mert gazdasága azt fedezni képes, s mert ő híven fizeti a tőke utáni járulékot, hanem csak a hivatalos személyzet kegyelméből S ha igy végre titkolt sebei nyilváuosságra jutnak, talán ezzel vége vau a szégyenpadnak ? Nincs. Az idő gyorsan repül, s váltód lejár. E napra jobban számot tart, mint az utolsó órára, mert ha betegség vagy rósz idő gátolnának a lejárati napon való váltócserélésben, számot tarthat újabb kellemetlenségek és költségekre. De nézzük meg annak az arczát, ki kezest keres, s váltóját aláíratni akarja. Darázsfészekbe nyúl, kellemetlen, gyötrelmes fáradozás, mert néha vissza is utasíttatik, mi pedig azt jelenti: nincs hiteled. Talán ezért a felkértek elítélendőkV Nem, a takarékpénztárak szülték az embereket, azon pénztárak, melyek ba az egyenes adós biztosan és köny- nyen tudná is fedezni tartozását, nem őt keresik, hanem azt, ki csak az adós fizetés- képtelenségének esetére vállalta magára a készfizetőkötelezettséget. Ily keserves csúszás-mászással vagy néha sok kiadással járván az ilyetén pénzszerzés, elmondhatod magadról, hogy mire megkaptad volna, arra majdnem elköltötted. S ha mindezen bajokat elkerülni akarod, főkép ha gyorsan óhajtasz segélyben részesülni, ekkor nem mégysz máshova, mint az uzsoráshoz. Miuden községnek vau egy ily zsarnoka, néha több is- A szorult ember mielőtt belépne hozzá, már számol helyzetével, tudja, hogy siralmas lesz a visszafizetés, de mégis szívesen megy, mert tudja, hogy a pénz készen várja őt. Népünk igy szokott pénzsegélyhez jutni. De melyek az erre kényszerítő tényezők? E kérdésre nincs más felelet, mint: a termés üzletpangása. Többe kerül kenyere bora önmagának, mint amennyit a piaczon érte kap. Ha valamely termény nagy árfolyamnak örül, akkor biztos, begy nincs eladni valója, mert magának is csak oly kevés termett, mely alig elég a szükséglet fedezésére. Ez jelentékeny ok, de ne egyedül erre vessük a követ. Van egy másik ok is, mely saját kedves én-ünkbeu keresendő. Könnyelműek vagyunk az adósságcsináiásbau, s gondatlanok sőt hogy úgy mondjam, tehetetlenek a visszafizetésben! Aki szerezui akar, vagy függő hiányait akarja fedezni, az első sorban is a kölcsöure gondol, s csak másodsorban hivatkozik saját erejére, tehetségére. Kölcsönt kér, s mégis a divatnak áldoz. Terméséből könnyen kiíizetbe- tőnek hiszi, de nem számol az előre nem látható kiadásokkal, főképp az elemi csapásokkal. Ily boldog könnyelműség közepett kezéhez veszi a kölcsönt, s pedig nemcsak any- nyit, mennyire föltétlenül szüksége van, hanem annyit, amennyiből ki kell kerülni egy rangját felülmúló ruházatnak, bútorzatnak. Ezen pénzből fog tartani estélyeket, lakomákat. S azután? Azután akiket megvendégelt, csak fogják háta mögött elitélni, sőt nem ritkán kinevetni könnyelműségéért. így tanul a magyar saját káráu ! S ha valakinek boldogsága ilyen és más okok folytán lezajlott, s fájdalommal tapasztalja a képzett szebb jövő csalfa reményét; ba hitele meg van ingatva, birtoka a roskadá- sig terhelve; ha szorgalma mellett üres erszény és kamara tátongnak előtte; ha megtanulta, hogy az újkori pénzszerzések mig a kereskedőnek hasznára, addig őneki tetemes kárára lehetnek: akkor veszi csak észre, hogy egy mostoha évben, midőn sem pénz, sem hitel, sem kenyér, mily áldásos befolyással van egy községi takarékmagtár. A pénzkölcsön sok birtokot nyelt el már, de a gabonakölcsön egyetsem, először mert a magtárak még most ritkák, másodszor mert gabonát csak annyit szoktunk kivenni, mennyi szükséges, s harmadszor, mert egy földmivelő előbb tud törleszteni gabonával, mint pénzzel. Egy rendezett takarékmagtár valóságos áldás a szegényebb néposztályra. Egy szegény takarékmagtár több sóhajt tud megszüntetni, mint a leggazdagabb uzsorás. Az uzsorás azoknak segít, kik nincsenek tönkre téve, a lakarékmagtár pedig a szegényeket emeli ki nyomoraikból. Az uzsorás a gazdagot leszállítja mínusra, a magtár pedig minden szegényt plus-ban részesít. Itt minden szorgalmas munkás embernek a kérése meghallgattatik, s ha csak van, biztos lehet a gyors segélyről, mert egy pár mázsa gaboua erejéig könnyebben kap hitelt, vagy ha szükséges, kezest, mint százforintos váltókra. Ha pedig rögtön segít, akkor előtte áll a takarékpénztáraknak, mert örökké igaz marad e pár szó: kétszer ad, ki gyorsan ad. A takarékmagtár valóságos áldás a föld míves gazdára. Ha kevés volt termése, abból nem élhet meg, mert ebből kell vetni, ebből az adót fizetni. El kell adni, ha tavaszkor méregdrágán kell is megvennie. De hogyan vegyen, ha a pénz hiányzik? Ha kölcsönt vesz fel, az szokás szerint csak szaporodni s nem fogyni tud, de ha a magtárból fedezi szükségletét, azt köunyebbeu fogja terményéből kifizetni. Még más előnye is van. Mikor a szegény földmivelő nép meg van szorulva gabonában, akkor bizonyos, hogy drága, s igy ha pénzen vesz tiz mérőt, biztos lehet, hogy adósságának törlése végett jövőre legalább is busz mérőt kell eladuia, de csak úgy, ha terem. Mig ily csalódás nincs a magtáraknál, mert könnyebben fizeti a tőkét és kamatot terményekben, mint pénzben. A takarékmagtár az iparos osztálynak is nagy előnye. Ki tagadhatná, hogy azon osztály, mely egyedül pénzből él, s ép a pénzt kell mégis nélkülöznie, a magtárnak nagy hasznát veheti: nem ritkán csupán azért kell nevetséges olcsó áron elvesztegetni áruját, hogy éhező családjának kenyeret vegyen. Égy magtár őt is megmenthetné a szükségtől, s nem volna kénytelen áruezikkein veszíteni. És az előkelőbb osztályok nem éreznék talán ennek jótékony hatását? De igen. Egy magtár sok nyomort enyhíthet éven át, a legtöbb esetben fölmenti a vagyonosabbakat a kérő zaklatásaitól. S minthogy midnyájan egy testet képezünk, lehetetlen magunkat jól érezni az egyik testrész fájdalmai közepett; s lehetetlen nem örülni a beteg rész meggyógyulásának. Az intelligentia, főképp kik állásuknál fogva közvetlenül vagy közvetve az alsóbb uéposztálytól várják díjazásukat, szintén hasznot meríthetnének belőle, mert a nép rendezettebb házi körülménye részükre is jobban biztosítja a kötelesség lerovását. A nyomornak a takarékmagtár általi enyhítése gyorsabb, olcsóbb, s czéliráuyosabb lévén, nem mulaszthatjuk el melegen ajánlani, hogy szükségeink fedezését — különösen kenyérre vonatkozólag — ne a pénztáraktól hanem a magtáraktól várjuk, s e végből ne szűnjünk odahatni, hogy hacsak lehet, miuden község bírjon egy takarékmagtárral. A magtár létesítése azonban nemcsak egyeseknek, hanem az egész községnek válik előnyére. Ha a község lakosai birtokaránylag Hozzájárulnak e magtár felállításához, azaz: ha mindenki vagy arányosan, vagy tehetsége szerint egy vagy két mérő gabonát szentel a közös czélra, s az ily begyült tőkeösszeg mérőnkint egy negyedmérő kamatot hoz minden évben, kérdem, mire növi ki magát a magtár? Egy oly kincstárra, mely néhány év múlva nemcsak a szükölködők kö- nyeit fogja letörölni, ha nem községet — mint erkölcsi testületet nagyobb mérvű kiadásaiban segélyezni fogja. Kinövi magát úgy, hogy ez A „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. A szívek harcza. — Régi mór történet, — Irta: V. SÁRFFY IGNÁCZ. (Vége.) — Ugy-e hogy csak játszottatok velem. Te tudtad, hogy én nem aluszom s rám akartál ijeszteui.Hosz apó! Nem igaz, amit mondottál... Te hallgatsz ? ... Hát igaz volna!... Megmérgezted őt?... Átkom reád!... Ha megmérgez ted, kötelességed is meggyógyítani. Te tudsz hatalmas gyógyszereket, melyek biztosan ölnek és biztosan gyógyítanak. Titkos uövénynedvet, melyet ezer éves szellem készít nyirkos odúban főid alatt... Élet-vizet, mely fogatlan sárkány szeméből fakad ki, minden évben egy csepp, sötét éjszakában... Hahaha!... Hogy megijesztettél eugem apó, pedig tudom, hogy megfogod őt gyógyítani... Hahaha! Ezzel eszméletlen fordult le a íübe a boldogtalan. Carassa lovagot kétségbeesett borzalom szállta meg, hallva a félőrült lányka szavait. Gülelmi arczán egyetlen vonás sem változott. A fejedelem indulatosan ragadta meg az érzéketlen mór kezét. — Mit tettél Gülelmi! Gülelmi semmit sem felelt, hanem hideg nyugalommal bámult elleusége szeme közé. — Te tudtad, hogy leányod nem alszik. Tudtad, hogy hallja minden szavadat. — Tudtam. — Oh háfcmért beszéltél előtte ? — Tanuljon lemondani, ha nem birhat. — Megőrül a boldogtalan. — ügy nem fog szenvedni többé. — Meghal szerelmében. — Inkább mint tied legyen. — Gülelmi! — Szólt a lovag vad indulattal, — Te gyűlölsz engem. Gyűlölsz a\ért a trónért. Neked adom azt egés\en. Lemondok róla. Ments meg engem leányodnak, az életnek, aztán bird azt a trónt. En szolgád leszek, rabod, de mentsd meg Iuoránát... engem... — Nem tudok rajtad segíteni lovag, — válaszolt amaz sötéten, ha az egész világot nekem adnád sem tudnék rajtad segíteni. Az a méreg olyan, melynek nincs ellenmérge. Annak a neve: Vallabada. A szívbe furakodik az lovag s lesorvasztja, miként lesorvad a virág, karmat- talan szúró napsugárban ... Az arcz pírja megmarad, a szem tüze nem bűi el, hanem a szívben egy szúró fájdalom, az agyban egy meg- mondhatlan tompa sajgás ver tanyát, éjjenként az elme honában káprázatos tüneményképek húzódnak el, kifejezhetlen alakok és beszédekkel... Carassa lovag borzadva adta tudtára a mórnak, hogy ő ezt mind régóta érzi. — Meghalni igy elhervadva, elfounyadvaMeghalni kard nélkül kezemben ... Borzalom!... Adjátok vissza erőmet,., adjátok kardomat, pénczélomat kezembe, aztán bocsássatok a hadizaj észzavaró lármája közé és nézzetek meg, hogy tud meghalni Carassa Boghui lovag a fejedelem!... De nem bírom a kardot, nincs erőm fölemelnem pajzsomat! Gülelmi sokáig nézte a felmagasló alakot s igazán megszánta. — Szeretnél igy meghaldi Don Carassa ? — Oh ha tudnék! — Tudsz, ha akarom. — Oh! — Figyelj reám. A sir vőlegéuye vagy, tudhatod. Az életnek vissza nem adhatlak, de van egy szerem, mely egy órára hőssé teszi a gyávát, erőssé a haldoklót. Megbántam tettemet, jóvá akarom tenni azzal, hogy hősként engedlek meghalni. Vedd ezt az italt és idd ki. Aztán mint tűz csapj ki váradból közénk s oszd a halált. Én majd várni foglak seregemmel. Ott majd találkozunk .... Ellenségem vagy lovag; kétszeresen ellenségem. Gyűlöllek, mert őseim székét bitorlód... gyűlöllek, mert elcsábítád leá- nyomot. Ezért megöllek.. holnap., ba majd erős leszesz. Vigyázz a gyógyszerre, egy óráig hat, nem tovább. Allah veled Holnap találkozunk. Gülelmi vadon sietett el a fák közt, egy tekintetre sem méltatva a fejedelmet. Hanem az utánna szólt. — Gülelmi! — Mit akarsz még lovag ? — Szeretem leányodat Gülelmi, igazán, forrón szeretem. Egy kézszorítást kérek tőled, egy atyai kézszorítást ő érette. Güleimi ellágyultan vonta szivére az ifjút s halk csókot lehelt homlokára. — Szeretlek... ő érette ... még ma sze retlek. — S holnap? — Holnap ellenséged vagyok. Allah veled! Másnap a csatazaj után — mely egyike volt a mór szabadság legvérengzőbbikének — ott találták elesve, egymás mellett, egymás kezét szorítva Gülelmit, a mór vezért és dón Carassa Boghui lovagot, a Spauyol fejedelmet. Amannak fején, emennek szivében a halálos csapás... A halál lön kibékítőjük. S Inoráua ? Amint meghallotta a birt, hogy apja és kedvese meghalt, mosolygott rajta. Lebontotta szép fekete haját, kifedte hókeblét a szorító mezből s mosolygott. — Csillagsugár... falevél... kazuduak. Mind mind hazudnak . .. A mórok pedig sohasem nyerték vissza hajdaui fényüket. Balaton-Füreden. 1880. febr. 3-án. Oly ritkáu van alkalmunk a régi magyar jó szokásokat csorbátlau eredetiségben láthatni és élvezni, hogy bizonyára nem lesz érdektelen e tekintetben legközelebbi b.-füredi élményeimet rövid vázlatban a „Veszprém* tisztelt olvasóival megismertetni. Jauuár 31-edike volt, a födött sétány alatt a füredi gyógyszerész majdnem összes bútorai költői rendetleuségbeu széjjelszórvák: mit jelentsen ez? táu nem a végrehajtó hatalmának műve ez? nem, oh nem. — Ma ünnepeli Náczi bácsi névnapja előestéjét, — s igy miudent kiraktak, hogy annál több vendég férjen el — azután a barna művészeknek is csak kell egy kis hely. Lapunk mai számához félív „Hiv. Ért.“ van csatolva.
