Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1880 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1880-11-21 / 47. szám
VI. évfolyam. 1880. 47-ik szám. Veszprém, November 21. él „Hív. Értesítő“ attjilti mindéi illírül. Előfizetési díj: |ési évre 6 frt — kr. Pél évre 3 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Egyes példány ára IS lír. ei KÖZGAZDASÁGI, HELYI ÉRDEKŰ, MIVELŐDÉSI ÉS VESZPRÉM MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. =&ä 9J Szerkesztőség és kiadó- f hivatal : Vár, 4. sz. Hirdetéseket, valamint helybeli íj előfizetéseket is. elfogad és nyugtáz KRAUSZ ARMIN kSarrleresledése Vesiprénben. HIRDETÉSEK: egyhasábos petitsor 6 kr. J NYÍLT TÉR petitsoronkint 15 kr., s |j külön minden beigt.itásért 30 kr. bélyeg. — ft) c)------ - ' - —==Qjg A „Veszprém“ l. oMsóinat! Egy köztem és Krausz Armin laptulajdonos úr közt felmerült és önérzetemet mélyen sértő magánügy miatt a „Veszprém“ szerkesztésétől ezen számmal visszalépek. Szerkesztői múltam sokkal nyíltabb és, öntudatom súgja, sokkal tisztább, mint, hogy bárkinek is, legyen az a legszigorúbb kritikus, birálatától tartanom kellene vagy lehetne. Ezen boldogító tudattal veszek búcsút tisztelt olvasóimtól, kérve részemre továbbra is azon rokonszenvet, amely- lyel bosszú és rögös szerkesztői pályámon minden időben dicsekedni szerencsés lehettem, adva részemről azon biztosítást, bogy a szerkesztői tollal nem tettem le egyszersmind a hírlapírói tollat is, melyet adandó alkalommal úgy megyénk, mint városunk érdekében, ha más közlönyben is, forgatni hazafiui kötelességemnek fogom ismerni. A nagyérdemű közönségnek szives emlékébe ajánlottan vagyok Tisztelettel Veszprém, 1880. nov. 20-án. LÉVAY IMRE. Egy-két őszinte szó. Minden ember a maga szerencséjének kovácsa — tartja a példabeszéd. Igaz s pedig ilyen kovács, ki szerencsét akar kovácsolni, mondhatom, az legtöbb van a világon. De úgy látjuk, a tapasztalat azt mutatja — a szerencse-kovácsolás mesterségét édes kevesen értjük; kontárok vagyunk ebben, mint sok más mű létrehozásában. Vegyük fontolóra a dolgot: tán keveset vándoroltunk, ismeretünket a felső fokig nem gyarapítottuk, megelégedtünk azzal, mit a tűzhely mellett a kedves otthonban láttunk, tanultunk. Meglehet! Nagyot nem mondok, csak az általános óhajnak adok szavakban kifejezést, ha azt mondom : a mai mozgalmas időben, — hogy a minden tekintetben gyorsan haladó korral egyen- lépést tarthassunk — ennyivel nem elégedhetünk meg; ismeretünket szélesebb alapra kell építenünk. Melyre építve a szellemi nagyság anyagi vagyonijólléttel nyeri betetőzését. Többet észszel mint erővel-féle tanelv napjainkban mind jobban jobban érvényesíti hatalmát; folyton hódít, híveket szerez. Mindennek daczára nem értek egyet azokkal, kik a jövő esélyeivel fenyegetnek bennünket: hivatott hívatlan fülünkbe kiáltja: lassan haladunk, elmaradunk a kortól; a nyugoti müveit népek igen sokban nemcsak megelőztek, de messze túlszárnyaltak bennünket. Ezen prófétai (?) szavak tarthatlanságát egész határozottan nem bizonyíthatom; arra, hogy valaki ehhez érdemlegesen hozzászólhasson, az egyes államok politikai intézményét, társadalmi szokásait, a nép erkölcsi életét, szellemi emelkedettségét, a földmivelés, az ipar egyes ágaiban való fejlettségét alaposan kell ismernie. A lázas türelmetlenség csak késlelteti az egyiptomi (?) sötétségből való kibontakozást, hiába minden nagyhangú biztatás, ha előzetesen nincs megvetve az alap, csak kiáltó szó marad a pusztában, s ha elhamarkodva minden komolyabb megfontolás nélkül akarnók a czélt elérni: félő, a biztos talajt elvesztenők láb alól. A múltat se tehetjük mindenben felelőssé; minden kornak megvan a maga hibája, mint érdeme, j A legközelebb lefolyt két évtized alatt az alkotmányos aera beálltával a szellem békói leoldatván — igen sokat tettek a műveltség emelésére; a szellem szabad szárnyat öltve mindig magasabbra törekszik. Az elme felhág, halad tova — ismeretlen határig; az észnek szerintem nincs határa, ne továbbja: az ész isteni! A magas kormány boldogult Eötvösünkkel egy igen szép eszmét szándékozott megtestesíteni: értem a felnőttek oktatását. E valóban életre való eszmével — kérdem — nem a fennebb jelzett múlt mulasztásait igye- kezett-e pótolni?! Igen! Mi lett az eredmény ? A talaj a jó mag számára nem volt kellőleg elkészítve — nem hozott hatvan, száz annyit, mint a bibliabeli magvető gabonája ; időelőttinek bizonyult. Különben is úgy látjuk, népünk a felülről jövő biztatásra, figyelmeztetésre fület zár, kényszert lát mindenben, — ha ellene nem opponál is — de «Átér, s igy az szándékában hajótörést szenved. Nem is kell minden üdvösét, jót csak onnan felülről várnunk, magunk is tegyünk valamit, az áldás ölünkbe nem hull; de meg fáradsággal szerzett szerzeményünk becsesebb, tar- tósabb lesz, mint a könnyen nyert vagy ránk erőszakolt. A szellemi s ebből kiíolyólag a vagyoni emelkedésre ez időszerint legrövidebb s a legegyenesebb út: az öumivelés. Az öumivelődésre elég alkalom kínálkozik, s számos eszköz áll rendelkezésünkre. Az iskolán kívül ott van az „Önképző kör“ — kaszinó — „Dalegylet“ ; számos ismeretterjesztő közlöny; egyes népies füzetes kiadványok: „Olcsó könyvtár,“ ^Családi ! könyvtár,“ „Könyvesház" s még több ehhez hasonló, a hol, a mivel egy kis anyagi áldozat mellett bőven kárpótolhatjuk az ismerethiányt. Sokakban nem is hiányzik a jóra az igyekezet; fel-felbuzdulnak a cselekvésre, készületeket tesznek a czél elérésére, de a megkezdett munkát többnyire abban hagyják, hiányozván bennük, náluk a megkivántató alapismeret. Az élet nagy iskola, jó tanítók itt a küzdelem, a nyomorúság; szerencsés, a kinek ilyen tanítói nem voltak, s nincsenek. Az élet látszólag többet követel az embertől, mint mennyit erejéhez mérve könnyen elbírhat. Az élet viszontagságai gyakran kemény próbára teszik a küzdésre teremtett embert, melyben a kishitű ellankadva a czélnál roskad össze. Az olvasott, tanult ember minden körülmények közt megállja helyét, nem esik kétségbe, öntudatosan küzd a veszélyek ellen, s alkalmas, szabados eszközökkel igyekszik azokat elhárítani. M'g az ember gyermek, vannak hű ápolói, a jó gondos szülék, kik őt minden eshető szerencsétlenségtől megóvják. Ekkor még az életet az ember a szebbik oldaláról szemléli; de majd eljönnek a gond, a terhes fáradság napjai, éppen akkor, mikor a rég óhajtott szabadságot eléri — szabadulván a szülei felügyelet gyámkodás alul — önállóvá lesz. Koránt se gondolja még, hogy a szabadságot igeii sokszor drágán vásárolja meg. A felnőtt embernek, ki a társadalomnak tevő, munkás tagja lesz, jogai mellett kötelességei is vannak. Tudni, ismerni kell ezt minden embernek, számot vetni a kor kívánalmaival, mert A „VESZPRÉM" TÁRCZÁJA. A kiásott Pompeji. Közli: Benkő Istváu és Szilágyi Mihály. IX. Az amphitlieatrum. (Vége.) A római nép, főleg a császárok korá- an, legnagyobb élvezetét találta a nyilvános itékok szemléletében. »Kenyeret és játékost “ (pauem et circenses) kért imperatorától z elégületlen nép, s a »félistenként* tisz- ilt császárok eieggé is gondoskodtak róla, ogy a nép gyönyörködhessék, bár az erköi- lösség rovására, a nyilvános játékok és mu- tságok egész sorozatában. Kezdetben, mig Rjina kevésbbé hatal- as, kevésbbé gazdag volt, az erkölcsök is ;yszerüebbek, tisztábbak voltak s a plebs en jól érezte magát, ha Ázsia és Afrika ilsejéoől szerzett fenevadaknak egymásközti adatát szemlélhette. Később azonban, midőn ima a íélvilág ura lett s töméntelen gaz- igságra tett szert, polgáraiban rohamosan ínyatlott az erkölcsiség s az eltompult idegtű, kéjelgést imádó népet az állatok via- lának szemlélete mar nem birta kielégí- ai. Tompa érzéküket lassanként már csak íbervér látása volt képes gyönyörrel tölteni, attól kezdve, hogy Róma kedvet lelt nem ak az embereknek vadállatokkal!, hanem az embereknek egymásközti küzdelmeiben, egész művészetté vált, mint kelljen halálosan meg- sebzeni valakit, s meghalni mások szemei előtt. Rómában különös tanítók oktatták a szabadokat, mint kelljen a nép mulattatására halálos döfést adni s elfogadni; de nem any- nyira ezen tanult vivók mesterségei gyöuyör- ködteték a népet, mint inkább a rabszolgák és foglyok a barbár tartományokból: kik óriási testalkattal és erővel birván, nem any- nyira ügyes, mint hatalmas döféseket osztogattak egymásnak a küzdtéren. Vagyonos vállalkozók temérdek válogatott embereket tartottak, kik egyenesen e czélra tápláttattak és gyakoroltattak. Egy római iró szerint eme szereucsét- lenek a következő eskü által kötelezték magukat: »esküszöm, hogy kiállóm a halált a tűzben, lánozok közt, a korbács-ütések, vagy a kaidcsapás alatt és testestől lelkestől, mint egy igazi gladiator, a nép minden akaratának alávetem magam.* Nagy urak, kik a népnek tetszeni akartak ; gazdagok, kik gazdagságukat ütogtatui akarták, a bérlőhöz fordultak, s vagy kibérelték a küzdőket, vagy egészen szerencsére megvásárolták. A viadalok többé vagy kevésbbé vérengzők valának; mert az első esetben a bérlő azon volt, hogy minél kisebb kár történjék bennök: hoiott ellenkezőleg nagylelkűség birére tőn szert, ki a viadalt egészen a nép önkénye szerint engedte végbe menni. »Diadaljátékok fognak tartatni! az aedi- lis (előkelő római hivatalnok) adja ezt jutalmul a népnek, hogy őt e méltóságra megválasztotta; ötveu párt állítván elő, kik egymást meg fogják késelni.* E jelentésre magán kívül vau örömében a nép, és feledve e napon testvéreit, kik a spanyolok gyilkai, vagy Carthago és Corinthus falai alatt vesznek el, feledve, hogy teguap éhezett és holnap sem lesz mit enuie, az első hajualhasadásra megtölti a circust: egész kényelemmel jelennek meg az urak, kiknek ő parancsol a fórumon, de a kiket alázatosan szolgál a fórumon kívül, és még későbben a hölgyek, kiknek órák kellettek a íósülködésre, hogy bájaikat kiemeljék, s az életkor, vagy kicsapongások által otozott garázdálkodást szépségökben eltakarják: végre megjelenik a játék rendezője. Ekkor a tapsok az egeket verik; bizton örvendhet neki: mert a római nép Hálája bizonyára a quaestura, — és a cousulságra fogja őt emelni. De hol maradnak a gladiátorok ? Türelmetlen mormogás hallatszik; az egész gyülekezet kiuos várakozásban van ! Itt vannak végre ! A nézők bámulják hatalmas izmaikat, testállásusat, és mozdulataikat. A népnek hatalmasan ver szive: elgondolva, mikép egyetlen intésétől függ ezen emberek óiete. A látvány megkezdődik. A viadal tompa fegyverrel kezdődik, egy bottal, mindeu ártalom nélkül adják ügyességük jelét a vágásban, és ennek felfogásában; de csak hamar vége vau a gyermekjátéknak, mely a római nép fönségébez nem illik. Villognak már a kardok, az indulat hevesebben tör ki, a csapások egymást érik: s a nép szorongással szemléli a sebeket és a vért. Egyike a viaskodóknak legyőzetik, és visszavonulva, felemeli ujját, mi a nép kegyelmének kérését jelenti. Hogy ha a viadalban hősiesen viselte magát s a halál iránt nemes lelkű megvetést tanúsított, a nép meghagyja életét; talán azért, hogy más ízben is gyönyörködtetésére szolgáljon. Ha pedig nem, vagy a nép kiváncsi tudni, vajon állhatatos marad-e az utolsó perczig, vagy épen mulatni akarja magát végvonaglásait szem- lélgetvéu az élet és itjuság teljeben haldokló féríinak összeszorítva markát, hüvelykujját fordítja a viaskodó felé, ezt mondván: »recipe ferrum“; s a győző engedve az intésnek, megöli a legyőzöctet. Alig, hogy a trombitaszó a gladiator halálát jelenti, azonual a spoliariutnba vitetik, hol a legyőző ki vetkezteti őt fegyvereiből és ruháiból, s ha szükség, az utolsó döfést is megadja neki; mialatt némely nyavalya- törő oda siet iuui a kibugyogó vérből, melytől borzasztó nyavalyájának gyógyulását várja. A győző mastix-koszorut, és pálma ágat, néha szabadsagot is kap; neki és annak, ki a látványt reudezte, a tapsok halhatatlanságot a rosszaié kitakadások pedig halált adui látszanak. így ir Cautu Caesar a gladiátorok viadaláról. ilyen és ehhez hasonló látványok színhelyei voltak többé kevésobé az amphitheat- rumok is, s nem csoda, ha megdöbbentő érzés fogott el bennünket akkor, a tnidőa a kiásott Pompeji amphitheatrumjába léptünk. Lapunk mai számához egy félív „Hiv. Ért.“ van csatolva.
