Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1879 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1879-06-08 / 23. szám
VI. évfolyam. 1879. 23-ik szám. Veszprém, Junius 8. ám’ es „Hív. Értesítő“ megyeien minién Tiitrna; Előfizetési dij : Egéül évre . . 6 frt — kr- Félévre • • - 3 frt kr. Negyedévre . 1 frt 50 kr. |j Egyes példán) ára 1 f> ki*. *£)=• KÖZGAZDASÁGI, HELYI H ÉRDEKŰ, MIVELÖDÉSI ÉS . w VESZPRÉM a MEGYEI HIVATALOS HETI KÖZLÖNY. *«■ —°f Szerkesztőség és kiadóhivatal : Vár, 4. sz. Hirdetéseket, valamint helybeli előfizetéseket is, elfogad és nyugtáz KRAUSZ ARMIN kinjeltereikeliee Vtnptímbei. HIRDETÉSEK egyhasábos petitsor 6 kr. NYILTTÉR petitsoronkiiit 15 kr. s külön minden beiktatásért 30 kr. bélyeg. ~=“=a/$ A bűn gyermekei. Nem épen épületes dolog szelte e héten a társadalom levegőjét keresztül. Hazánk két megyéjére, Arad- és Biharra megbélyegzöleg mondatott ki, hogy azok a legfajtalanabb megyék, melyekben a törvénytelen szülöttek száma óriási mérvben növekszik folyton folyvást. E szomorú valóságot megragadva, bármennyire kényes is az ügy, foglalkoznunk kell a törvénytelen szülöttekkel, a bűn gyermekeivel, azoknak legtöbb esetben szomorú helyzetével és azon következményekkel, melyek ebből a társadalomra liáram- lanak. Azon sok baj közé, melyek nélkül a társadalom el nem lehet, tartozik a gyermekeknek törvénytelen születése is. Az emberi természet helytelen ismerete, előítélet, közöny, nagyúri könyörtelenség igen-igen sok esetben akadályúl szolgáltak, hogy e komoly társadalmi bajjal bebatólag többen foglalkoztak volna vagy ha foglalkoztak is, a javítni akaró tanácsok gúnyosan mosolygó ajkakra, legtöbbször pedig süket fülekre találtak. Ez volt azután az oka, hogy annyi század óta még ma sincs jóformán semmi intézkedés téve, hogy a bajon csak némileg is segítve legyen, sőt azok az intézkedések is mind halomra döntettek, amelyeket a korlátoltabb felfogású, de tisztább erkölcsű hajdankor ezen baj ellen mint óvszereket életbe léptetett, amilyenek voltak a rendezettebb családi viszonyok, lelkiismeretesebb házi nevelése a fi- és leány- gyermekeknek, különös gond a leányok őrzésére, a megesettek pelengérre állítása és sok apró-csöprő helylyel-köz- zel nevetséges dolgok, melyek ma ugyan mind meg nem állnának, de legalább jobb színben tüntetik fel őseinket, mint a mi helytelenül felfogott és még hely- 1 telenebbül alkalmazott vad szabadságunk minket feltüntet. Mi azt hiszsztik, hogy ha az éretlen gyermek kezéből az éles kést ki- vagy egy-egy tíz- tizenkét éves leánykától a fejzavaró regényt elveszszíik, már ezáltal vétettünk a szabadság ellen. Felfogásunk némileg meg van vesztegetve, az eszközöket nem tudjuk ózdijainkra megválasztani. A hajdankor vétett a túlságos megszorítás, korunk vét a túlságos szabadság által, mely neki ereszti idő előtt a szenvedélyt fékének úgy, hogy az mind önmagát felemészti, mind társadalmi visszásságokat szül. Hogy mily aggasztók ezen társadalmi baj következményei, álljanak itt Keleti Károlyinak „Magyarország népesedési mozgalma 1876-ban“ czímtí munkájának e szavai: „Itt a népesedési főkönyv egy szomorú lapjára nyitottunk, a hol ugyanis a törvénytelen gyermekek vannak följegyezve. Ismét nagy számot kell fölemlítenem, mert évenkint majdnem pontosan 50.000 azon szerencsétlen magzatok száma, kik törvényes szülők nélkül kitaszítva világgá, érzőbb szívii embertársaikra, községek vagy az állam támogatására szorúlnak, bogy ők is honpolgárokká neveltessenek. Csakhogy az állat-emberi szenvedés ez ártatlan áldozatai ritkán vehetik hosszabb időre igénybe az idegen gon dozást; mert ez maga is, humanitárius századunk szégyenére többnyire úgy van berendezve, bogy a szegény gyermekek, mielőtt még valóban öntudatra ébredhettek volna, már el is pusztultak, s tetemesen emelik gyermekhalandóságunk százalékát ................... Ha ez en szegények halálozási viszonyait külön tekintjük, azt látjuk, hogy egy egy éven át 18.600 ily szerencsétlen ! hal el és még elképzeljük, — mint azt majdnem egész biztossággal tehetjük, — hogy túlnyomó nagy számok az első életévet se tölti be, azt kell következtetnünk, hogy kellő ápolás és gondozás mellett csak ezen kategóriából évenként 25—30.000 embert menthetnénk meg az államnak...“ De nincs is mit csodálkoznunk, ha elgondoljuk, hogy a mostani körülmények és viszonyok közt alig lehet a dolog máskép. A megesett leányok legnagyobb része a szolgáló osztályhoz tartozik, kik egyrészt a szükségtől, másrészt meg a hiányos nevelés következtében nem képesek a bűnnek ellenállni. A törvénytelen magzat falura vagy oly szegény emberekhez adatik, akik megörülnek annak, ha a gyermekkel első ízben egy pár forintot és sok szép ígéretet kapnak; azután jő-e még több segítség, beváltatnak-e a fényes Ígéretek, az mellékes dolog, a fődolog az, bogy a gyermek rövid idő múlva senkinek terhére ne legyen, miről azután a lelkiismeretlenség gondoskodik. A rósz és hiányos táplálás, a bűnös felügyelethiány csakhamar kiolt egy emberéletet és a hivatalos orvosi jelentés kénytelen legjobb akarata mellett is a mesterségesen előkészített betegségnek utolsó, most már természetes mozzanatát constatálni — a dajka- és anyának véget ért a felelőssége. Ahol e végső katasztrófa nem áll be, ott igen sok esetben oly irányba tereltetik a törvénytelen gyermek neveltetése, mely felér a testi halállal t. i. egészen elhanyagoltatik és ez által szaporíttatik a társadalomban azon elem, mely teljesen idegennek érezvén magát a társadalom felbomlását óhajtja és munkálja. „Hiába,“ jól mondja dr. Szalárdy Mór, „az atyátlan-anyátlan gyermek iránt mindenki ellenszenvvel viseltetett s még a mi felvilágosodásával kérkedő századunkban is a törvénytelen gyermekekre ráragadt valami abból a becstelenségbői, mely ezelőtt egészen kizárta őket a „becsületesek“ társaságából. E szerencsétlen gyermekek igazán lakóinak szüleik bűneiért; rendesen életükkel, ha életben maradnak: becsületükkel.“ E baj elég sürgős arra nézve, hogy annak gyógyítása után lássunk. Országos, törvényhozási segélyt okvetlenül sürgetnünk kell; de míg ez bekövetkezik, nem szabad összetett kezekkel néznünk, hogy eszi be magát napról napra jobban-jobbau társadalmi életünkbe e rákfene, hanem tennünk kell, amit a józan ész, anyagi helyzetünk és erkölcsi érzetünk parancsol. Minden megye, minden város, minden község legjobban tudja, hol van-e tekintetben az ő Accbilles-sarka, ide fordítsa minden javító szereit, ide minden törekvését. Városunk sem képez e tekintetben kivételt; szomorúan esett értésünkre, hogy sok törvénytelen gyermek van egyes koldusoknál elhelyezve, akiket az illetők a koldulás nemes mesterségére derekasan megtanítanak és napbosszant űznek péuz- és adománygyűjtésre és ki tudja, nem tesznek-e testükben olyasmit, ami talán gyalázatos tizelmükre jövedelmező, de az emberiségre örökös gyalázat és szégyenfolt lesz. A városi hatóságnak erkölcsi kötelessége szemmel tartani a bűnnek ezen gyermekeit és oda hatni, hogy legalább emberi bánásmódban részesüljenek és idővel ne váljanak az emberiségnek terhére és veszedelmére. Heti szemle. — jun. 7. A képviselőház beszállásolási törvényjavaslat elfogadása után, letárgyalta a beszálláA „VESZPRÉM“ TÁRCZÁJA. A brahmin kincse.- Rege. Háromszáz esztendővel ezelőtt hatalmas ember ült a mogul-császárok közöl selyem termő India trónján. Akbáruak hívták. Azon ritka fejedelmek közé tartozott, kik nem elégszenek meg azzal a kincsesei, amit a föld nyújt nekik, vagy a tenger terem meg számukra, hanem összegyűjtik a szellem kincseit is, s abban a tárházban még nagyobb gyönyör- rellegeltetik szemeiket. Pedig Akbár sem Írni, sem olvasni nem tudott, mégis gyönyörűségét találta ebben a másik kincstárban, s gyűjtögette annak drágaságait fáradhatlan buzgalommal. Nem volt olyan könyv, amit perzsa nyelvre le nem for- díttatott volna: azok voltak a szellemi drágakövek, amik aztán fényt vetettek az ő önmagával küzdő leikébe. — Nem volt olyan tudós, akit ha megfogott, udvarába ne hozatott volna. Azokkal tudományos vitatkozásokat tartatott. Hindu brahminok és persa tüzimádók ott disputának előtte reggeltől napestig, hogy melyiknek vallása boldogítóbb, az igazabb: Akbár hagyta őket veszekedui. Akkor meghallotta, hogy Goában térítők vannak: azokat szekérre rakatta, elhozatta az udvarába; most kezdődött még csak az igazi vallásháború, s mikor már mindegyik fél azt hitte, hogy Ak- bárt magának nyerte meg: egy szép napkeltekor azzal lepte meg az ő tudósait, hogy a legtisztább vallás az Ilalii vallás, az istenségnek jelképe a ragyogó nap, s ő maga aunak a prófétája. Ilyen ember volt Akbár, a nagy mogul császár, aki azonban néha haragra gyuladt s szétkergette könyvfordító tudósait, ami pedig mindannyiszor megtörtént, valahányszor eszébe jutott, hogy akármilyen gazdag az ő kincstára, mégis hiányzik abból egy drágakő, s azt a drágakövet ő, a hatalmas ember nem bírta mindeddig megszerezni; hiába akarta fölmérni aranynyal, gyöngygyei, nem volt, aki eladja, — karddal pedig nem volt szabad kiásni, mert jaj annak, aki karddal kezében közelít a brahminhoz! Mert a brahminok kincse volt az, s a brahminok jól meg tudják őrizni a Védákat, a hindúk szent könyveit, amelyek évezredek óta vannak megírva kihalt, senki által nem ismert nyelven, úgy hogy papjaik sem tudják olvasni; csak azok, akik a mahabachiamot értik, képesek elbetűzgetni benne, úgy a hogy. Senki sem tudja, hol vaunak azok a könyvek elrejtve; nagy ünnepeken, mikor százezrével sereglenek össze a hivő hinduk Benares pagodáiban, egyszerre előkerülnek a szent iratok földből — levegőből? — ki tudná megmondani.... s aztán megint eltűnnek láthatlauul. Akbár bírni akarta a könyveket miuden áron; ígért, fenyegetett; liiában. Az ígéretet nem hallották, a fenyegetéstől pedig Akbár érzé trónját megingani maga alatt. A brahmin egyszerű, szegény ember, de szavától reszketnek a hatalmasok, belőle egy félisten beszél; fejedelmek és trónok porba hullanak egy intésére. — Az erőszak vele szemben kész veszedelem. Akkor aztán a vakondok szerepére vállalkozott Akbár. Emberei éjjelenkint belopóztak a szent helyekre, feltörtek, felástak mindent, elmozdították helyűkről a szent szobrokat, végig kopogtatták a falakat, nem maradt előttük semmi érintetlenül. Mind biában. Reggelre minden nyom el volt tüntetve, hogy a brahminok ne gyanakodjanak; pedig a háttérben ott állt mindig egy közülök, ősszefont karokkal, mosolyogva a hiú keresés fölött. Már most dühöngött Akbár, mint egy őrült. Amikor kidühöngte magát, belátta, hogy hiába kerestette azokat; ha megtalálják is a szent könyveket, ki tudja azokat az ő udvará- bau tudósai közöl elolvasui? — Egyik sem. A nélkül pedig holt kincs marad az egész. Hanem azért nem tudott belenyugodni s terveken törte fejét, heteken, hónapokon keresztül, mig elkészült egygyel, s amiut az megvolt, akkor széles Hindostánbau kerestetett egy árvát a papi nemzetségből, hogy azt fölnevel- tesse. — Végre, mikor az is került, magához kéretett egy öreg brahmint az elsők osztályából. Leszállt trónjáról, midőn az aggot közeledni látta; eléje sietett, letérdelt előtte s inegáldatta magát. Azután saját maga vezette odább s odaültette maga mellé a kerevetre; C3upa nyájasság volt. — Intésére egy tizenkét éves fiút vezettek a terembe, azt odavonta magához, megsimogalta fürtös fejét s bemu- tatá a brahminuak. — Nézd ezt a fiút atyám! — A madárnak megvan a maga fészke, a világtalannak az ő vezetője: csak ennek a fiúnak nincs, a hova fejét lehajtsa s aki rá gondot viseljen. Pedig a ti nemzetségiekből való. Rád bízom őt, atyám; neveld föl, avasd be őt szent tudományodba, hogy méltó szolgája legyen a Láthatatlannak. Okos, eszes fiú; gyönyörködni fogsz benne. Ha fölnevelted, látni fogod, hogy drágább lesz ő neked, mint a bezoárkő. Biz ebben nagyon igazat mondott Akbár, mert annak a fiúnak kellett az agg brahmin tudományát meglopni, ami drágább, mint a bezoárkő. A brahmin csak fejét hajtogatta, mig Akbár beszélt; sűrű fehér szemöldökei hol föl, hol le húzódtak homlokán, s alólok nagy szemei átható pillantást vetettek Akbár arczára; abból ugyan nem tudott semmit kiolvasni. A nagy-mogul mosolyogva simogatta a fiú homlokát, s pompás drágaköves aranylánczát odaakasztotta a gyermek nyakába emlékül. Akkor fölkelt az aggastyán, kézen fogta a fiút, ki bizalmasan simult hozzá s föltekintett rá okos szemeivel. — Búcsút intett a fejedelemnek s azzal kifelé indult; Akbár elkísérte a palota pitvaráig, ott még egyszer megáldatta magát, s mikor a brahmin eltávozott, visszatért termeibe, örömében kezeit dörzsölte s ravaszul mosolygott hozzá: megvan! — — Az öreg brahminnak háza volt Benaresben; kertje a Ganges szent vizéig terjedt. — A kis Feizi, úgy hítták a fiút, ott ül a kert utján, a homokban, s rajzol abba ákom-bákom betűket, amiket az öreg brahmin pálezája végével ir eléje ugyancsak a porba; a mellett iparkodik a betűket kimondani; egyszerre tanul Írni és olvasni. Mikor már a IMF' Lapunk mai számához egy félív „Hív. Ért.“ van csatolva. "BNi