Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1878 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1878-10-27 / 43. szám

ség, a nevelés, a haladás, mi egyebet ered­ményez mindez, mint, hogy mázzal vonja be vadságunkat, mely aztán port hint a védtelen áldozatnak szemei közé, hogy az ne lássa, legalább első tekintetre ne, mi lappang eljá­rásunk hátterében? mit rejt utógondulatunk? mi tetteink titkos rugója? — Örök béke, általános lefegyverkezés, agyrém, semmi más! Szegény apostolai ti a civilisationak, kik hiszi­tek, hogy képesek lesztek az emberekből a vadságot kiirtani, töltögessétek a Danaidák hordáját, csak töltögessétek tovább, hisz talán lesz idő, mikor az tele lesz és ti fáradozás­toknak ha jutalmát nem is, de legalább sike­rét láthatjátok! Végzetszerűen húzódik az emberiség történetén egy vérpiros szalag ke­resztül, melyre véres betűkkel fel van jegyezve, hogy ti, hogy ti szegények hiába fáradtok, az emberiség az marad, ami volt­A közelgő halottak napja e sötét gon­dolatokat támasztja agyunkban, melyekkel meg akarunk küzdeni. Bármennyi jogtiprást, bármennyi erőszakoskodást bármennyi kima- gyarázbatlan következetlenséget mutatott is fel a közelmúlt, nem lehet, nem szabad az em­beri nem, a társadalom fejlődése, művelődése fölött kétségbe esnünk. Ködőzzék el még- annyira a civilisatiót egyes vad barbár tettek; fojtsák el ideig óráig a humanismust a fel­szabadított állati ösztönök; kaczagja ki még, úgy a nyers erőszak a jogot és igazságot: azért hitünk erős, hogy a haladásnak, a műveltségnek, a civilisationak meglesz, meg kell, hogy legyen az az ereje, az a hatalma, mely az embereket mint testvéreket közelebb hozza egymáshoz és megtanítja, hogy ne­mesebb valamit is tehetnének, mint egymást pusztítani, egymást leölni, csúfosan megejteni; megtanítja, hogy földünk még elég nagy, hogy rajta megférjünk; megtanítja, hogy rombolni vágyó hajlamunknak elég tér nyílik a nagy természetben, mely örökös küzdelemre provo­kál. Nem szabad tehát csüggednünk, nem szabad nemünk felett kétségbe esnünk, de kezeinket sem szabad ölünkben pihentetnünk, hanem minden útat és módot megragadnunk, hogy az általános műveltséget terjeszszük és az emberiség szeretetét úgy magunkbau mint másokban felébreszszük és tettre gerjeszszük. Neveljük az embert magunkban, neveljük azt másokban is, mert csak ez által tőrjük meg úgy fenn, mint lenn azon cynismust, mely a szánandó emberiség nyomora és szenvedése iránt szélűben uralg. Emberszeretet, az az a varázsszó, mely a véres háborúkkal sikereseu szembeszállhat! Ahol emberszeretet uralg, ott a háború megszűnt; de viszont, ahol a háború dühöng, ott az emberszeretet ravatalon fekszik! Es ti, szeretett véreink, kik a messze- íávulban, idegen hantok alatt pihenitek hosszú, hosszú és véres fáradalmaitokat; ti, kik kö­telességérzeteteknek estetek szánandóan áldó. zatul; ti, kik, fájdalom, holt tanúi vagytok nemünk vadságának, ti — nyugodjatok bé­kében ! A halottak estéjén a nemzeti kegyelet fel fogja, gondolatban bár, keresni sírhantjaito- kat és lerója irántatok hálaadóját. Nyugod­jatok ! Azon rögökből, melyeket ti drága vére­tekkel áztattatok, termő talaja lesz azon tudatnak, hogy művelődnünk, civilizálodnunk kell még sokat, sokáig, hogy nemünknek mennél kevesebb oly áldozatot kelljen hoznia, mint amilyent hozni ti nektek végzetes sor­sotok volt. Nyugodjatok! Nyugodjatok ! Nyu­godjatok békében! Jegyzetek a párizsi világkiállításról. (Vége.) A hátulsó részt elhagyva a palota jobb oldali részébe érünk, melyet bőr-, szövet-, porczellán-, üveg és más iparágak szekrényei töltik be. De a helyett, hogy itt hosszasabban időzuénk, tekintsük meg legalább futólagosán a keresztutczákat, hol az egyes nemzetek főbb ipartárgyai vannak kiállítva. A főhomlokzathoz legközelebb találjuk Francziaországot, mint a kiállítás tulajdonosát, mely több utczát, illetőleg keresztfolyosót fog­lal el. Különösen ki kell itt emelnünk a bú­toripart, mely tekintetben Francziaország az egész világon első. A kiállított tárgyak közűi bennünket legközelebbről érdekel, nemcsak mi­vel az első rendű kitüntetést nyerte el, hanem különösen mivel Francziaországban tartózkodó magyarok, névszerint Csery Pál és Benor Lajos készítették, — két szekrény és egy Íróasztal. A butorművek ezen valódi remekei ébenfából készítvék, és elefántcsonttal a leggyönyőrüeb- ben vannak kirakva; az egyik szekrény ára 70,000 a másiké 25,000, az iraósztalé 12,000 franc. A kiállító mesterrel szerencsém volt találkozhatni, ki dicsérőleg mondá, hogy 35 évi önállósága alatt üzlete nemcsak hogy so­hasem volt magyar segédek nélkül, hanem legkitűnőbb munkásait is többnyire ezek ké­pezték. A franczia kiállítási tárgyak között a butornemüeket követik gyönyörű kocsik, szö­vetek, bőrök és különösen az üvegipar készít­ményei, mely tekintetben Francziaország ve- télytársát, Csehországot, már talán túlszár­nyalta. Láthatni itt 5 m. széles 8 m. magas bársonykeretekbe foglalt tükörüvegeket, üveg­hasábokat a világító tornyokhoz, reflectorokat stb. és mindezt, talán mondani is fölösleges, legnagyobb alakban ritka tisztaság- és ele- gancziával készítve. Francziaországot Anglia követi, mely nagyszerű gépei mellett a fonó- és szövő­iparban tűnik ki a többi nemzetek közűi, bőr­ipara pedig már csaknem a legnagyobb tökélyt érte el; láthatni itt e nemű oly finom czikkeket, mint a legszebb gyapjúszövetek. Ezt követi a két Amerika, melynek szin­tén gépei mellett bányatermékei, gyapot- in­digó- és czukor-productumai tűnnek ki. Erre következik a kis Belgium páratlan brüszeli csipkéi-, gyönyörű vásznai- és finom szöveteivel, továbbá gazdag érez- és kőszén- bányáinak termékeivel. Oroszország leginkább érezmunkákat és roppant mennyiségű nyers érczet állított ki, mi érczbáuyáiaak kifogyhatatlan gazdagságá­ról tanúskodik; kitűnik még bőripara is. Olaszország szobrászatéval tündöklik. — Feltűnők Olaszország nevezetesebb épületeinek gipszmintázatai is, ezek között a római sz. Péter templomé is, mely az eredetit két részre osztva igen nagy alakban úgy tünteti elénk, hogy belsejéről is tiszta fogalmakat szerez­hetünk. Mielőtt az egyes nemzetek kiállítási csoportjaitól búcsút vennénk, melyekről akár egész köteteket lehetne összeírni, emlékezzünk meg röviden saját hazánkról. Magyarország kiállított tárgyaival az iparcsarnok közepe táján foglal helyet, s habár egyes iparczikkeivel, melyeket ott szívesen lát­tunk volua, egészen elmaradt, mindazonáltal más fejlettebb iparú nemzetekhez viszonyítva elég szépen van képviselve; úgy, hogy ipar­Bittó István ellenében. Első alelnökké Várady Gábor választatott meg 67 szótöbbséggel Mo- csáry Lajos ellenében, második alelnökké pe­dig b. Kemény János 78 szótöbbséggel Ki­rályi Pál ellenében. Jegyzők lettek: Antal Gyula, Beöthy Algernon, Baross Gábor, Hor­váth Gyula, Molnár Aladár és Loncsarics Mark. Háznagyul Visoutai Kovács László lön megválasztva. A ház 28-án fog ülést tartani, mely alkalommal kisorsoltatnak az osztályok a kö­vetkező napon pedig megválasztatnak a bi­zottságok. Szerdán fogják másodszor felolvasni a trónbeszédet. A delegátiók a jövő hó 7-én fognak egy­behivatni. A porta a legújabb hírek szerint a leg­jobb akarattal szándékozik végrehajtani a ber­lini szerződést különösen Szerbiával és Mon­tenegróval szemben. — A krétai conventiót szentesítette a szultán. — A porta elvben elfogadta Anglia reform-tervezetét, az angol functionáriusok beavatkozása nélkül, a kiknek csak ellenőrző jogot enged. — A maczedouiai és ruméliai bolgárok újabb lázadása nagyon nyugtalanítja a portát. A bolgárok lázadását orosz befolyásnak tulajdonítják. — A porta és az albán liga kibékült. Ez utóbbi egyik előkelő emberét Konstantinápolyba küldötte, aki elmondta, hogy a liga nagyon sajnálja, hogy az arnauták meggyilkolták Mehetned Alit s az albánok törhetlen hűségéről bizto­sította a szultánt, ha ősrégi előjogaiktól nem akarja megfosztani őket. Az olasz miniszter-válság véget ért. Cairoli átvette a külügyi tárczát, Bonelli had­ügy, Acton tengerészeti és Speciale földmű­velési miniszterré lettek. Az új minisztérium jelenti a radicalismus diadalát otthon s az actió politikáját kifelé. Az emir válasza sem nem engesztelé- keny, sem nem kielégítő. Ebből azt következ­tetik, hogy az Afganisztánnal való háború kikerülhetlen; e tény egyúttal a keleti viszo­nyok feszültségének jele. Monarchiánk külképviseletében változás állott be, amennyiben Beust gr. párisi, Ká­rolyi alajos gr. pedig londoni nagykövetté neveztett ki. Halottak napja. Sokan vagyunk, a föld nem bir bennün­ket eltartani, mi meg szintén képtelenek va­gyunk magunk magunkat saját emberségünk­ből eltartani; kell egy kis érvágás, mely megcsappantja az emberiség számát, hogy az tovább élhessen, tovább nyomoroghasson. Ezen érvágás az emberiségen a — háború, mely életet rabol el, hogy életet adhasson, eiisten- tiákat zúz össze, hogy mások existentiáját biztosítsa. Mi különös van ebben ? Nem így jár-e el maga az anyatermészet is, mely létre hozza gyermekeit, hogy azokat megsemmisítse? Vagy nem engedi-e meg, hogy egyik azért semmi­süljön meg, hogy a másik megélhessen. Nem dobja-e vajmi sokszor a legártatlanabbat, a legvédtelenebbet épen a legvérengzőbbnek oda, hogy az jól lakhassák ? Nem látjuk-e ezt naponkint szemeink előtt történni? Hűk va­gyunk mi is anyánkhoz a természethez, mely jogot soha nem, csak erőszakot ismer; mi is meghozzuk, megállapítjuk kinek-kinek a jogát, de azért csak erőszak uralkodik mi köztünk is ép úgy, mint a vadállatok közt. A művelt S ha az ilyen gondolkodás még csak gondolat maradt volna, hagyján; de a gya­korlati életben ebből elvek, következtek, me­lyek nem maradtak csupán Ázsia határai közt, hanem áttelepedtek azok Európába is, hol a nők sorsa századokon át alkalmazkodott azok­hoz. Gát lett ezen gondolkodás, mely magukra a nőkre vonatkozólag szellemi képességöknek ki nem fejleszthetését vonta maga után, má­sokra való kihatásuk tekintetében pedig azon érzelmi nemesítést tette lehetetlenné, mit esz­közölni egyedül a nők hivatvák. A mi az elsőt illeti, most már mint eivitázhatlan s az idők telje által megérielt tény áll előttünk, hogy a nők szellemi képes­ség tekintetében nem állnak hátrább a férfi­aknál, sőt a szellemi világ dolgai a női lé­lekben már a nemnél fogva is valanogy szebben veszik ki magukat. Valamikor sem alkalom, sem lehetség nem volt egyes nagyon ritka ki­vételeken kívül ez igazságnak tényleges kimu­tatására. A hajdankornak azon női egyénei, kiket a történelem mégis lapjaira jegyzett, mind valami egyéb okért kerültek oda, mint a szellemi műveltségért. A régi görögök, kik­kel már a természetnél fogva velők született a szép iránti érzék, úgy elvben elismerni lát­szottak azt, hogy a női lélek nemcsak képes a szellemi dolgok elsajátítására hanem azok­nak még megnyerő szépséget is bir kölcsö­nözni. Bizonyosan ezen gondolatból származ­hatott az, hogy a szellemi kincsek, illetőleg a tudományok minden ágazatát egy-egy igen szép női alakban állították elevenen képzelődő lelkűk elé, kiket — múzsáknak neveztek. De a gyakorlati téren alig találkozunk a klassikus nemzeteknél női nevekkel, melyek szellemi képzettségük miatt lettek volna nevezetesekké. A rómaiaknál ilyen ritka kivétel a Grachusok anyja Cornelia; a görögöknél Sapphó vagy épen Aspasia, jóllehet ez utóbbiak is inkább bűvös szépségöknek, mint avval egybekötött szellemi képzettségöknek köszönhetik fönmaradt emléküket. A nők szellemi értéktelenségére vonatkozó ázsiai fölfogásnak némi oszladozása a keresz­ténység korával esik egybe. A kolostor és az egyház, a kereszténység szellemi életének e két kútforrása, bármint vélekedjék is felőle némely történetiró, azon intézvény, mely ha­talmasan oszlatni kezdte a nők értéktelensége- és szellemi képtelenségéről való ázsiai gon­dolkodást. Midőn p. o. a magyar földön épen- séggel nem volt szokás még a férfiaknál sem a szellemi miveltségnek a legkezdetlegesebb elemét, az Írást, megtanulni, a veszprémi dömés apáczáknál már akkor a gondolkodásnak azon tisztult fokán álltak, hogy a leánykákat Írni és olvasni tanították. Ide vonatkozólag a Margit legendában ezt olvashatjuk: „Ezen időben kezde Szent Margit tanulni a, b, ezét, ave Máriát és kevés időnek utánaa igen jól kezde tanulni ás énekelni az egyéb kisded leányokkal.“ „A tizenhatodik században pedig, midőn még oly főrendü assonyság is,mint Tuürzó Nádorué, Czobor Erzsébet Írástudás nélkül nőtt föl, .Pázmány Péter, a nagy pap, egyik alkalommal igy prédikált: „Tudom a községnek nagy része azt ítéli, hogy nem jó Írnia és olvasni tanulni a leánynak, mert félő, hogy az olvasásból go­noszt tanuljon és olyakat ne Írjon, a miket nem kellene. De én üdvösséges dolognak ítélem, hogy a keresztyén leány mindjárt kisded korá­ban vagy értelmes öreg asszonytól, vagy éle- metes jámbor istenfélő embertül olvasni tanuljon és a szép dolgok olvasásából tekélletes er­kölcsöket vegyen.“ A keresztény szellem képviselői más or­szágban más nyelven, de ugyané gondolatot hirdethették már több századdal előttünk, mig mi megérthettük az időt, hogy az ázsiai gon­dolkodás a nők szellemére vonatkozólag leg­alább is Európa főidén nem tartozik a gya­korlati életben szereplők közé. A szellem­képzettség, s annak a társadalmi életben az erkölcsök finomítására való értékesíthetése jellemvonása már mai napság az európai nők egy részének. Egyik franczia írónak azon meg­jegyzése: „Les üommes font les lois, les femmes font les mocurs vagyis a férfiak hozzák a törvényeket, a nők alkotják az erkölcsöket, sok tekintetben igaz már Európa vagy Amerika földén, de nem Ázsiában. A keleti nő mind­össze is csak nő, de nem birtokosa azon szellemi műveltségnek, mely az európai nőt a társadalmi élet finomítójává avatja. Az európai nő szelleme gyöngye a társas életnek, kiben mindenkinek lelke gyönyörködhetik, a keleti nő pedig az előítéletek tömkelegébe eltemetett ékszer, kit a legközelebb környező világ sem ösmerhet. Igaz, hogy a szellemi képzettség szép vonása a nő-nemnek, de egyszersmind oly dolog, melynek minél nagyobb térben való érvénye- sülhetése egy más tényezőtől függ. Értjük ez alatt a munkát vagyis azon tevékenységet, melyet a nőknek is úgy, mint a férfiaknak az élettöutartás érdekében ki kell fejteni. Köz­tapasztalás az, hogy a szellemi világ ügyével czikkeink- és gazdasági terményeinkkel min­den irántunk nem roszakaratú látogatót meg­győzhettünk versenyképességünkről. Mihez, ha hozzá adjuk, hogy Magyarországból, a nagy távolság és a mindenki által eléggé ismert szomorú viszonyok daczára, elég számosán látogatták a köztárlatot, — miről a párizsi magyaregylet vendégkönyve fényes bizonyíté­kot szolgáltat, — bátrau elmondhatjuk, hogy hazánkban a haladni akarás komoly elhatáro­zása mély gyökereket vert. Ennél pedig többet, legalább jelenleg, még senki sem kíván tőlünk. Most elhagyva az iparcsarnokot indul­junk a Szajna felé, és tekintsük meg a túl­parton levő imposans Trokaderot. Már útköz­ben meglep mindenkit a folyó két partját összekötő hid, mely a jelen kiállítás alkal­mából annyira ki van szélesítve, hogy rajta sétautak és pihenő rátosok is megférnek, az egész ezen kívül szépen ki van padolatolva és virágokkal ékesítve. Amint a hídról lelépünk jobbra, balra egyes kiállítók magánépületeit találjuk; mig szemközt velünk a Trocadero, a párizsi világ- kiállítás diszépülete, — milyen a bécsinek a rotundája volt, — áll. A Trocadero félhold alakban van építve, közepén félköralakban domborodik ki kupolás központi palota, mely­nek két oldalán két magas torony büszkél­kedik; az épület legmagasabb pontjára viz- nyomásos emelő gép szállít fel honnan nemcsak a kiállítás összes épületeire, de az egész város minden részére kiterjedő nagyszerűen meg­ragadó kilátás busásan megjutalmazza a fel­szállításért fizetett egy franknyi díjat. Az épülelet középpontjából a Szajna felé mesterséges vizzuhatag törtet le, melyből tömérdek vizsugár szökik fel a légbe és eny­híti ennek tikkasztó hevét. — A zuhatagot mindkét oldalon virágágyak kisérik, melyek a középpalota folyosójáról tekintve az egész kiállítás legszebb képét nyújtják. A Trocadero a régészeti tárgyak befoga­dására építtetett. Az itt felhalmazott, illetőleg a legszebb rendben elhelyezett óriási kincsekről némi forgalmunk lehet, ha elgondoljuk, hogy mig az épület jobb szárnyán belépve és foly­tonosan tovább haladva a balszárny végére jutunk, teljes */, órába kerül es ezen roppant térség egészen be van töltve. — Vannak ott kincsek, melyek talán évezredeken keresztül voltak a földgyomrában elrejtve, és csak nem rég napvilágra hozva, hogy tanúságot tegyenek az emberi szellem fokozatos fejlődéséről. A régészeti tárlat a munka és az ipar történetét minden írott könyvnél érthetőbben tárja elénk, melynek szemlélete által vagyunk igazán képesek az emberiség lefolyt életének mozzanatait és fejlődésének főbb korszakait áttekinteni. Látjuk itt a kő-, bronz- és rézkor ezer meg ezerféle maradványait különféle fej­lettségi fokaikon, mig szerepöket a vas vál­totta fel. A különféle kezdetleges eszközök után, részben ezek között, annál jobban lep meg egy-egy művészi kivitelű tárgy, mennél nagyobb ellentétet képez környezetével. Különben a kiállított tárgyaknak csak futólagos ismertetése is hosszú időt és a ré­gészet, mint szaktudomány, beláthatlan me­zején teljes tájékozottságot igényelne, mértis csak egy-két tárgyat említek meg, mint amely bármi oknál fogva különösen lekötötte figyel­memet. Ilyen az egyiptomi régiségek között egy óriási egyetlen granitkődarabből faragott Sphinx. — Egy asztalon látható a XVI. Lajos király által készített zár, mely eléggé tanús­való foglalkozás annál sikeresebb lehet, minél mentesebb valaki a kézi munkával járó ter­hektől. Innét származott, hogy a régibb idők­ben az országok törvényei a szellemi dolgokkal foglalkozó egyéneket egy és más polgári kötele­zettség alól fölmentették. Nagyon természetes, hogy a szellemi tekintetben való fejlődés a nőkre nézve is csak úgy lehetséges, ha a mely arányban ölt ez nagyobb terjedelmet, ugyan­olyan arányban fogyatkozik azon teher, mely a munka képében a nőkre, mint a társadalom­nak egyik felére háromlik. A mennyiben a legrégibb történeti föl- jegyzések rendelkezésünkre állnak, azokból a nőknek a munkához való viszonyára nézve azt olvashatjuk ki, hogy valamikor a nők vállaira nehezedett a család ruháinak előállítása, az ételek készítése, a tűzről és vízről való gon­doskodás, a mosás, sütés meg más efféle. A régi germánoknál még a szántás is asszonyi munka volt. A vad népeknél meg még mostanában is ami munka, az mind az asszonyé, mig a férfinak egyedüli rendeltetése a naplopás. Mindezekre vouatkozólak a görög-római irók műveiben elég adatra találunk. A Homé­rosz Iliásza nem egy képet ecsetel, a hol látjuk, hogy a fejedelmi nők is épen úgy főztek vagy szőtték a ruhának való kelmét évről évre, mint a legegyszerűbb asszonyok, Hektor a nagy trójai hős mondja, hogy mily kínos érzés azt ő neki elgondolni, ha az ő felesége még valaha kénytelen lesz az ellenség számára a vizet hordani. (Vége kiSv.) Vdry Gellirt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom