Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1877 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1877-09-23 / 38. szám
bemed Ali előőrsei Biela alatt állanak s a Czarevics hadseregének tönkretétele csak idő kérdése. — A Sveti-Nikolai erőd még mindig orosz kézben van; Szulejman azonban reményű, hogy rövid idő alatt vissza fogja foglalni. — Ázsiából e héten fontosabb bír nem érkezett. * A montenegrói hősök nagyhangú győzelmi jelentései eltörpülnek a bulgáriai harcz- tér világrendítő eseményei közepett. — Szerbia takaródét fit s a miliczet a határról haza bocsátotta. A szerb hősök bátorsága, úgy látszik, a nagy török diadalok folytán inukba szállt. Kivilágításunk. Múlt számunkban tettük mi azon szerény indítványt, hogy a budapesti lapok lennének szívesek a török győzelmeket megerősítő híreket a vidék népesebb városaival azonnal tudatni, hogy így országszerte egyszerre kivilágíthatnánk. Az „Ellenőr“ ezen indítványunkat felkarolta, nagyszámú olvasóközönségének és így az országnak ajánlotta. A várva várt örömhírek keddre megérkeztek, a fővárosi nagyobb lapok jelezték ugyan a tervbe vett budapesti kivilágítást, de határozottan nem volt jelentéseikből kivehető, megtartatik-e valóban az nap t. i. kedden a kivilágítás vagy sem. E bizonytalan helyzetben távsiirgönyöz- tünk az „Ellenőrinek, megtartatik-e Budapesten a kivilágítás vagy sem. E közben rögtön megalakúit a kivilágítási bizottság és szerkesztőségünkben várta a választ Budapestről. Perez perez után múlt, a perczek órákká nőttek és mi csak hét óra után kaptunk Budapestről egyszerre két sürgönyt is, melyekben jeleztetett, hogy Budapest impo- sans módon világít, a törökök meg újabb diadalt arattak az oroszokon. Bármennyire örültünk is e kedvező hírnek, de az idő rövidsége miatt a keddi kivilágítást el kellett szerdára halasztani. A sürgönyök örvendetes tartalma azonban még kedden este befutotta a félvárost. Másnap kora reggel szerkesztőségünk kitűzte a nemzeti zászlót, mit rövid idő múlva több köz- és magáuhelyiség, nevezetesen az úri és polgári casino, az iparos- és kereskedelmi kör és magánosok követtek. A kiállítási bizottságnak e közben megjelent és ki- ragasztatott piros-kék színű papíron a felhívása, mely a polgárokat az általános kivilágításban való részvételre szólította fel. Mindenütt a kivilágításról beszéltek és útezaszerte lehetett látni, mint iparkodtak a szorgos háziasszonyok tiszta ablakaikat még tisztábbakká tenni; bár- j merre mentünk, mindenütt nagy sebbel-lobbal j tisztogatta egy-egy tenyeres talpas szolgáló a [ külső ablaktáblákat, másutt már a transparen- teken dolgoztak, közvetlen közelünkben meg Pápay Viktor és Sárffy Elek tanár urak valóságos pokoli munkát végeztek törve, mérve, vegyítve a különböző mérgeket és gyúanya- gokat a görög tűzhöz, melylyel az egész várost voltak a tűztoronyból kivilágítaniuk. Délután négy öt óra felé már el is helyeztettek a különböző gyertyatartók az ablakokban és háromnegyed hét- és hétkor az egész város ezer meg ezer égő világgal, meggyújtva a törökök iránt égő rokonszenvünk lángjánál, jelentette, hogy itt magyarok laknak. Jól esett a várból lenézve szemeinknek egy-egy távu- labbi ház ablakának mécses világán megpihenni és elgondolni, mily őszinte kebelből fakad e tisztelet, mily zavartalan az az öröm, melynek kifejezője most az a kis lángocska. Ez alatt az útezák mindinkább kezdtek népesedni és egyik másik díszesebb kivilágított ablak előtt öröm volt látni a kiváncsi nézők folyton növő sokaságát. Különösen lekötötte a nézőket a Tuszkau-esalád, mely házának homlokzatát mondhatni fényárban úsztatta. Az ablak-közök három hatalmas és lámpákkal kereteit jelvényes képpel voltak befödve, melyeket az ablakokban elhelyezett sokkarú és virágokkal feldíszített gyertyatartók égő lángjaikkal látszottak egymással összekötni, az ablakok alatti párkányzaton pedig frontszélesen lámpácska lámpácskát ért. Gonddal és ízléssel volt kivilágítva Forintos István, Kisovics József ka- nanok háza, nemes egyszerűséggel a püspöki palota erkélye, az angol hölgyek zárdája, jel- vényesen a Steiner-kávéház két ablaka, a j Peczek-ház és több magánablak, különösen ' igen sok volt virággal ellátva. Pont félnyolcz- kor indáit el a Steiner-kávéház elől a menet egy török és két magyar zászló alatt, zene szóval éltetve a dicső török nemzetet, annak egyes vezéreit és haladt óriási néptömegtől kisérve a palotai útezán át a vásártérre, innen a szabadi útezán le, majd az angolhölgyek előtt el, le a hosszú-útezába, onnan a Benedek-hegyen fel a váron keresztül az úri-kaszinó elé, hol az erkélyen a tűzoltózenekar már a menet alatt több szép darabot játszott el. Erre Véghelyi Dezső városi főjegyző lépett az erkélyen elő és hosszas lelkes alkalmi szónoklatot tartott, melyet a példás rend- és csendben hallgató ezer meg ezernyi néptömeg zajos éljenekkel szakított félbe és zárt be. Ez alatt a szomszédos tűztoronynak, melyet még a törökök emeltek, körülfutó őrpárkányzatán gyönyörű piros zöld színű görög tűz gyuladt ki és messze távolságra bevilágította és tüu- déries színbe varázsolta az egész várost. Mindenki el volt ragadtatva és a harsán éljeneknek vége hossza nem volt. Közben közben örömmel hallgattuk a tűzoltó-zenekart, mely meglepő ügyességgel játszott egyebek közt a „Hazádnak rendületlenül... t“ és még néhány darabot, melyek közöl egyet meg is kellett ujrázni. A tűzoltó zenekar után ismét csak a mi derék szittya művészeink vették át a sort és megindították a menetet a Steiner felé, ami egyszersmind jele volt a szétoszlásnak is. A roppant néptömeg most mintegy felosztani látszott maga közt az útezákat, nagy csoportokban jártak-keltek a különböző helyen és különbözőleg kivilágított ablakokat megtekin- tendők, míg végre úgy tíz felé elcsendesedtek az útezák, csak itt ott világított még az ablak egyes buzgó és lelkes töröktisztelőnél, míg az éjféli órák ezt is eloltották. Szép, lelketemelő ünnepély volt, melyre későbbi időben is büszkén fogunk visszaemlékezni A VIDÉK. Vámos, 1877. szept. 14 én. „A. kinek nem szűre, ne vegye magára.“ Köztudomású dolog, hogy a vámosi tagosítás eszméje már ezelőtt pár évtizeddel megpendíttetett, de még ugyanakkor heves ellenmondásra talált, a most is magokat alpereseknek nevezők részéről. És így az ügy pörre ment. önként értetődik, hogy a tagosítási ügyet megindítók, először általánosságban akarták keresztülvinni, de miután ez nem sikerült, ők mint felperesek léptek fel a tagosítás ellenségei ellen. Az ügy folyt, sokáig folyt, mig végre ezelőtt néhány évvel a kir. törvényszék által a felperesek részére eldöntetett. A mérnök munkáját megkezdendő, minden fedezet nélkül bele is állt f. év julius havában a birtok kihasogatásba, de az ott megjelent számos alperesek által meggátol- i tatott. Felperes urak közül is megjelentek néhányan, nevezetesen: a jegyző, plébános és a ref.'lelkész, kiket az egybegyűlt alperesség maga előtt menesztett be a faluba s itt a plébánostól nyakszorongatás közben el is vették volna a nála levő revolvert, ha jegyző úr neje erélyes lebeszélésével meg nem szelídíti a rakonczátlanokat. A két lelkészt azért, mert kimentek a mérnökhöz, az alperesek salakjai gúnynévvel illették. Ugyanekkor hallatta egy- kettő, ki különben is ritkán jár templomba, dögleletes szavait: „be kell tüskézni a templom ajtaját, nem kell nekünk ilyen pap!“ A plébános urat még éji zenével is megtisztelték a semmirevalók, kövek képezvén vonóikat, a hegedűket lakásának ablakai. Az ily elkövetett méltatlanságok aztán a vámosi alperesség egy részére nem kis homályt vetnek. No de amit szép módjával ki nem vihettek, most a legnagyobb csendben már befejezéséhez is közelget a mérnöki munkálat, persze katonai fedezet mellett. Igaz, hogy kezdetben zavart okozott a felpereseknek a czövekek és kompok kihúzása és szétbányása, de már ennek is eleje vétetett. Leginkább éjjel csinálták e konfúziót; egy eset azonban mégis adta elő magát, t. i. egy suhancz fényes nappal is a czövekeket húzogatta ki, a katonaság észre vevén űzőbe vette, de hogy könnyebben megmenekülhessen az elcsipéstől: csizmáit kénytelen' volt hátrahagyni. Mily elkeseredett ellenszenvvel viseltetik a felperesek iránt némely sátánynyal bélelt alperes, kitűnik a kimondhatlan szitkokkal kevert átkozódásokból, melyekkel czimborái előtt mintegy bravour-hősnek képzeli magát feltűntetni. Kitűnik még a gyakori kártevésekből, melyek a határban itt is ott is tétetnek. Tegnap a mezőn járván egy jó barátommal, két kósza marhát pillantottunk meg a tilosban. Barátom távolról meglátta a csőszt, oda intette magához s azon kérdésére: miért nem hajtja be a marhákat? azt felelte: még várok egy kicsit, azután majd kihajtom belőle, (mikor már jól laktak). A fa-iskolát szintén ökrök, lovakkal etetik. A plébános krumpliját, panasza szerint, lassanként mind elhordják. Ilyen becstelen tettek hazája most Vámos, de régen is csak így volt ez és jövőben sincs jobbra kilátás, talán roszabbra igen! E sorok írója, a múlt évben segéde voltam a vámosi jegyzőnek a katasztrális munkálatokban. Nekem, ki úgyszólván — egy talpalatnyi földel sem rendelkezem, mily badar megjegyzéseket kellett hallanom: „no hiszen jó kézre került, majd méret ez magának annyit, hogy sok szegény sirva néz utána!“ Kapaczitálásom hajótörést szenvedett. Hiába mondtam, hogy hát hiszen nekem is mérnek tagot — meg lehet épen önök — ha a legfőbb törvényszék a halál parancsolja a — temetőben. Némelyek már kezdenek kibontakozni azon álomból, melybe őket az értetlenség mákonya ringatta. És olyforma suttogást hallhatni, miszerint a jelenlegi elkülönzés szeretni úgy, amint csak egy lázas, ifjú szív szerethet, midőn először támad föl benne a szerelem lángja. Melanie első, egyetlen eszményképem volt, egyetlen valódi érzelmem, mely lelkem, szívem egyszerre eltölté hatalmas fényével; mert hiszen csak nem nevezhetem azon apró fölhevüléseket, melyeket eddig színpadi her- czegnők iránt éreztem, szerelemnek, vagy azon mámoros órákat, a múló kéj lázas perczeit, mélyet minden ifjú átrajong, átélvez, áttombol, szerelemnek. Az ilyen serdülő-kori szerelmek olyanok mint az utazás, egyik tájról a másikra rohan át az élet gőzmozdonya, pár per- czig egy-egy állomáson megpihen, hogy ismét tovarobogjon s a lezajlott évek után nem hagy meg egyebet az emlékben, mint zűrzavaros képét e rohamos utazásnak egy egy nevet, vagy elmosódott arezok halvány körvonalait. Egy szép nyári estén midőn már ellen- állhatlanúl vonzott a vágy amaz ösmeretlen táj felé, nem sokat tűnődve összeraktam pod- gyászomat, elbúcsúztam egypár barátomtól s egy átnyugtalankodott éj után már reggel ott ültem egy wagon sarkában nézegetve az ablakon át a még nem látott, teljes pompájában viruló ösmeretlen tájakat. Soha boldogabb, könnyebb kedélylyel nem ültem vasúton, egész lelkem bűvös bájos álmok tartották fogva, s gondolataim mint hi- mes, tarka szárnyú lepkék űzték egymást agyamban. Nem törődtem a körülöttem történő zajjal, az állomásokon jövő, menő, ki- és beszóló emberekkel, nem semmivel, szívem any- nyira telve volt, annyira elfoglalta azt Melanie édes arcza s a közelgő viszontlátás boldog pillanatának reménye, hogy az egész külvilág nem létezett nekem. Dobogó kebellel számítani az elröppenő órákat s reszketve az öröm és remény túlsúlyától Szálltam le a wagonból midőn a vonatvezető végre elkiáltá az m — i állomás nevét; s sírva, kaczagva borúltam az engem váró Gyurka bácsi keblére, midőn az harsány hangjával egy hatalmas „Servus Pál-t“ dörgött fülembe s emberül összeszorongatta tenyereimet. Gróf Vay Sarolta. Saison után. (Csevegés. Serenától.) Gondolod magadban kedves olvasóm e czímet látva, még nincs vége ? Nemde már émelygésig vagy a fürdői jellemzésekkel, — egész nyáron át olvashattad a lapok tározóiban. Ne félj, én nem irok ismertetést vagy bírálatot, — nem festem eléd valami világhírű fürdőhely nagyurias kényelmét, cultivált szépségeit, élvező, zajongó, pénzt szóró közönségét, — és csinálok neked rá hosszú fogalmat; én azon szabadalmammal élve, hogy nő vagyok csak kissé csevegni akarok veled eltalálva talán olyan hangot is, mely a te kedélyedben is rezgő húrt talál, és olyanról, ami csak az én emlékem, gondolatom és ábrándom egyedül. Én csak egy olyan bájos, kedves kis zúgábau a nagy világnak töltém a fürdő-idényt, melyet csak igen kevesen ismernek még für[ dőhely gyanánt, a nagyvilág meg épen nem tud róla semmit. Hisz nem is egyéb még mint j egy kezdetleges kis íürdőtelep a maga egész igénytelensége-, egyszerűsége-, de eredetisége — s leirbatatlan fesztelenségével együtt. Ha nem akarsz egypár hétig egyebet látni mosolygó azúrkék égnél feletted, előtted a legbűbájosabb fényes, hullámzó lapot, a Balatont, repkedő fehér sirályaival, — ha megcsömörlöttól a nagy világtól, — ha talán az élet komédiásai közöl való vagy s megutáltad önmagadat, — ha ideges vagy a zaj és élvhajhászás közepette, — kedélybeteg a létért! küzdelem, a roszakarat, a kenyéririgység miatt, talán menekülni vágysz némely kiáll- hatatlan phyizognomiától, miknek birtokosa körében sorsod élni kényszerit, kiktől néha jelened, jövőd függ, — nem látni, feledni a sok gúnyos kárörvendő kaczajt, álnok mosolygást, alattomos gyűlöletes pillantásokat, kíméletlenséget és sok apró szúnyogcsipést, — akkor jöjj el Almádiba, elfeledsz mindent s megtanulsz újra mosolyogni. — Oda nem kisér mindezekből semmi, — hanem megtalálod öumagadat és kedélyes nyugodt egyeu- súlyát. S ha száraz rideg teremtés vagy is és nem tudsz álmodni, itt majd megtanulod. Észre sem veszed mint lopja be magát szivedbe napoukint egy kis költészet, mint hálóz körül az a derült mosolygó hangulat, és ragadja el festői érzékedet a táj fényes meleg színezése, fényben és árnyban, — az ég, a viz, az erdős halmok, a szőlők és virágos illatot lehelő rétek. Felkelsz ha a rózsás hajnal megaranyozza ablakodat, hogy lásd a felkelő napot visszavégrehajtása után ők is felperesek lesznek a még ezután is birtokaikhoz konokul ragaszkodó alperesek ellen. És ez utóbbiakból lesznek majd azután proletárok. Még vaunak, kik nem hiszik el, hogy mint ők mondják, régi nemesi , birtokaikból kiforgattathassanalc. Még mindig sokat adnak egy levelükre az u. n. „donatióra“! A kutyabőrére még van olyan, aki hivatkozik. Hogy büszkék voltak s most is azok nemtelen nemességökre, kitetszik abból is, miszerint halottaik síremlékére még folyvást felvésetik a Ns. titulust. — Kár, hogy némelyik közülök a becsületesség legkisebb szikráját is kihamvasztja kebeléből! A régi nemes vámosiak között királyi vadászok is voltak. Azt gondolja tán valaki, hogy a mostaniak között nincsenek vadászok?! De bizony vaunak, még pedig olyanok, kik a tudatlanság mezején bakokat lövöldöznek! Avagy nem baklövés-e az eddigi rákhaladás is ? Nem lehetett volna-e kikerülni a vész- felleget, mely roppant záporából árként hullatja a lakosságra az adósságát? Avagy nem jobb lett volna-e a sok perköltséget vagy katonatartásból eredt nagy összeget, egy czélszerű, a községnek minden tekintetben megfelelő „Olvasó kör“ alapjára fordítani. Hej! pedig de nagy szüksége volna a községnek rája! A mit az iskolában nem tanulhatott, azt legalább olvasás útján szerezhetné meg. — Igen ám, ha szeretnének kevés kivétellel olvasni, de nem tetszik ám ez az olyan embernek, kinek agya — pálinka szesztől elhódítva — alvás után vágyik valahányszor olvasni akar! A tudatlanság legfőbb oka az iskoláztatásban rejlik, ugyanis csak télen jártak s járnak most is rendetlenül a gyermekek iskolába. És e kevés idő alatt is egy tanítótól nyer csupán oktatást a borzasztó gyermek csoport, 125—130 lévén egy terembe szorítva. (Ajánlom a tanfelügyelő úr figyelmébe !) Valahára bárcsak megtanulna már ez a község egyetérteni! De addig — mig saját kárán nem okul — meg nem tanul soha. Az előzmények legalább ezt tanúsítják. No majd megtanul ....... csak meg ne bánja! A sok káromkodás és átok helyett — mik naponta hallhatók — jobb volna ezt mondani el a költővel: Mindenható egyeiség Istene Ki összetartod a világokat, Engedd, hogy bármi sorsnak ellene Vezessen egy nemes a nagy gondolat Hogy nemzetünknek mindenik nyomára Ragyogjon ember méltóság sugára ! Ealfi Endre. Siófok 1877. szeptember 13 án. T. Szerkesztő úr! Korunkban nem egy nemes czél s korszerű eszme kivitele hiusul meg, mielőtt napvilágot érne; s legnagyobbrészt azért, mivel nincs, ki az ügynek élére álljon; már pedig ily közjótékonysági vagy egyéb intézmények létesítésénél rendszerint kell, hogy egy mindenesetre a társadalomban tekintélyes polezon álló egyéniség az ügy élére álljon, ki az erőket az ügynek, befolyása vagy más fényes oldala felhasználásával is megnyerni képes legyen. Ezen egyén feladata nem csekély, sőt habozás nélkül elmondhatjuk, miszerint hivatása tetemes horderejű; valamely Folytatás a melléklapon. tükröződni a Balatonban, — bámulod délben, ha ezer és ezernyi sugártörés csillog, fénylik, játszik, rezeg rajta, — napfényes délutánon, ha a felhőtlen ég rajzolódik le benue, — alkonyaikor, midőn színeket játszik, zöldes, rózsaszín, opál, utóbb ezüstös és a holdvilág csillámuk habjain, — vagy egy-egy visszaverődő fáklya fénye, halászók- és rákászóké; — minden csendes, csak a diófa lombja suttog, — a hegyek közöl csörtető patak nem némul el, csillagszemek néznek le rád, és virrasztanak ábrándjaid felett. Az üde lég és edző fürdés után, a rövid éj édes, erősítő álmot hoz szempilláidra. így múlik egyik nap a másik után, s azután ha haza mégy tovább folytatni életedet ott, ahova az a pár hét gondolatjelet csinált, elviszed szivedben a varázst, mely otthon sokkal kibékítsen. Álmodtam én is, — sokat — egy egész évre valót. Néha azt hittem majdnem a tizen- nyolez év rajz körül gazdag, ragyogó ábrándjaival, — n.ikor olyan gyermek voltam még, olyan lelkesült, olyan szenvedélyes, olyan akaratos, olyan büszke, — és olyan bohó! Mikor még azt hittem, hogy mindennek tisztának és egyenesnek „kell“ lenni; — gon- gondolkozásnak, jellemnek, cselekménynek, — mindennek! és óh, de sok piszkot, és de sok görbeséget láttam azóta! — Sokat megtudtam azóta, és sokat adtam érte cserébe azt a fényes fátyolt, azt az üde zománezot ami akkor lelkemen volt. — Ott, azalatt a gyönyörű ég alatt ismét elhittem, hogy a világ tündérkép, ás az élet nem nehéz, — és nem átok, ha hő szívvel bírunk. Most
