O. G. Dely szerk.: Vertebrata Hungarica 16. (Budapest, 1975)

Dely, O. Gy.: Állattani gyűjtőúton Algériában 85-104. o.

A következő nap hajnalán jóformán mindent ott kezdtünk, ahol az előző nap-késő délutánján abbahagytuk, de a munkánkat ugy délelőtt 10 óra tájban be is fejeztük. Ezután az idő után ugyanis már nem sok keresni valója van az embernek a sivatagban, mert addigra jóformán mindegyik állat elbújik a tikkasztó hőség elől mélyen a homok alá. Sőt, ha közben szél (még nem homokvihar) kerekedik, ugy már előbb is. S ez utóbbi két okból is rosszul jön a gyűjtőnek: egyrészt az apró homokszemcséket az illető szemébe és szájába fújja, ami ellen szinte alig lehet védekezni. Másrészt magát a keresést hihetetlenül megnehezíti és teljesen eredménytelenné teszi, azáltal hogy az egyes nyomokat eltörli, befedi, sőt olykor magukat a lyukakat is betemeti és észrevehetetlenné teszi. Ilyenkor azt sem lehet sejteni, hogy az elszórtan még fellelhető kisebb-nagyobb lyukak közül melyikben lehet állat egyáltalán, melyiket érdemes kiásni. Igaz, hogy eleinte, amikor nomád kisérő nélkül voltunk és még a szél sem végezte el megszokott munkáját, igen sok lyukat kikapartunk és kiástunk feleslegesen, anélkül, hogy bármit is találtunk volna benne. De ha a nomád velünk volt és hosszas keresgélés után valamelyikre rámutatott, jelezve szemével, hogy abban valaminek lennie kell, sőt egyetlen szóval azt is megmondva, hogy minek, s mi a lyuk kibontásához hozzáláttunk, hamar megbizonyosodhattunk róla, hogy nem dolgoztunk hiába. A nomád ember egyébként - s erről nemcsak itt, hanem utunk további szakaszán is megbizonyosodhattunk - becsületes, igénytelen és roppant szűkszavú. A mi emberünk is ilyen volt. Órákig keresett velünk együtt teljesen szótlanul, s eleinte mi csak követtük és figyeltük őt. De ugy érzem sikerült is megtanulnunk tőle a sivatagi állatok nyom utáni keresésének a technikáját. Vagyis, hogy az állat rejtekhelyén van-e, azaz a nyom után Ítélve bebúj t-e oda, vagy elhagyta földalatti odúját és ha igen, akkor merre ment, milyen messzire távolodott el attól és az adott esetben hol található a felszinen. A nomád állandó lakása - mint köztudott - a félsivatagban felállitott, nemezből, teve- vagy kecskeszőrből készült meglehetősen nagy, fekete vagy homoksárga szinü sátorban van (ilyeneket utunk alatt jónéhányat láttunk), s abban nemcsak családjával, hanem a hűvös éjszakákon haszonállataival (birka, kecske, szamár, teve, ritkábban ló) is együtt alszik. Nemcsak a sivatagot magát, a benne élő állatokat és azok szokásait ismeri remekül, hanem a sivatagban végbemenő természeti jelenségeket is. Hihetetlenül jól tud tájékozódni nappal és éjszaka egyaránt. Elmondhatjuk nyugodt lelkiismerettel, hogy nem is egy dolgot tanulhattunk meg tőlük. A Timimoun-ban töltött több mint egy hét alatt szintén gazdag tapasztalatokra tettünk szert; közelebbi és távolabbi vidékén megfordulva jónéhány hüllőt (sivatagi és szarvas viperát, varanuszt és egyéb gyikokat), kisemlőst (elsősorban ugróegereket), a pálmakert környékén pedig békákat, bogarakat, skorpiókat és legyeket sikerült gyűjtenünk. És ugyancsak itt, a várostól nem is olyan messze elterülő sivatagi részeken akadtunk rá egész expediciós utunk alatt a sivatagi rózsának (Rose de sable) nevezett szebbnél szebb formájú kövekre. A nyolcadik nap reggelén El Golea-nak vettük az irányt, ahova ugy déltájban érkeztünk. Szokásunk szerint itt is előbb a várossal ismerkedtünk. Ennek a két Nagy Ergnek szinte a határán elterülő hatalmas oázisban épült városnak a neve "Citadellát" jelent. E nevet pedig azért kapta, mert a város felett húzódó sziklákra valamikor erődöt •építettek, melynek falai még mindig láthatók. Fehérre festett házai és középületei remek benyomást tettek ránk, forgalma pedig, lévén észak-déli irányban forgalmi csomópont igen nagynak tűnt számunkra, annak ellenére, hogy - mint meg9.3