Verhovayak Lapja, 1947 (30. évfolyam, 1-24. szám)
1947-05-21 / 10. szám
2-IK OLDAL 1947. május 21 Verhovayak Lapja AZ ELNÖK ASSZONY PITTSBURGHBAN (Folytatás az i-ső oldalról,) hangulag dicsérték a magyar munkást . . . S most, hogy megismertem ezt á gazdag országot és kifejezhetem iránta hálámat, ugyanakkor büszkén vallom, hogy abban, amivé ez az ország lett, a magyaroknak is részük volt!” Persze, mondotta az Elnök Asszony, a földosztás az adott körülmények között nem lehetett tökéletes. “Ha a régi vezetők a földosztást békeidőben, jólétben hajtották volna végre, ha az akkori vezetők meghallották Volna a sok földnélküli magyarnak sóhajtását, akkor simán meg lehetett volna oldani a kérdést. De a történelmi pillanatot elmulasztották és nekünk egy elpusztított ország kifosztott népével kellett elvégeznünk ezt a nagy feladatot, melyet igy tökéletesen persze nem lehetett megoldani. S igy bizony az ártatlanoknak együtt kellett szenvedniük a bűnösökkel. Mégis hiszem azonban, hogy az adott körülmények között oly munkát végeztek, hogy annál külömbet nem lehetett volna. Mert hiszen a háború végeztével, amikor az egész ország ott maradt felszerelés és barmok nélkül, a nagy birtok meg sem tudott volna mozdulni. De a ;kisember, amikor beteljesült az álma és megkapta azt a kis földecskéjét oly kősiességgel ment rá arra* amilyen hőiességre meggyőződésem szerint nincs* példa a földkerekségen.” “Láttam ilyen földhöz jutott magyar embert, aki állat és felszerelés hijján térden állva fejsze fokával törte a földet . . . Láttam aszszonyokat . . . akiknek a férjeik hadifogságban voltak, ha éltek . . . akik befogták magukat az igába és úgy szántottak ... El kell mondanom itt azt, hogy a magyar nő minden elismerést megérdemel. Leírhatatlan, hogy a falusi nők mit végeztek. A leglehetetlenebb viszonyok között is termeltek és gondoskodtak nemcsak magukról, hanem a városok népéről is. Megosztották, amit termeltek. Élelmes előrelátással fogtak hozzá ahhoz, amit lehetett és az ő élelmességüknek és szorgalmuknak köszönhető az, hogy sohasem volt Magyarországon annyi aprójószág, mint ma! Nekik köszönhető elsősorban, hogy most már kezd elmúlni az élelmiszer hiány . . . S bizony, amikor majd a férjek hazajönnek a hadifogságból s megkérdezik a feleségüket, hogy mint gazdálkodtak, amig odavoltak, ezek az asszonyok büszkén mutathatnak rá arra, amit végeztek . . .” Nagy határozottsággal utasította el azt a vádat az Elnök Asszony, miszerint ezeknek a földhöz jutott kisembereknek nagy része “hazátlan, istentelen bitang” volna. “Ha nem járt templomba — mondotta — azért nem járt, mert a magyar ember szemérmes és büszke és restéit ruhátlanul, mezítláb a templomba menni. De ez a háború megtanította az egész nemzetet arra, hogy emberé a munka, de Istené az áldás és áldás nélkül hiába töri magát az ember a munkában . . . S most, hogy annak a kisembernek olyan hazája van, mely ad is neki valamit, ha csak egy kis földecskét is, felébred lelkében a hazaszeretet és ha lesz mit felhúznia, el fog menni az Isten házába is . . .” “Glóriát látok a magyar munkásság homloka körül!” Ahogy a föld népe puszta kézzel is hozzáfogott a munkához és éhhaláltól mentette meg a nemzetet, úgy tett a városok, ipartelepek munkássága is. Mikor elmúlt a háború s ott álltak az öszszelőtt, kifosztott gyárak, összetört géproncsokkal . . . “Vezetőség sem volt. de a munkások visszamentek és dolgozni kezdtek. Senki sem mondotta, hogy mit csináljanak és egyikük sem kérdezte. hogy lesz-e aki megfizeti őket. A maguk eszéből, a maguk erejéből és akaratából dolgoztak és úgy indították meg a gyárakat.” Nekik köszönhető, hogy a Szabadság Hid, a volt Ferenc József hid, régi formájában teljesen újjáépült . . . Hogy a vasutak járnak, bár a legtöbb kocsiban még mindég nincs ablak . . . Hogy a vasúti hid fél szélességben felépült . . . Hogy az Országházzal szemben uj hid épült és hogy a termelés ma már a békebeli színvonalat is megközeliti. Persze, a produkció nagy része ma még jóvátételre megy. De a magyar tudja, hogy ennek meg kell felelnie. “Szép, szabad országot akarunk, de ezt sohasem fogjuk felépíteni, ha csak a nehézségekre gondolunk. A jajgatás elveszi az erőt. Az írás szava szerint aki az ekeszarvára teszi a kezét és visszatekint, az nem méltó a hivatására. Mi sem hátra nézünk, hanem előre. Nem a bajainkat nézzük, hanem a feladatainkat és becsületes munkával akarjuk azokat megoldani tudva, hogy a becsületes munkát megáldja az Istgn.” De a feladattal való megbirkózás leírhatatlan küzdelmet és nehézségeket jelentett. “Rettenetesen nehéz az embernek minden erejét megfeszítve dolgozni úgy, hogy megélhetését mégsem tudja megszerezni. Éhesen, ruhátlanul, tüzes kohók mellett vagy dermesztő hidegben . . . Hogy hogyan tudták megcsinálni, ma sem értem, de ha visszagondolok arra, amit végeztek glóriát látok a magyar munkásság homloka körül . . .” Küzködve, De Hittel . . . Akkor végre megjött a stabilizáló. Lehetetlennek látszott 18%-os fedezettel uj pénzt kiadni, de (és itt az Elnök Asszony megmosolyogtatta a hallgatóságot) az ura boldog volt, hogy 13% fedezék volt, mert ő bizony azt hitte, hogy annyi sincsen. És Isten beigazolta a hitét, mert röviddel azután hiánytalanul visszakapták a Nemzeti Bank teljes aranykészletét, melyet a nácik elraboltak. “Ma is nagyon kevésért dolgozik a magyar nép, de megéri neki az áldozatot, mert tudja, hogy egy boldogabb jövőért fogadja el a lemondást. Csak annyi pénzt nyomnak, amennyi a termelés. S egyelőre nagyon kevésre telik, mert az ország teljes leszegényedettsége következtében a termelés még kicsiny. S igy mindenki nagyon keményen dolgozik és kénytelen nagyon kevéssel beérni.” “Igyekszünk fejleszteni a bizalmat, az egyenlőséget, az emberi megbecsülést. Persze, nem szabad elfelejteni, hogy egy leirhatatlanul borzalmas háború szántott végig a nemzeten és a háború aljas ösztönöket fejleszt. Az a nép, melyben mindég megvolt a demokratikus érzés, ma még fogyatékos demokráciában él — de kérdem azoktól, akik bírálják a mai helyzetet, hogy nem volt elég ennyit alkotni?! Tudjuk, hogy még hosszú az ut. Sokat fogunk dolgozni, küzködni, fogunk veszekedni is — bár ezt szívesen elengedném — de nem akarjuk kiönteni a fürdővel együtt a gyermeket: nem akarjuk eltörölni a múlt értékeit, nem engedjük lejáratni azokat, akik a magyar múltnak igazi nagyságai voltak ... A magyar múlt és jelen értékeit fel akarjuk használni, hogy felépíthessük a boldog, szabad, gazdag, független, demokratikus Magyarországot!” A Magyar Árvák. Egy édesanya gyermekeiért megszakadó szivének fájdalma zokogott fel az Elnök Asszony szavaiban, amikor végül is a magyar gyermekekről kezdett szólani. Arról a 200,000 magyar árváról, akiknek nagy része züllésnek indul, mert nincs hová őket elhelyezni, nincs miből őket elgondozni, nincs mód rá. hogy a bűn útjáról a hasznos élet útjára tereljék őket. “A budapesti rendőrség negyvenezer bűnöző gyermeket tart nyilván . . . mind 16 éven aluliak . . . nagy részük lány, aki az utca szörnyű életét éli s beteg . . Folyik a vér a nemzet testéből . . . Hiába építjük a boldog országot, ha ezeket hagyjuk elveszni . . . Ezek a háború ártatlan áldozatai .. . Nem tehetnek semmiről . . . Apátián, anyát- j lan árvák, akikről nem gondoskodik senki s akiknek aj halálnál is borzalmasabb mélységekbe kell leszállniok, hogy élni tudjanak . . . Börtönben, javító intézetben nincs hely számukra . . .” Ezekért a magyar gyermekekért, s a megváltásra érdemes ártatlan bűnözőkért kért, könnyezett, könyörgött Magyarország Első Asszonya. Értük járja végig az országot, értük kopogtat anyai lelkének mérhetetlen fájdalmával s szivek ajta- j ján s nem kopogtat hiába! Felbecsülhetetlen értékű anyagi segítségre kapott már ígéreteket amerikaiaktól, akiknek megindította szivét az Elnök Asszony üzenete . . . S hisszük, hogy amerre csak jár, meg fogja nyerni a nemzetmentés szent munkájára a magyarságot is! Mert a pittsburghi magyarságra leírhatatlan hatással volt az óhazának az Elnök Asszony ajkáról elhangzott üzenete. Meg lehetett érezni az őt ünneplő tapsviharban, hogy ez több, mint tetszés nyilvánítás. A bizalomnak tüntető megnyilvánulása * volt az a Magyar Köztársaság Elnöke és áldott szivü, lángeszű, hitvese iránt ... A bizalomnak megnyilvánulása volt a magyar sors irányitói iránt, a magyar nemzet iránt és a magyar nemzet jövője iránt . . . ígéret és fogadalom volt az a tapsvihar. ígéret és fogadalom arra, hogy nem hagyjuk magukra őket a magyar feltámadásért folyó emberfeletti küzdelemben... ígéret és fogadalom volt arra, hogy nem ejtjük el azokat a magyar árvákat, akiknek sorsát bátor őszinteséggel a mi kezünkbe tette le az Elnök Asszony! Mert bizony, érezte mindenki, hogy ezt az üzenetet nem lehet elintézni azzal, hogy megdicsérjük . . . Sem azzal, hogy magasztaljuk az Elnök Asszony nagyszerű szónoki képességét, és azt a csodálatos tisztánlátást, mellyel feltárta előttünk a magyar életet ... Itt tenni kell — sokat — gyorsan és nagyot — Mert ennyit, legalább ennyit érdemel meg ez a mi hőslelkü magyar népünk, mely eddigi segítségünkért való hálájának. bennünk való bizalmának felbecsülhetetlenül értékes bizonyságát szolgáltatta azzal, hogy elküidötte hozzánk az ország Első Aszszonyát, azt a Magyar Aszszonyt, Magyar Honfilányt, Magyar Édesanyát, aki elhozta nekünk a magyar nemzet feltámadásának, szabad életének, újra eljövendő nagyságának bizonyosságát .. . $ # ❖ Engedtessék meg nekünk, hogy lapunk terjedelmének korlátozottságára való tekintettel az Elnök Asszony látogatásának kisérő eseményeit és a pittsburghi Kenyér és Viz Bankett műsorának kereteit rövidesen ismertessük csak, mert igy annál több teret szoríthattunk az “óhaza üzenetének”, melyet bizonyára változó formában mond el országszerte. Bármily sokan mennek is el őt meghallgatni, sajnos, az amerikai magyarság nagyobb része mégsem fogja őt hallani. S azért szenteljük lapunk e számának tekintélyes részét annak, hogy igy szólhasson azokhoz, akik nem hallották, vagy nem fogják meghallani. Mert az Elnök Aszszony üzenetét meg kell hallania minden amerikai magyarnak. Kell, mert ha meghallja, akkor meg is fogja érteni. És ha megérti, akkor annak értelmében fog cselekedni. Ha a magyar nép megsegítéséért folyó munka ezután nem folyik az eddiginél százszorta nagyobb lendülettel, akkor az csak azoknak hibája lesz, akik nem hallották Tildy Zoltánná Elnök Asszonyt. Valamikor a magyarok kirántották a kardjukat és úgy kiáltották: “Életünket és Vérünket Királynőnkért, Mária Teréziáért.” Igaz, hogy életet és vért Ígértek, de zabot azt nem adtak, de ez más lapra tartozik. Aki most közöttünk jár, az nagyobb, mint Mária Terézia. És a hallgatói is nagyobbak kell hogy legyenek, mint (Folytatása az 5-ik oldalon)
