Verhovayak Lapja, 1946 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1946-09-04 / 36. szám
1946 szeptember 4 Verhovayak Lapja 5-ik oldal Lélegzet visszafojtva figyel - imádkozik a magyar nemzi A — Egy magyar orvos levele x rommálőtt Budapestről — (Az alábbi levelet egy nézés budapesti orvos irta Hudányi Istvánnak, a chicagói 503-ik fiók tagjának, aki sűrű levelezésben áll Magyar- Drszág szellemi életének számos kiemelkedő egyéniségével. E leveleknek olvasóközönségünk szempontjából vaó fokozott érdekességét az adja meg, hogy nemcsak igyéni tapasztalatokról szólanák, hanem a múlt eseményeinek és a jelen helyzetnek általános képét festik meg. Az emberek rendszerint a saját tapasztalataik szemüvegén át nézik a világot s mindenütt azt keresik és látják meg, amit ők is átéltek. Ez az oka annak, hogy sokan a mai magyar életről is csak a legnagyobb kétségbeesés hangján tudnak Írni, mig azok, akik álmaik beteljesülését most érték meg, rózsás színekben festenek le mindent. E levél írója, Dr. Emszt Gyula, 40 éves belgyógyász, testvére Emszt Mihálynak, a Magyar Földrajzi Társaság tagjának és fia Dr. Emszt Kálmánnak, a Magyar Kisér- Ietügyi Intézet főigazgatójának. Dr. Emszt Gyula talán ép azért, mert orvos, tárgyilagos ember, aki megszokta azt, hogy kívülről nézze még azt is, ami vele történik és a bajok okát keresve állapítsa meg azok gyógyításának módját. A magyar “középosztály” gondolkozása nyilatkozik meg ebben a rendkívül szép levélben, melynek írója elfogulatlanul látja a múlt szépségeit úgy, mint annak tévedéseit és a jelenkor tüneteit is hasonlóképen ítéli meg.) A MÚLT . . . “Van egy kis dal (Petőfi), mely igy szól: “A világ az Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta.” Ez — minden túlzás nélkül mondhatom — igy is volt. Átvészelve a múlt “kis” világháború utáni válságokat, az ország hallatlan fejlődésnek indult. És Budapest, azt hiszem valóban a Világ egyik legszebb városa volt. Olyan fejlődésnek indult a harmincas évek elején, mint amikor egy virág kinyílik. Élettől lüktetett, gyarapodott, egy tiszta, világos nagyvárossá serdült. És gyönyörű hidjai harmonikus egységgé olvadtak hibátlan házsoraival és romantikus öreg várával össze. De a sors, úgy látszik, sokallotta ezt a nagy fejlődést. Budapest végigélte a legszörnyübb kataklizmát, amit egy ilyen szép és szépségére büszke nagyváros megérhetett! És mi az eredmény? Egy romváros, vízbe fittyent hidjaival, sötét utcáival, megsemmisült közlekedésével. — Bizony, a budapestiek megtanultak gyalogolni, mert az élet még akkor sem állt meg, amikor az utcákat emelet magos törmelék halmazok éktelenitették. Lassan-lassan megindult a vérkeringés a halott falak között is. S ma már látjuk: a magyar nép élni akar és fog is! A trianoni döntés az országnak velejébe vágott. És 1938 március 14-én megtörtént a legnagyobb katasztrófa, ami egy ilyen kis államot érhetett: a nagy és terjeszkedő Németország közvetlen szomszédja lett. Kicsinységünknél fogva tehetetlen, kinos közelségébe kerültünk. S mikor a trianoni békeszerződéseket a két bécsi döntéssel némileg korrigálták, ezzel a magyar népet, a nép egy részét, érzelmileg is a járszallagjukra fűzték. S a válaszuthoz érve Magyarország ezen oknál fogva nem a helyes utat választotta. Ezt ma már látjuk, saját testünkön érezzük. Jött a háború. Hogy mi az, elmondom. MI A HÁBORÚ? Eleinte csak pántlikás, nótaszós, lelkes masirozás, aztán bevonulások. Lelkes tudósítások a harctérről. Aztán egy-két halálhír, egy-két hősi halott. Szaporodó gyászruhák. Sebesültek. Majd több halálhír, több gyászruha. — Furcsa idők. Szinte csukott szemmel, lelki szemekkel járunk. Elvakitott a hivatalos, irányított lelkesedés. És akkor megjött az első meglepetés. A szinte békében élő főváros felett sokezer kilóméter távolságából néhány ellenséges repülő jelent meg. A különben éber figyelőszolgálat csak későn vette észre. A riasztás engem is az utcán ért és annyira hirtelen jött, hogy nem is lehetett óvóhelyre menni, máris fejünk felett hallottuk a kioldott bombák jellegzetes süvitését. Ez volt az én tűzkeresztségem, hiszen alig 100 méternyire tőlem esett le a bomba s eltalálta a városmajori templomot. Aztán múlt az idő. Nagy csaták jöttek, nagy hírek. Támadások, ellentámadások. Előnyomulás, visszavonulás. Mindig, fokozatosan kevesebb jó, több rossz hir. Aztán én is megkaptam a behívómat a frontra. Ott aztán végigéltem a nagy visszavonulást a végeláthatatlan orosz steppéken a brianski erdőtől a Pripjet mocsáron keresztül lassanként a magyar határig. De ez nem volt elég. Végig kellett élnem a visszavonulást hazánkon keresztül, annak a sok pusztulásnak látványát és tudatát annak, hogy ami itt pusztul, az mind a mienk. Még ez sem volt. elég. Végig kellett élnem azt, hogy Budapest be van kerítve, ott van mindenkim, akit szeretek. Végig kellett élni összeszoritott fogakkal a Budapestről, a budapesti nagy csatákról érkezett híreket. Tehetetlenül, a legnagyobb aggodalmak, kétségek, gyötrelmek között. Én akkor egy dunántúli városkában “flecktifusz” osztályt vezettem. Irtózatos volt, de mi ez ahhoz képest, amit a budapestieknek kellett elszenvedni! AZ OSTROMLOTT VAROS Megpróbálom ezt is leírni. Már 1944 november óta behallatszott a városba a harci zaj, hol erősebben, hol gyengébben. Decemberben nehéz űrméretű bombákkal már be is lőttek a városba. Közben természetesen napirenden voltak a légitámadások, egymást érték a légi riadók. Az emberek elszántan, de fásultan viselkedtek, úgy megszokták már az állandó életveszélyt. És karácsony estéjén hirtelen bezárult Budapest körül az ostromgyürü. Fekete, nagyon fekete karácsony volt az. Lassan-lassan az emberek leköltöztek a pincékbe, mert fent már tűrhetetlen volt a harci zaj és életveszély. S ekkor kezdődött az igazi kálvária, mely a túlélőket igazi hősökké avatta. — Zsúfolt pincékben, patkányok között, patkányok módjára rossz élelmezési viszonyok között, sötétben, hidegben élni, amikor a legelemibb szükségletek megszerzése is életveszélyt jelentett: ez volt az élet. Ha a harci zaj kissé gyengült, mindenkinek megvolt a feladata. Ki vízért ment, ki fát vágott, hogy egy tál ételt, meleg levest mindenki kaphasson. De még ilyenkor is mindenütt a halál leselkedett. Egy-egy eltévedt golyó, elkésett akna, időzített bomba sok-sok áldozatot kívánt, az élet mindenütt halált kért áldozatul. Vér és halál mindenütt, a sebesültek jajgatását, halálorditását csak a fütyülő golyók, vijjogó bombák, összeomló házak, robbanások nyomták el. Mindez harmonikus kísérete volt a halál szimfóniájának, melyben a szólisták a jajgató sebesültek, a hörgő haldoklók, siró, mindenüket és mindenkijüket elveszített emberek voltak. S a taktust i borzalmaknak e szimfóniáíjához az embereknek torkában dobogó szive verte. És ez igy ment heteken át . . . HAZATÉRÉS . . . Én tavaly májusban, az ostrom után három hónappal kerültem haza. A kép, ami 'ogadott, még az én harcedzett, orvosi szivemet is elfacsarta. Romok, törmelékek mindenütt. Az utcán, a lelkekben. De az építő munka mindjárt az ostrom után megindult. Először a romok eltakarításához fogtak, aztán jött az építkezés. Igazán csodálatosan, szinte semmiből. Ma már állandó hid vezet át a Dunán, majdnem az összes villamosvonalakon megindult a forgalom s a közlekedés elég jó. Persze, a vesztett háború állandó kísérője, az infláció irtózatosan megnehezíti a megélhetést . . . Csak egyre akarok még kitérni. Most folynak Parisban a békekonferencia _előké*ziiletei. Az egész magyar nemzet lélegzetvisszafojtva figyel és imádkozik. Hisz, remi i és sűrűn száll az ég felé a fohász . . . Kedves honfitársam, fogadja szívből jövő magyar köszöntésem. Kérem tartsa meg jó emlékezetében ezt a szegény, sokat szenvedett kis, de jobb sorsra érdemes népet. Szeretettel köszönti igaz hive: DR. EMSZT GYULA” ÜZENET PARISBA — Vezércikk Mióta e levél megiródott, a párisi béketárgyalások már megkezdődtek. Bár tulajdonképen még semmit sem végeztek el, a tárgyaló felek lelkülete, célkitűzései és törekvései már megnyilvánultak. Látjuk, hogy az elnyomatásból szabaditókért könyörgő népek néhány hónap leforgása alatt elnyomókká váltak. Eleget Írtak az amerikai magyar lapok a csehszlovákok, románok és egyéb kis népek szerepéről, ismétlésekbe fölösleges bocsátkoznunk. Középeurópa népei együtt zuhantak a náci hatalom mocsarába és egyiknek sem a saját érdeme, ha néhány hónappal előbb szabadult ki, mint a másik. Szinte nevetséges volna, ha nem volna annyira sirnivaló dolog, hogy a Magyarországgal szomszédos, egytől-egyig NAGYOBB ORSZÁGOK képviselői most mind a köztük legkisebbet, leggyengébbet, 1 e g f e g y v ertelenebb népet okolják mindenért s büntetésként jusst követelnek lerongyolt, agyonkoplalt, százszorosán megcsonkított testéből. Kárhoztatjuk a szövetségeseket, mert Amerika halk megnyilatkozásain kívül már semmi sem emlékeztet arra, hogy volt egyszer egy Atlanti Charter is. De ha őket kárhoztatjuk, akkor milyen szavakat találjunk azok részére, akik a magyar néppel együtt kerültek a náci hurokra s a magyar katonákkal együtt harcoltak az oroszok ellen s a magyar nemzettel együtt sóvárogták a rájuk kényszeritett átkos kötelékből való szabadulásnak óráját, de a szabadulás órájában egytől-egyig a közöttük LEGKISEBB áldozatot teszik meg bűnbaknak és mártják bele késüket jobbról-balról, élőiről és hátulról? De hiszen épp ez a magyarázata a párisi szörnyű színjátéknak. Persze, hogy a vádlottak padján ülő népek a legkisebbet teszik meg bűnbaknak! Mi csak egyet nem értünk és ez az, hogy ezt NEM LÁTJÁK A SZÖVETSÉGESEK? Vakok talán, hogy nem látják, hogy az összes dunavölgyi államok közül a magyar nép az EGYETLEN, amelyik még áldozatok árán is hajlandó a békés együttműködésre, a demokratikus életre, a dunai federáció megépítésére? Vakok talán, hogy nem látják azt, hogy a magyar nép az EGYETLEN, mely az IGAZ EMBER MÉLTÓSÁGÁVAL áll a szövetségesek tárgyaló termében? Nem látják, hogy a magyar nép az EGYETLEN, mely hajlandó arra, hogy a szomszédos országokkal való vitás ügyeit BÉKÉS UTÓN, ERŐSZAK NÉLKÜL, A TÁRGYALÓ ASZTALOK MELLETT INTÉZZE EL? VAGY EZ IS BŰNE LESZ A MAGYAR NÉPNEK? Ha megadják a testvérgyilkosnak, amit követelnek, ha odadobják a magyar nemzet vérző testét, hogy még azok is belerúghassanak, akik vele egy tálból ették a rabszolgaság keserű kenyerét, AKKOR KÖZÉPEURÓPA A FARKASOK ŐSERDEJE LESZ, MELYNEK SÖTÉTJÉBEN SZABADON GARÁZDÁLKODHAT MIND AZ A GONOSZSÁG, MELY NEGYEDSZÁZADON BELÜL KÉTSZER BORÍTOTTA LÁNGBA A FÖLDET! A magyar nép remél, hisz és imádkozik. De az Isten hallgat. És nem is fog megszólalni, ha csak mindazok, akik Isten nevével ajkukon mentek felszabadítani Emcpa leigázott népeit, nem hallgatnak Istenre, aki BÉLÉT CSAK AZ IGAZNAK AD!
