Verhovayak Lapja, 1945 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1945-12-19 / 51. szám
1945 december 19 ___________________________________Verhovayak Lapja_________________________ Elhurcolt magyarok Hontalanná vált magyarok sorsáról számol be Fury Katalin, Vörös Keresztes ápolónő, a Chicago, Ill.-i 503-ik fiók tagja Fury Kató, a Chicago, Ill.-i 503-ik fióknak tagja, nem ismeretlen a Verhovayak nagy családjának körében. Különösen második generációs tagtársaink jól ismerik őt, hiszen sok Ízben szerepelt angol lapunkban. Lelkes szive őt is a haza szolgálatába állitotta. Az amerikai Vörös Kereszt ápolónője lett és ebben a minőségben került az európai hadszíntérre s ma is az amerikai megszálló hadseregnél teljesít szolgálatot. Amerikai leány, de magyar származását sohasem felejtette el. Európában — magyarokkal is találkozott, beszélt velük s mint alább közölt leveléből láthatjuk, segített is rajtuk, amennyire a körülmények engedték. Magyar származású leány lévén, az elhurcolt magyarok sorsa ütötte a legfájóbb sebet a szívén, anynyira, hogy helyzetükbe nem tudott belenyugodni. Mikor Dél-Németországból áthelyezték a Riviérára, ahol üdülő katonáinkat ápolja, magával vitte a képét annak a szörnyű nyomorúságnak, melyben a hazájukból elhurcolt magyarok élnek. S végre jó gondolata támadt. Mindig eleven részt vett a chicagói Verhovay életben s igy jól tudta, hogy a Verhovay nemcsak biztosító intézmény, hanem azonkívül testvérsegitő egyesület is. Levelet irt tehíít fiókjának ügykezelőjéhez, Balogh Ferenchez s rajta keresztül a chicagói magyarságot kérte meg, hogy segítsenek a szerencsétlen elhurcolt magyarokon keserves sorsukban. Balogh Ferenc ügykezelő azonban jól látta, hogy ez az ügy nemcsak a chicagói magyarság ügye, hanem az egész amerikai magyarságé is. Elküldötte tehát a levelet központi hivatalunkhoz, hogy lapunkban közöljük azt s igy százszoros erővel adjuk viszsza Fury Katalin halk hangú, de annál szívhez szólóbb kérését ... Hasonló leveleket olvastunk már az amerikai magyar sajtóban. A Németországba hurcolt magyarság sorsa nem ismeretlen előttünk. De sokat jelent számunkra, hogy egyik tagtársunk a saját tapasztalatai alapján számol be magyar testvéreink sorsáról. Átadjuk a szót Fury Katalinnak . . . " * # # Riviera, 1945 október 2. “Kedves Mr. Balogh: Mint a Verhovay rendkívül tevékeny tagját és mint lelkes magyart bizonyára érdekelni fogja a Németországba és Ausztriába sodort magyarok sorsa és tudom, hogy kérésemet nem fogja válasz nélkül hagyni. Midőn Münchenben a 98-ik katonai Kórháznál teljesítettem szolgálatot, több magyarral találkoztam, aki ott dolgozott. Meghívtak a táborukba egy kis látogatásra. E látogatás folyamán ismerkedtem meg azzal a nyomorral, melyben ezek az emberek élnek. Egy öreg iskola épületben vannak elszállásolva . .. az ablakokban nincs üveg, de nincs fűtés sem . . . s ma 350 elsodort magyar lakik benne. Némelyik kilenc láb széles és 12 láb hosszúságú szobában huszonhalan laknak. S nemcsak a földreszórt szalmából álló ágyuk, hanem minden földi vagyonuk, tehát mindenük ebben a szobában van. S elhiheti, hogy ez nem sok. Minden kor megtalálható közöttük, az egy évestől a 75 évesig. Kukacos burgonyán, fekete kenyéren és pótkávén élnek — ha meg tudják kapni. — Minden 12 éven felüli férfiszemélynek munkát kell találnia.De még a legkiválóbb szakmunkás sem tud többet megkeresni, mint heti 40 márkát, ami 4 dollárnak felel meg. De ezen egyáltalán nem tudnak semmitsem vásárolni, mert a németek a magukén kívül minden más nemzetiséggel szemben ellenszenvvel vannak. Persze a táborban nem ismernek társadalmi különbséget, hiszen a szegény és gazdag, a tanulatlan és a müveit emberek egymás mellett alszanak. Különösen egy esetre emlékszem ... Héjjá Magdára és a férjére, Héjjá Józsefre: a férfi okleveles vegyész, mig a felesége művésznő, akinek saját gyára volt. Mindketten müveitek és hozzászoktak a jóléthez, de most ők is piszokban és nyomorúságban élnek és egyetlen gondolatuk az, hogy miként tudnának 12 éves kisfiúknak élelmet keríteni . . . Ha látná ezeket az embereket, tudom, hogy mindent megpróbálna, hogy segíteni tudjon rajtuk. Most meg valósággal rettegnek a közelgő téltől ... se fűtés, se ruha, sem megfelelő élelem nincs. Sokan az öregek közül tudják, hogy nem élik túl a telet s belenyugodtak ebbe a bizonyosságba. Beszéltem Dr. Gönczy Jenővel, a Magyar Vörös Kereszt igazgatójával, aki meglátogatott engem. Borzasztó nagy feladattal áll szemben, mert az összes Ausztriában és Németországban élő magyarok élelmezéséről, ruházásáról és elhelyezéséről neki kell gondoskodnia. BÁRMELYIK ORSZÁG VÖRÖS KERESZTJÉHEZ FORDULT, NEM TÖRŐDTEK A KÉRÉSÉVEL! 500,009 ELHURCOLT MAGYAR ÉL MA NÉMETORSZÁGBAN ÉS AUSZTRIÁBAN! És ennek az óriási tömegnek a francia Vörös Kereszt 100 kis csomagot küldött . . . hogy volna ez elég ennyi embernek? Mellékelem Dr. Gönczy kártyáját és rajta a legszükségesebb cikkek jegyzékét. Akármit tudnak küldeni, hálásak lesznek érte! Pénznek nincs értéke, mert semmitsem lehet érte vásárolni. Annál többet ér az öreg ruha, öreg cipők, gyermekruhák, kannás élelem, cukor, kávé és akármi mást tudnak küldeni. Csak öreg, használt ruhát küldjenek. Tudom, hogy ön kérést intézhet a chicagói magyarsághoz és azt is tudom, hogy kérését a legnagyobb lelkesedéssel fogják teljesíteni. Hiszen sokan visszaemlékeznek az itteni hideg telekre s bizonyára fognak emlékezni azokra az időkre, amikor azért fohászkodtak, hogy bár lenne, aki rajtuk segítene ... Talán azt kérdezi magában, Mr. Balogh, HOGY MIT TETTÜNK ÉRTÜK? A VÁLASZ AZ — HOGY SEMMIT! Az Amerikai Vörös Kereszt az amerikai fiukért van itt és ezért én semmit sem tehetek a magyarokért. Amint említettem, élelmet nem lehet vásárolni, ruhám nincs annyi, hogy oda tudnék adni belőle s igy az egyetlen, amit adhattam nekik, a cigaretta volt s ezt meg is tettem. De cigarettánk is csak korlátolt menynyiségben van. S igy nem tudok mást tenni, mint Írni a chicagói magyarságnak, melynek áldozatkészségére oly jól emlékszem. Az amerikai Vörös Kereszt nem helyesli, ha nevében egyéni kérésekkel fordulunk az otthoniakhoz. S igy ez nem egy hivatalos kérés. Nem úgy irom ezt a levelet, mint a Vörös Kereszt egyik munkása, hanem mint egy magyar leány, aki látta honfitársainak gyötrelmeit és megpróbáltatásait és valamit szeretne érdekükben tenni. Tudom, hogy nem fogok csalatkozni. Kérem, tudassa velem, hogy mily lépéseket tesznek. Köszönettel Kay Fury, ARC. Continental Headquarters, APÓ 887, c-o Postmaster, New York, N. Y.” * * * Fury Katalin levelét természetesen leközöltük angol lapunkban is és abban részletes választ is adtunk neki. lnnék a válasznak egy részt érdekli azonban magyar lapunk olvasóközönségét is. Félmillió hazátlan magyarról van szó, akinek sorsa talán még keservesebb, mint az Óhazában élő magyaroké . . . mert ezek legalább a saját hazájukban élnek — ha ugyan a magyar nyomorúságot “élet”-nek lehet nevezni! — mig a külföldre sodort magyaroknak a nyomorúság tetejébe még a németek idegengyűlöletét is el kell szenvedniük. Az Amerikai Magyar Segélyakció a közel múltig kizárólag a _ Magyarországon élő magyarság megsegítését sürgette, elsősorban azért, mert a kormány engedélye Magyarország területére korlátozta a segélyakció mentő tevékenységét. Az Amerikai Magyar Segélyakció igazgatóságának legutóbbi gyűlésén azonban napirendre került az elsodort és elhurcolt magyarok kérdése is és az Igazgatóság elhatározta, hogy azoknak támogatását is felveszi programjába. Épp ezért a Segélyakció koordinátorát, Dr. Kerekes Tibort, felkérte a Segélyakció Igazgatósága, hogy tegye meg a szükséges lépéseket abban az irányban, hogy a Segélyakció a külföldre sodort magyarság megsegítésére is megkapja az engedélyt. Ugyanakkor az Igazgatóság elhatározta azt is, hogy a külföldre sodort, Magyarországból elhurcolt magyarok javára gyűjtött adományokat szigorúan elválasztja a Magyarország földjén nyomorgó magyarságnak szánt adományoktól és azokat teljesen külön kezeli. Ez a döntés már azért is helyes, mert az amerikai magyarság köreiben sokan vannak, akik politikai okokból nem hajlandók Magyarországra adományokat küldeni. Anélkül, hogy ennek a magatartásnak jogosultságáról v i t a t k o znánk, megállapítjuk, hogy ezzel megnyílt a lehetősége annak, hogy akik Magyarországra nem hajlandók segítséget küldeni, mégis segíthessék a magyar népet. Ilyesformán mindenkinek módjában van előre kikötni, hogy az ő adománya az óhaza határain belül sínylődő népnek, vagy pedig az elhurcolt magyaroknak nyomorát enyhítse. Akit tehát Magyarország mai politikai és társadalmi rendszere tart vissza attól, hogy a magyar- népen segítsen, az is tehet valamit a magyarokért, mert hiszen félmillió hazátlan magyar várja éhezve, dideregve az amerikai testvérkéz segítségét. Mihelyst a Segélyakció megkapja hazánk kormány hatóságainak engedélyét, ki hitvánnyal fordul majd a? amerikai magyarsághoz az elhurcolt, elsodort magyarok érdekében. Úgy érezzük, hogy már előre szolgálatot teszünk ennek a fájdalmasan nemes ügynek, amikor leközöljük Fury Katalin levelét, melyben e fiatal tagtársnőnk azt írja le, amit látott és hallott. Sokan vannak, akik kételkednek az úgynevezett “hivatalos közlemények” megbízhatóságában, de a Verhovay tagtársaknak nem lesz okuk arra, hogy kételkedjenek, mert Fury Katalin levele a németországi és ausztriai magyarok szörnyű nyomorára bizonyitékot szolgáltat, még mielőtt a Segélyakció közrebocsájtoíía volna a róluk szóló közleményeit és hivatalosan felkérte volna az amerikai magyarságot arra, hogy rajtuk is segítsen. Fury Katalin ezzel nagy szolgálatot tett ennek az ügynek s bizonyos, hogy a külföldre szorult elhurcolt magyarok maradandó hálával gondolnak erre a nemes lelkű amerikai leányra, aki a csillagsávos lobogó önzetlen szolgálatában is testvére maradt annak a népnek, melynek leszármazottja. Tagtársainkat pedig arra kérjük, hogy amikor majd sor kerül az elhurcolt magyarok megsegítésére, gondoljanak e szerencsétlenekre ugyanolyan részvéttel és áldozatkészséggel, mint ez a fiatal chicagói tagtársnőnk, aki jól tudja, hogy mit ir, amikor ezt üzeni: “HA LATNA EZEKET AZ EMBEREKET, TUDOM, HOGY MINDENT MEGPRÓBÁLNA, HOGY SEGÍTENI TUDJON RAJTUK!” Bizony, ha látnánk a mi szerencsétlen magyar testvéreinket! Bizony, ha valaki kézenfogná a Segélymozgalom ellenségeit és elvezetné őket Budapest romjai közé ... a külföldre hurcolt magyarok nyomortáboraiba ... de soknak ajkára ráfagyna a tagadó szó ... de sok keményen szikrázó szem lábbadna könnybe ... de sok bevarrt zseb szakadna fel . . . de sok ökölbe szorult kéz nyílna simogatásra . . .! AZ A BAJ, HOGY NEM LATJUK! AZ A BAJ, HOGY A TÁVOLSÁG JÓTÉKONY FÁTYOLA BETAKARJA ELŐLÜNK AZT A RETTENETES NYOMORT, MELYRE ZOKOGÁS NÉLKÜL NEM NÉZHETNE SENKI! AZ A BAJ—AZ EGYETLEN BAJ! DE TALÁN ÍGY IS LESZ, AKINEK SZIVÉT MEGLÁGYÍTJA EGY AMERIKAI MÁSODIK GENERÁCIÓS LEÁNYNAK A RÉSZVÉTE ... Ki tudja?
