Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1944-01-27 / 4. szám
2-lk oldal _Verhovayak Lapja Sajnos, a megérdemelt pihenést, nyugalmat nem élvezhette sokáig. Talán ez a nagy lélek nem is tudott élni a mindnyájunkért való munka nélkül: amikor letette munkáját, azzal együtt letette az életét is! Jellemző rá, hogy nyugalomba vonulásának idején is az Amerika-szerte feléje forduló figyelmet is arra használta fel, hogy még egy utolsó jótékony mozgalmat indítson el: a “Harangot a Bethlen Otthonnak” — mozgalmát, melynek megvalósulásával oly emléket fog neki állítani az amerikai magyar reformátusság, mely örömet fog neki szerezni abban a boldog örök hazában, melyben törhetetlen hittel hitt, melybe gyermeki boldogsággal vágyott haza s mely néki, az Istenét, Hazáját és Embertársait oly mélységesen szerető nagy amerikai magyarnak osztályrészül is jutott. Molnár István halálával az amerikai magyarság életének koronájából kihullott; annak egyik legragyogóbb gyémántja. Szegényebbek, szürkébbek lettünk, .mert attól félünk, hogy talán alig akad, aki az ő nyomába lépve tovább tudná folytatni a nemzetépitésnek, embermentésnek gazdag munkáját, melynek ő fél századon át vezére és szolgája volt. S ezért a mindnyájunk gyásza az ő elköltözése, és sírjánál a Verhovay tábor is kegyelettel áll meg s hálaimát mond a Mindenhatónak azért, hogy ilyen embereket adott nekünk. S ha Molnár István el is költözött, alkotásaiban, munkájának hervadhatatlan eredményeiben emlékét múlhatatlanul itt hagyta közöttünk, az amerikai magyar életben. A toledoi Református Egyházban, az Amerikai Magyar Református Egyesületben, a ligonieri Bethlen Otthonban minden kőben ott hagyta kezének nyomát, de azonkívül is, az amerikai magyarságnak nem volt oly megmozdulása, oly tevékenysége, melyet ő, az amerikai magyarság nagy szerelmese lelkesedéssel fel nem karolt volna. Azt mondják, hogy minden ember akkora, amekkora árnyékot vet. Molnár István árnyéka ráhullott ötven éven át az egész amerikai magyarság életére: óriási volt ő az amerikai magyarságnak s bár őt haza is szólította Teremtője, alkotásainak árnyékában még sokáig meg fognak pihenni azok, akiknek életéért és jólétéért élt, dolgozott és imádkozott — néhai MOLNÁR ISTVÁN. KATONÁINK ÍRNAK Karácsony előtt felhívást közöltünk, melyben kértük a katonai szolgálatot teljesítő tagtársaink hozzátartozóit, hogy írják meg azok pontos címét, mert a Verhovay Segély Egylet egy kis karácsonyi me g emlé kezéssel akarja katonáink karácsonyi és újévi ünnepét megszépi teni. Közel kétezer címet kaptunk testvéreinktől és ezekre a címekre elküldtük egyesületünknek katonái számára készített ünnepi üdvözlő kártyáját, melyhez egy tucat tréfás postakártyát is mellékeltünk, melyeken a katonáskodó tagtársaink egy pár tollvonással be tudnak számolni hozzá tartozóiknak hogylétükről, anélkül, hogy hosszú levelet kellene irniok. Egyszerű, szerény kis megemlékezés, de nyilvánvaló, hogy amikor közel kétezer katonának küldtünk, akkor nem is lehet szó többről. Katonáskodó tagtársaink még ezt a szerény kis megemlékezést is végtelen örömmel fogadták, amint arról a központba érkező leveleik tanúsítják. Memphis, Tennessee-ből írja George József S2/C többek között a következőket: “Megkaptam a kártyákat, igazán nagyszerűek, jól fel tudom használni. Jól esett hirt kapni önöktől. Eleinte kissé meg voltam lepve, de aztán azt gondoltam, hogy lám önök gondolnak azokra a katonákra, akik az önök nagy Egyesületének tagjai. Büszke vagyok rá, hogy egyike lehetek. . . Ezt a levelemet karácsony reggelén irom. Kissé nyomott hangulatban vagyok, valahogy elveszettnek érzem magam most, hogy oly távol vagyok az otthonomtól. Még sohasem voltam el otthonról karácsony ünnepén. No, de hát sokan mások vannak ugyanebben a helyzetben . . . Remélem, hogy az Egyesület szépen halad és folytatja remek munkáját.” PFC. Mozga E. Imre New York-i katonai postai címmel küld levelet, de nem tudjuk, honnan. így ir: “Most kaptam két kis csomagot a Verhovaytól. Az egyikben volt a szótár, mely^ igazán nagyszerű és a másikban a karácsonyi üdvözlet és a kártyák, melyek nagyon kedvesek. Személy szerint mindegyiküknek köszönetét szeretnék mondani azért, hogy ezeket az ajándékokat küldték, melyeket igazán nagyon sokra értékelek.” Camp Shelby, Miss.-ből írja Záborszky J. Ferencz tagtársunk: “A hozzám küldött karácsonyi kártyákat hála Istennek megkaptam és igen szépen akarom megköszönni önöknek, hogy rólam megemlékeztek. Voltam nem ré gén megint Hammond, Louisianában, épp akkor volt ott bál. Nagyon jól éreztem magam a magyarok között és igen sok Verhovay taggal is találkoztam . .. Nagyon szép a magyar élet ottan és én, aki a “második generációba” tartozom, igen jól éreztem magam a második generációs tagokkal. Sok dologról elbeszélgettünk s úgy éreztem magam, mint otthon, a mi fiókunkban.” (Ez a tagtársunk magya ul irta kedves levelét.) PFC. Toat Mihály, Shreveport, Louisianai katonai posta címmel küldött levelében igy irt: “Köszönöm a kártyákat, jó hasznukat fogom venni, mert most kint vagyunk manőveren. Még egyszer köszönöm, hogy megemlékeztek rólam, sajnálom, hogy most nem tudok többet tenni, csak köszönetét mondani.” Ennél az utolsó mondatnál meg is állhatunk. Dehogy nem tud többet tenni Toat Mihály tagtársunk, hiszen már is sokkal többet tesz, kimondhatatlanul sokat, amikor mindnyájunkért és annyiunk helyett fegyvert fog. Inkább mi sajnáljuk, hogy nem tehettünk többet ezekért a derék fiukért, mint amennyit tettünk azért, hogy felderítsük egy kissé azt a szomorú karácsonyt, melyet szeretteiktől távol kellett eltölteniök. AZ INGGOMB. Férj uram mindég elvesztette az inggombjoit. Felesége ráunt az örökös keresésre s azt ajánlotta neki, hogy mikor ingét felhúzza, vegye az inggombot a szájába. A férj megfogadta a zajra szalad fel az asszony, tanácsot. Egy nap szörnyű “Mi a baj?” “Lenyeltem az ing-gombot” — nyögött fájdalmasan a férj. “No, hála Istennek — lélegzett fel az asszony, most legalább tudod, hogy hol van.” 1944 január 27« A POFON Dübörögve igyekezett hazafelé a villanyos. Az utasok közül néhányan újságot, mások könyvet olvastak, néhányon kinéztek az ablakon s egy páron, kik ismerősökre bukkantak, beszélgettek, igyekezvén tulharsogni a villamos zakatolásának zaját. Két asszony beszélgetett. Mellettük némán ült egy harmadik. Nem tartozott hozzájuk, s mereven ült a helyén s úgy nézett ki az ablakon a villamos mellett elvonuló végtelen házsorokra. Kabátján egy aranycsillag fénylett s az magyarázta meg az asszony arcán elterülő végtelen, fásult szomruságot. A mellette ülő asszony mesélt a szomszédjának. “Óh, tudja, mi nem panaszkodhatunk. A fiam, igaz bevonult már majdnem egy éve, de jó dolga van s azt írja, hogy ne aggódjunk, ahol ő van, ott nincs veszély. S a férjem dolgozik, én is dolgozom, a lányom is dolgozik, úgy, hogy most igazán keresünk egyszer. A depresszió után jól esik most már egy kis pénzhez is jutnunk.” “Hát bizony — felelte a másik — ez igy van. De vájjon meddig fog tartani.” “Látja, ez az — szólt rá az első asszony — s mondom magának, hogy igazán kívánom, hogy ez a háború minél tovább tartson...” Azaranycsillagos asszony ekkor egyszerre csak felállt, mintha ki akarna szállni s a villanyos hánytorgásától meginogva megkapaszkodott az egyik tartó vasban ... “Mert az már bizonyos — folytatta az első asszony —< hogy ez csak addig lesz igy, amig a háború tart. S ha tovább tart, akkor legalább egy kicsit lábraállunk.” S ekkor az aranycsillagos asszony egy irtózatos pofont mért a beszélő asszony arcára. Akkora volt a pofon, hogy a megütött asszony kalapja elgurult s az arcán nagy kékesen vereslő tenyérnyi folt terjedt el. Akkora pofon volt, hogy csattanása mellett eltörpült a nagy villanyoskocsi fülsiketítő dübörgése s még a vezető is hátranézett s az aranycsillagos kabátu asszony lehanyatló kezére esett a tekintete. Mindenki felnézett. Nem volt botrány. A megütött asszony ösztönszerüen megértette, hogy ezt a hatalmas pofont egy édesanyától kapta, akinek fia elesett a harctéren... S valahogy mindenki megértette abban a pillanatban, hogy itt nem botrány történt, hanem erkölcsi igazságszolgáltatás. A villanyos vezető megállította a kocsit és a megütött aszszony társával együtt kisompolygott a kocsiból. Az aranycsillagos asszony lassan leült. Senki sem szólt a kocsiban. A villanyos megindult, asszonyok, férfiak, olvastak, kinéztek az ablakon, ő meg ült s ahogy maga elé nézett, mozdulatlan merevségben, lassan egy nagy könnycsepp perdült ki a szeméből. S ahogy lepergett az arcán az az egy árva könnycsepp, felemelte nehéz munkában megkérgesedett kezét és mintha elesett fiát cirógatná meg, oly lágyan törölte le azt, keményütésü anyai kezével.
