Verhovayak Lapja, 1944 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1944-01-27 / 4. szám

2-lk oldal _Verhovayak Lapja Sajnos, a megérdemelt pihenést, nyugalmat nem élvez­hette sokáig. Talán ez a nagy lélek nem is tudott élni a mindnyájunkért való munka nélkül: amikor letette munkáját, azzal együtt letette az életét is! Jellemző rá, hogy nyugalomba vonulásának idején is az Amerika-szerte feléje forduló figyelmet is arra hasz­nálta fel, hogy még egy utolsó jótékony mozgalmat in­dítson el: a “Harangot a Bethlen Otthonnak” — mozgal­mát, melynek megvalósulásával oly emléket fog neki állítani az amerikai magyar reformátusság, mely örömet fog neki szerezni abban a boldog örök hazában, melyben törhetetlen hittel hitt, melybe gyermeki boldogsággal vágyott haza s mely néki, az Istenét, Hazáját és Ember­társait oly mélységesen szerető nagy amerikai magyarnak osztályrészül is jutott. Molnár István halálával az amerikai magyarság éle­tének koronájából kihullott; annak egyik legragyogóbb gyémántja. Szegényebbek, szürkébbek lettünk, .mert attól félünk, hogy talán alig akad, aki az ő nyomába lépve tovább tudná folytatni a nemzetépitésnek, ember­­mentésnek gazdag munkáját, melynek ő fél századon át vezére és szolgája volt. S ezért a mindnyájunk gyásza az ő elköltözése, és sírjánál a Verhovay tábor is kegyelet­tel áll meg s hálaimát mond a Mindenhatónak azért, hogy ilyen embereket adott nekünk. S ha Molnár István el is költözött, alkotásaiban, munkájának hervadhatatlan eredményeiben emlékét múl­hatatlanul itt hagyta közöttünk, az amerikai magyar életben. A toledoi Református Egyházban, az Amerikai Magyar Református Egyesületben, a ligonieri Bethlen Ott­honban minden kőben ott hagyta kezének nyomát, de azonkívül is, az amerikai magyarságnak nem volt oly megmozdulása, oly tevékenysége, melyet ő, az amerikai magyarság nagy szerelmese lelkesedéssel fel nem karolt volna. Azt mondják, hogy minden ember akkora, amekkora árnyékot vet. Molnár István árnyéka ráhullott ötven éven át az egész amerikai magyarság életére: óriási volt ő az amerikai magyarságnak s bár őt haza is szólította Terem­tője, alkotásainak árnyékában még sokáig meg fognak pihenni azok, akiknek életéért és jólétéért élt, dolgozott és imádkozott — néhai MOLNÁR ISTVÁN. KATONÁINK ÍRNAK Karácsony előtt felhívást közöltünk, melyben kértük a katonai szolgálatot teljesítő tagtársaink hozzátartozóit, hogy írják meg azok pontos címét, mert a Verhovay Se­gély Egylet egy kis kará­csonyi me g emlé kezéssel akarja katonáink karácsonyi és újévi ünnepét megszépi teni. Közel kétezer címet kap­tunk testvéreinktől és ezekre a címekre elküldtük egyesü­letünknek katonái számára készített ünnepi üdvözlő kár­tyáját, melyhez egy tucat tré­fás postakártyát is mellékel­tünk, melyeken a katonás­kodó tagtársaink egy pár tollvonással be tudnak szá­molni hozzá tartozóiknak hogylétükről, anélkül, hogy hosszú levelet kellene ir­­niok. Egyszerű, szerény kis meg­emlékezés, de nyilvánvaló, hogy amikor közel kétezer katonának küldtünk, akkor nem is lehet szó többről. Katonáskodó tagtársaink még ezt a szerény kis meg­emlékezést is végtelen öröm­mel fogadták, amint arról a központba érkező leveleik ta­núsítják. Memphis, Tennessee-ből ír­ja George József S2/C töb­bek között a következőket: “Megkaptam a kártyákat, igazán nagyszerűek, jól fel tudom használni. Jól esett hirt kapni önöktől. Eleinte kissé meg voltam lepve, de aztán azt gondoltam, hogy lám önök gondolnak azokra a katonákra, akik az önök nagy Egyesületének tagjai. Büszke vagyok rá, hogy egyike lehetek. . . Ezt a leve­lemet karácsony reggelén irom. Kissé nyomott hangu­latban vagyok, valahogy el­veszettnek érzem magam most, hogy oly távol vagyok az otthonomtól. Még soha­sem voltam el otthonról ka­rácsony ünnepén. No, de hát sokan mások vannak ugyan­ebben a helyzetben . . . Re­mélem, hogy az Egyesület szépen halad és folytatja re­mek munkáját.” PFC. Mozga E. Imre New York-i katonai postai cím­mel küld levelet, de nem tud­juk, honnan. így ir: “Most kaptam két kis cso­magot a Verhovaytól. Az egyikben volt a szótár, mely^ igazán nagyszerű és a má­sikban a karácsonyi üdvöz­let és a kártyák, melyek na­gyon kedvesek. Személy sze­rint mindegyiküknek köszö­netét szeretnék mondani azért, hogy ezeket az ajándé­kokat küldték, melyeket igazán nagyon sokra értéke­lek.” Camp Shelby, Miss.-ből írja Záborszky J. Ferencz tagtársunk: “A hozzám küldött kará­csonyi kártyákat hála Isten­nek megkaptam és igen szé­pen akarom megköszönni önöknek, hogy rólam meg­emlékeztek. Voltam nem ré gén megint Hammond, Loui­­sianában, épp akkor volt ott bál. Nagyon jól éreztem ma­gam a magyarok között és igen sok Verhovay taggal is találkoztam . .. Nagyon szép a magyar élet ottan és én, aki a “második generációba” tartozom, igen jól éreztem magam a második gene­rációs tagokkal. Sok dolog­ról elbeszélgettünk s úgy éreztem magam, mint ott­hon, a mi fiókunkban.” (Ez a tagtársunk magya ul irta kedves levelét.) PFC. Toat Mihály, Shreve­port, Louisianai katonai pos­ta címmel küldött levelében igy irt: “Köszönöm a kártyákat, jó hasznukat fogom venni, mert most kint vagyunk manőveren. Még egyszer kö­szönöm, hogy megemlékeztek rólam, sajnálom, hogy most nem tudok többet tenni, csak köszönetét mondani.” Ennél az utolsó mondat­nál meg is állhatunk. De­hogy nem tud többet tenni Toat Mihály tagtársunk, hi­szen már is sokkal többet tesz, kimondhatatlanul so­kat, amikor mindnyájunkért és annyiunk helyett fegyvert fog. Inkább mi sajnáljuk, hogy nem tehettünk többet ezekért a derék fiukért, mint amennyit tettünk azért, hogy felderítsük egy kissé azt a szomorú karácsonyt, melyet szeretteiktől távol kellett eltölteniök. AZ INGGOMB. Férj uram mindég elvesz­tette az inggombjoit. Fele­sége ráunt az örökös kere­sésre s azt ajánlotta neki, hogy mikor ingét felhúzza, vegye az inggombot a szá­jába. A férj megfogadta a zajra szalad fel az asszony, tanácsot. Egy nap szörnyű “Mi a baj?” “Lenyeltem az ing-gom­bot” — nyögött fájdalmasan a férj. “No, hála Istennek — lé­legzett fel az asszony, most legalább tudod, hogy hol van.” 1944 január 27« A POFON Dübörögve igyekezett hazafelé a villanyos. Az utasok közül néhányan újságot, mások könyvet olvastak, né­hányon kinéztek az ablakon s egy páron, kik ismerő­sökre bukkantak, beszélgettek, igyekezvén tulharsogni a villamos zakatolásának zaját. Két asszony beszélgetett. Mellettük némán ült egy harmadik. Nem tartozott hozzájuk, s mereven ült a he­lyén s úgy nézett ki az ablakon a villamos mellett el­vonuló végtelen házsorokra. Kabátján egy aranycsillag fénylett s az magyarázta meg az asszony arcán elterülő végtelen, fásult szomruságot. A mellette ülő asszony mesélt a szomszédjának. “Óh, tudja, mi nem panaszkodhatunk. A fiam, igaz bevonult már majdnem egy éve, de jó dolga van s azt írja, hogy ne aggódjunk, ahol ő van, ott nincs veszély. S a férjem dolgozik, én is dolgozom, a lányom is dol­gozik, úgy, hogy most igazán keresünk egyszer. A de­presszió után jól esik most már egy kis pénzhez is jutnunk.” “Hát bizony — felelte a másik — ez igy van. De vájjon meddig fog tartani.” “Látja, ez az — szólt rá az első asszony — s mon­dom magának, hogy igazán kívánom, hogy ez a háború minél tovább tartson...” Azaranycsillagos asszony ekkor egyszerre csak fel­állt, mintha ki akarna szállni s a villanyos hánytor­­gásától meginogva megkapaszkodott az egyik tartó vas­ban ... “Mert az már bizonyos — folytatta az első asszony —< hogy ez csak addig lesz igy, amig a háború tart. S ha tovább tart, akkor legalább egy kicsit lábraállunk.” S ekkor az aranycsillagos asszony egy irtózatos po­font mért a beszélő asszony arcára. Akkora volt a pofon, hogy a megütött asszony kalapja elgurult s az arcán nagy kékesen vereslő tenyérnyi folt terjedt el. Akkora pofon volt, hogy csattanása mellett eltörpült a nagy vil­lanyoskocsi fülsiketítő dübörgése s még a vezető is hátra­nézett s az aranycsillagos kabátu asszony lehanyatló ke­zére esett a tekintete. Mindenki felnézett. Nem volt botrány. A megütött asszony ösztönszerüen megértette, hogy ezt a hatalmas pofont egy édesanyától kapta, akinek fia elesett a harctéren... S valahogy min­denki megértette abban a pillanatban, hogy itt nem bot­rány történt, hanem erkölcsi igazságszolgáltatás. A vil­lanyos vezető megállította a kocsit és a megütött asz­­szony társával együtt kisompolygott a kocsiból. Az aranycsillagos asszony lassan leült. Senki sem szólt a kocsiban. A villanyos megindult, asszonyok, fér­fiak, olvastak, kinéztek az ablakon, ő meg ült s ahogy maga elé nézett, mozdulatlan merevségben, lassan egy nagy könnycsepp perdült ki a szeméből. S ahogy leper­gett az arcán az az egy árva könnycsepp, felemelte ne­héz munkában megkérgesedett kezét és mintha elesett fiát cirógatná meg, oly lágyan törölte le azt, kemény­­ütésü anyai kezével.

Next

/
Oldalképek
Tartalom