Verhovayak Lapja, 1943. július-december (26. évfolyam, 26-53. szám)

1943-09-30 / 40. szám

3943 szeptember 30 3-n? olótó A CHICAGO-I 164. FIÓK TAGJAI FIGYELMÉBE. Ezúton tudatjuk a fiók tagságával, hogy október hó első napján esedékes rendes havi gyűlésünk el­marad, mert másnap, októ­ber hó 2-án, szombat este 8 órai kezdettel tartjuk meg őszi nagy kártya estélyün­ket a 333 West North Ave­nue alatti Rainbow Hall­ban. Az estély jövedelme, mint azt már hivatalas és heíyi lapjainkban megírtuk, ka­tona tagjaink karácsonyi ajándékait fogja fedezni, melyet október 15 előtt bo­­csájtunk útra. Felkérjük te­hát a jegyek tulajdonosait, hogy azokkal az estélyen biztosan számoljanak el. Ha megjelenésüket munkájuk, vagy más okok gátolnák, úgy kérem az elszámoláso­kat a fiók helyettes titkár­nőjével, Mrs. Margaret Kun­­stadt, 3245 Lakewood Ave­nue, posta utján elintézni. Iroczky József, elnök, Mrs. Margaret KunstaáL helyettes titkár. Vegyen Háborús Kötvényt Verhovayak Lapja Riport a konvencióról (Folytatás a 2-ik oldalról) héten sok időt, futkosást, Írást és bizonyos képességet is megkiván. Megegyezett a konvenció végül abban is, hogy itt tulajdonképen nemcsak arról van szó, hogy “adjunk a titkároknak valamit, mert megérdemlik.” Voltak, akik ilyen helytelenül értelmezték a dolgot. Bencze János főtitkár igen világos felszólalásokban mutatott rá arra, hogy, ha a Verhovay Segély Egylet munkáját folytatni akarjuk, ha egyesületünket fejleszteni akarjuk és a to­vábbi fejlődésnek alapot akarunk adni, akkor végre meg kell találni a módját annak, hogy a központnak fele­lősséggel tartozó és a központ által a taglétszám ará­nyában javadalmazott titkárok végezzék az egész ügy­kezelési munkát. Egy kézben kell egyesíteni az egész ügykezelést és azt az egy kezet meg kell fizetni. Ha az Egyesület nem is tudja megfizetni az ügykezelőit abban az értelemben és összegben, ahogy gyárakban és irodák­ban megfizetik őket, de mégis kell nekik adni annyit, hogy ehhez a munkához kedv és lelkesedés legyen bennük. Érdekes, és itt a leghatározottabban le kell szögezni azt, hogy egyes titkárok harcoltak legjobban a gon­dolat ellen. Úgy érezték, hogy a konvencióról haza­térve a tagság azzal fogja megvádolni őket, hogy ma­guknak szereztek jövedelmet. Végül harcoltak a gon­dolat ellen egyes oly delegátusok, akik attól féltek, hogy a titkárok javadalmazása révén majd el fognak esni a fiókok oly jövedelemtől, amiből eddig tudtak koszorúkra adakozni, halottvivőket fizetni és jótékonyságot gyako­rolni. Akik erre hivatkoztak, elfelejtik meggondolni, hogy milyen méltánytalan dolog egy ember ingyen való dolgoztatásának árából jótékonykodni és nagylelkűnek lenni. Végeredményben még sem lehet kívánni azt, hogy egy ember csaknem ingyen dolgozzon azért, hogy a fiók azon, amit rajta megtakarított, nagylelkűnek mutatkoz­hasson a nagyvilág előtt. A hosszai és alapos vitát végre határozat követte, mely uj világot nyit meg a Verhovay haladás előtt és szebb napok reményét tárja az eddig sok áldozattal munkálkodó titkárok elé. A konvenció úgy határozott, hogy az ügykezelőit ezentúl a központi pénztár fogja fizetni. A havidijak után befolyó 5 centek továbbra is a fiókok birtokában maradnak, melyet a maguk törvényes céljaira fordít­hatnak. De a tagmegtartás fejében járó tagonkénti és évenkénti 80 centből ezentúl 30 centet fog a fiók kapni és 50 centet minden tag után minden évben a fiók titkára. Ez a határozat már közvetítő indítvány, elfogadásá­ból született meg. Az eredeti indítvány az volt, hogy mind a 80 centet a központ fogja kezelni és abból a tit­károkat tagok száma és helyi viszonyok figyelembe vé­telével fizetni. De mert a delegátusok közül sokan a fiókok társadalmi és anyagi helyzetét féltették, Bencze János kp. főtitkár ezt az indítványt tette, melyet azután a konvenció egyhangú lelkesedéssel elfogadott és az alapszabályokba beiktatott. Az uj alapszabály szerint minden fiókban egy ember kezében lesz az ügykezelés és mellette a fiók elnöke, mirít ellenőr szerepel. Az ügykezelőket a tagok száma és a helyi viszonyok figyelembevételével a központ fogja fizetni azokból az évi és tagonkénti 50 centekből, melye­ket központi kezelésben fog tartani ezután. így nem tör­ténhet meg az, hogy egyes fiókok néhány centtel kifizes­sék a titkárukat, holott százakat kapnak ebből az alap­ból. A javadalmozott titkár újonnan felállított oszlopa lesz egyesületünknek. Uj kedv, uj- ambíció, uj akarat fogja fűteni ezeket a derék tisztviselőket, akik eddig több kritikát kaptak, mint elismerést vagy éppenséggel jutalmat.* A Verhovay Segély Egylet ezzel az alap­szabály-módosítással egy hatalmas lépéssel haladt a modern kor követelményeinek megvalósítása felé és ennek a lépésnek az eredménye bizonnyal igen hamar érezhetővé is válik majd egyesületünk tagságának még rohamosabb növekedésében. 20 KÖDÖS ÉVEK szokásból. Ma már egyre gyakrabban kapom magam rajta, hogy megeszem a végeket is. Hosszú kuncsorgás után találtam is állást egy bá­dogos és vízvezeték-szerelő vállalatnál, Bámuel urnái a külvárosban. Istentelen hosszú udvaron verték a piéhet a bádogosok: fülsiketítő lármában készültek az esőcsatornák, a lefolyócsövek, a tetőfeljáró ablakok, kádak, jégszekrények, kocsmai pudlik, szélkakasok. Sósav és olvadt cinszag terjengett a piszkos udvaron. Galvanizálóviz-tócsák, pléhhordókban minium-festék a régi tetők átkenésére, hosszú létrák, forrasztó-kályhák, fakalapácsok, üllők és nagy rakás rundcső csatarendje várt az uj helyen rám. Tizenöt csehkoronát Ígért egy hétre a mester ur, akinek széjjelálló, hatalmas magyar bajusza volt és egy sápadt, törékeny, fájdalmas arcú kis tót felesége, meg két fia s egy lánya. Bámuel ur rabiátus ember hírében állott az utcában; hatalmas keze gyakran előbb len­dült kelleténél és ok nélkül is elcsattantva a pofont, ha gyengébb ebéd után keze ügyébe került akár fele­sége, akár fiai, akár leánya, akár segédjei, akár én. Nem a szenvedő alany miértje, hanem bő gerjedelmének leve­zetése volt fontosabb az aktusnál; a pofon után nem magamat sajnáltam, hanem valahol legbelül a szegény, lájdalmas arcú, törékeny kis asszonyt; ó, mily gyö­nyörű álmai lehettek lánykorában a házaséletről! Toltam a két kerekű talyigát heti tizenöt koronáért keresztül-kasul a hires városon; futottam, ugrottam Smrek és Svoboda segéd uraknak a sör és cigarettáért, ha eltávozott a mester ur. Iroda ablakunk a műhelyre nézett, s ha bent volt az irodában Bámuel ur, a műhely hosszú bankján serényen kattogtak a fakalapácsok, szépen, ritmikusan; egy hosszút, három rövidet, — de ha üres volt az iroda, a kalapácsok felfordulva pihentek s a segéd urak füstölve ugratták egymást, vagy pedig intim kalandjaikat teregették ki a mester ur pattanás arcú, Zolti nevű siheder fia előtt. Én, sepregetés közben KÖDÖS ÉVEK 17 ne nőljön egyre magasabbra fehér homlokom! Kicsi Mara vádat emelek ellened, mert nem voltál elég erős ahhoz, hogy magad mellett tarts, pedig te voltál az “érettebb”. Cserébe gyengeségedért, elárulom, megcsal­talak megszegtem eskümet (a fáskamra mellett esküd­tünk, emlékszel?). Vádolom a Felső-Szalánk Skálát, mely ércesen verte vissza hangomat: “Szép Szepesnek bérces táján” és az “ó, tulipiros lánykám, angyalkám, báránykám” kezdetű dalok tercét; vádollak, Skala, mert nem adod már vissza nehéz sóhajaimat, noha hallanod kellene innen is, mert nagyokat sóhajtok olykor, sőt nyö­gök is sorsom alatt, mely nehezebb, Skala, mint a te fenséges sziklatested, melynek ormain őrült csattogás­sal pihennek meg a kőszáli sasok! Vádollak egyhangú zörgő korompai csille, mert nem én ülhettem beléd, Jablonka Feri helyett, vádollak, mert elnémultál, utóbb nem nyikorogtál völgyek felett s hegytetőkön, s akkor nyilait belém elsősizben az elmúlás. Vádolom a magas kőfalat s a névtelen kis patakot, mert elválasztottak Katókától és Feri urfitól; ma is fáj, hogy sohsem játsz­hattam velük, pedig úgy szerettem volna köztük lenni, legalább vasárnaponként a tűzpiros maslival nyakamban. Vádat emelek Blaha csendőrparancsnok, Tondó, Jiri, Honzó, Pepik ellen, mert bűzös kvarglit lakmároztak s eljöttek virágzó telepünkre s elhozták a pusztulást, le­állították a csillét, széjjel ugrasztották bő családunkat s engem elkergettek a szepesi bércek alól és fenekestől forgatták fel életemet! Vádolom a régi különös ér­zést, mely mind ritkában jelentkezett s mind ritkábban ringatott ünnepi áhítatba, míg végül teljesen elma­radtak vele ünnepeim is. S vádat emelek egy magamnál is hatalmasabb valaki ellen, aki elfeledtette velem a Szó­zatot; mire emlékszem belőle? “Hazádnak rendület­lenül ...." Halász Ferene főtanitó úrral egyetemben vádolom m egész világot! — J accuse! Jaccuse!...

Next

/
Oldalképek
Tartalom