Verhovayak Lapja, 1943. július-december (26. évfolyam, 26-53. szám)
1943-09-23 / 39. szám
1943 szeptember 23 S IX oWW Verhovayak Lapja “Hol a boldogság mostanában?” Példátlanul sok a válás egész Amerikában. Az európai országok társadalmi életéről nem érkeznek ide hírek, mert hiszen arról a tájról csak háborús híreket kapunk, s az egyéni élet részletei nem is igen érdeklik a nagyvilágot, amikor országok, tehát milliós embercsoportok, létezése forog kockán. De valószínű, hogy európai országokban is tönkrement a családi élet, ha talán más okok miatt is. Amerikában feltétlenül a háborús prosperitás az oka a tömeges válásnak. S akármit mond a statisztika, akár a férj, akár a feleség az oka a válásnak, nem ők a bűnösök, hanem a körülmények. Ismerek egy házaspárt, különválva élnek már évek óta. S az egyetlen gyerek, egy tiz éves, kedves, okos fiú, repülőgépen utazgat California és New York között, hogy egyik ünnepet az anyjával, a másikat az apjával töltse. — Vájjon mit csinálnátok — mondtam az egyiknek, — ha nem volna pénzetek arra, hogy a gyereket repülőgépen utaztassátok évente néhányszor? ... — Akkor valószínűleg el se váltunk volna — ez volt a felelet, rövid gondolkozás után. A legtöbb házasságban a gyerekek se számítanak sokat. És ez a legszomorubb az egészben. Mert a gyermektelen házaspárok a válás után majd csak eligazítják a saját életüket. Felnőttiek, maguk felelősek a saját életükért, önmagukon kívül senkinek sem okoznak fájdalmat és tragédiát a válással. De a gyerek egész életét megváltoztatja a válóper. A szülők manapság nem tartanak már olyan erős közösséget a gyerekekkel, mint azelőtt. Nem gondolnak arra, hogy a gyerek elveszti az otthonát, talán azért, mert a legtöbb esetben nem is igen van otthona. Az ujmódi gyereknevelés elhomályosította az otthont. S jött aztán a háború, amely az anyát is munkába kényszeritette, s az otthon gondozására szoruló fiatal gyerekeket is önállóvá tette. Azokat az órákat, amelyek régebben a család közös életét jelentették, külön-külön töltik el ma a családtagok. Lehet, hogy a mama éjszaka dolgozik a gyárban. A fiatalok még rohannak szórakozni a házon kívül, mert hiszen dolgoznak, szükségük van a szórakozásra — s a Saját pénzüket költik. Kevés olyan asszony van, aki szerető kézzel össze tudja tartani a családját, aki otthont tud adni nekik. Csodálni kell az olyan aszszonyt. Mert nem szabad megszólni azt sem, aki nem bírja régi módi, szép elveit érvényesíteni ezzel a megkergült uj világformával. Könnyű volt a régi aszszonynak, régi anyának együtt tartani a családját, boldog otthont adni nekik. Dolgozni kellett akkor is sokat, de legalább az élet őt segítette. A régi asszony eleget tett életkötelességének, ha jó feleség és jó anya volt. A közvélemény nem tűrte el, hogy fiatal lányok, fiatal fiuk házon kívül töltsék a féléjszakákat. Nem volt szükség, vagy lehetőség arra sem, hogy az asszonyok dolgozni járjanak s gazdátlanul hagyják egész napon át otthonukat, amely folytonos gondozást követel. Azelőtt a feleség természetesnek tartotta, hogy csinosan, jó kedvvel várja haza férjét, gyerekeit, s jó vacsorával mondja el nekik, hogy minden gondja az ő jólétük. De mit csináljon az az asszony, aki fáradtan jön haza a munkából, s neki is szüksége lenne arra, hogy valaki kedvesen és jó vacsorával várja? ... Nem csoda, ha nem tud sokat törődni a családdal, mert hiszen tulaj donkjpen arra lenne szükség, hogy vele törődjön valaki. Tudom, más régi aszszony is olyan volt, mint az én anyám. Nem volt egyéb dolga-gondja, mint a család. Az volt a legnagyobb öröme, ha sokat ettünk az asztalnál. Nem is sajnálta se az időt, se a fáradságot ahhoz, hogy jó ebédetvacsorát készítsen, hogy jókedvűen várjon bennünket haza a szép, rendes, tiszta és nagyon barátságos otthonba. A mai asszonynak alig van erre ideje. De ha van is, a gyerekek nem veszik észre, mert- az élet elforgatta fejüket az otthontól, önállóságot, túlzott szabadságot adott nekik, amit mohón habzsolnak s majd csak akkor értik meg, hogy milyen boldogság az otthon, amikor már sehol* sem találják. Tudom, az amerikai magyar asszonyok régi módi szívvel ragaszkodnak a régi módi otthon fenntartásához. Egyiknek sikerül, a legtöbbnek nem. A válóperekről beszámol a statisztika, de azt nem tudja a világ, hogy hány anyától — válnak el a gyermekei szívben és lélekben. Pedig ezek a nagyobb trap gédiák. Sok sebre igér orvoslást a béke és az ezzel tervezett változás, de vájjon elég-e egy emberöltő ahhoz, hogy helyreállítsa az otthon boldogságát, amely ilyen szomorúan elkallódott a nagy forgatagban. Vagy talán az anyai szív otthonalapitási vágyakozása a legkisebb alkalmat is megragadja, hogy a lakást és házat újra virágos, barátságos otthonná varázsolja? FÜLÖP ILONA 16 KÖDÖS ÉVEK morufüzt juttat eszembe, tengerkék szemének is megkopott hajdani ragyogása, napsugár haja szalmaszinüvé vált és nevetése sem zenél már, s ráadásul még apró, színtelen sörte ütközött ki bajusza helyén. Hogy Juliskával mi történt, nem tudom. Anna nővér a sógornőm: Kassára költöztek, a nővérem is elment velük. Én Korompán maradtam Kató néninél, “amig a viszonyok rendeződnek”. Nagysereg sivalkodó, maszatos gyerek közzé csöppentem. Fürödtünk a Hernádban, Kassa felé folyt, vitte sós könnyeimet: mi lesz én velem? Ne hagyjatok itt... Megmásztuk a Fuxibilt, a meredek rókadombot, csatangoltunk a téglaszínű munkáskolóniák közt, hancuroztunk a promenádli terebélyes hársai alatt. Az egyik fatörzsön megkopott plchtábla rozsdásodott, nehezen betűztem ki: Beethoven. Kis pajtásaim közül senki sem tudta, ki az a Beethoven. Én sem. De azért tetszett, hogy két “e” van egymásután a furcsa névben, oda is karcoltam én is a nevemet egy szöggel Beethoven alá. így: Menyhért. Néhány nap múlva vonatra tettek Kassa felé. Hunyt szemem mögött, neonkarikák és villámalaku vibrálások közt, ott látom magam kuporodni a fülke sarkában s a kerekek egyhangú ritmusából ilyesmit vélek kihallani: — Korompa, Alsó-Szalánk, Felső-Szalánk, Bohdanec, ti jelentős állomásai sorsomnak, zsúfolt gyermekemlékeim otthona, vadregényes kormos-piszkos környék, mákos kukorica, máié, gersli, málna, kígyó, csepphasu Mara, Mia May — s mind ti többiek; most vádat emelek ellenetek! Vádollak benneteket, mert kiengedtetek puha karjaitok közül, nem tudtátok megakadályozni, hogy elmenjek öletekből, nem tudtátok megakadályozni, hogy rám adják az első hosszunadrágot (részletre vettük Kassán, sírjatok!), nem ügyeltetek rám a szepesi bércek alól, hogy ne aludjon ki a lelkem, hogy ne ütközzenek ki a szarkaláb nyomai szemem alatt, hogy KÖDÖS ÉVEK 13 apró barátaimmal belopóztunk a kihalt gyárudvarra, hatalmas vasgolyókkal kugliztunk. Jobb halántékomon szemeim közt ma is van nyoma a kuglizásnak; egyik barátom vállán keresztül hajította felém a golyót, mint egy sulydobó olimpikon és a nehéz öntöttvas egyenesen nekirepült a fejemnek, szemem sarkába Fájdalmat nem éreztem, csak tompa csapást, meleget, aztán összeestem. Bevarrták szemhéjjamat, fejemet körülfáslizták: rémülten ordítottam, hogy nem látok többé! Hónap múltán rendesen láttam, de a megvakulástól való rettegés ma is bennem bujkál azóta. Szégyelem bevallani, mert nem olyan világot élünk, de ma sincs még világnézetnek nevezett szemszögem, holott tízesztendős koromban kommunista voltam; erre határozattan emlékszem. Ünnepi alkalmakkor apró kék blúzt adtak rám hatalmas, tűzpiros maslival, úgy nézett ki nyakamban a masli, mint egy propeller Valami nagy ur lehetett, aki megszólított egyszer, nevére, arcára nem emlékszem s azt kérdezte tőlem: “Hogy hívnak, kis kommunista?” Azt hiszem, büszke voltam arra, hogy kommunista vagyok; nyilván nagy uraknak képzeltem őket, ha mind ilyen lobogó, gyönyörű piros masliban járhat. Akkor el is határoztam magamban, ha törik-szakad: kommunista ur leszek! Szerettem a tűzpiros maslit, úgy tartottam fölötte a fejem, mint akinek nyársat húztak nyakába. Gőggel néztem az emberek szemébe s vártam, hogy mindenki megkérdezze: “Hogy hívnak, kis kommunista?” Sajnos, hétköznapokon csak foltos celtben járhattam, senki nem állított meg ilyenkor, a maslit csak vasárnapokon kötötték rám, s igy a szó “kommunista” — ünnepi áhítatot jelentett számomra a tűzpiros maslival. A néhány cseh csendőr, akiket mellénk parancsolt a felső hatalom, aránylag csendesen viselkedtek. Vezetőjüket Blahának hívták: aprótermetü, pemzlibajuszu, keskenyszemü ötven körüli legionista volt. Csendőrkaszárnyának a domboldalon álló postaépületet alkitot-
