Verhovayak Lapja, 1943. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1943-02-11 / 6. szám
TWO SECTIONS (Verhovay Journal) 1943 FEBRUÁR 11, VOL. XXVI. ÉVFOLYAM NO. 6. SZÁM Lincoln Gettysburg! Beszéde Lincoln Ábrahám emlékének áldozunk február 12-én, az Egyesült Államok legnagyobb elnökének születése napján. Lincoln Ábrahám meghaladta korát. Egy évszázaddal ezelőtt már hadat üzent annak az életfelfogásnak, mely az embereket színük és fajuk szerint megkülömbözteti és egyes fajokat rab-zolgaságra kényszerit. Lincoln megtagadta az embernek szinen és fajon alapuló külömbségét. Hitt abban, hogy minden ember egyenlő. Életbölcsességét és világnézetét örökre belevéste az amerikai nemzet leikébe. Amerika sohasem tudna elszakadni attól a szellemi örökségtől, melyet Lincoln Abrahám hagyott rá, aki meggyőződésének vértanújává lett 1865 nagypéntekjén. A gettysburgi csatatéren Lincoln az ott egybegyült ünneplő közönséghez beszédet intézett. Ez a beszéd örökre megmaradt. Szép beszéd. Szépsége örök. De ma — ez a beszéd újra aktuálissá vált. Nekünk szól. Minden mondata a mai kor emberének szól. S azért Lincoln emlékének ma azzal áldozunk, hogy magyar fordításban közöljük a nagy elnök felejthetetlen gettysburgi beszédét. “Nyolcvanhét esztendővel ezelőtt a mi apáink ezen a földrészen egy uj nemzetet alapítottak, mely szabadságában fogamzott meg s a melyet annak a meggyőződésnek szenteltek, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett. “Most egy nagy polgárháborút harcolunk, mely el fogja dönteni azt, hogy ez a nemzet, vagy bármelyik nemzet, mely igy született s erre szentelte el önmagát, megmaradhat-e sokáig? Ennek a háborúnak egy nagy csataterén találkoztunk ma. Eljöttünk, hogy felavassuk ennek a csatatérnek egy részét, mint végső pihenőhelyét azoknak, akik az ő életüket adták azért, hogy nemzetünk élhessen. Illő és helyes, hogy ezt megcselekedj ük. “Azonban, tágabb értelemben, mi nem avathatjuk fel, nem áldhatjuk meg és nem szentelhetjük fel ezt a talajt. Azok a hős férfiak, élők és holtak, akik itt küzdöttek, felszentelték azt, sokkal jobban, semhogy mi gyenge erőnkkel akár hozzáadhatnánk, akár el is vehetnénk abból valamit. A világ alig fogja azt észrevenni, vagy sokáig emlékezetében megőrizni, amit mi itt mondunk, de sohasem felejtheti el azt, amit ők itt tettek. Inkább rajtunk, az élőkön áll, hogy önmagunkat odaszenteljük annak a be végzetlen munkának, melyet azok, akik itt harcoltak, oly nemesen elkezdtek. Inkább rajtunk áll, hogy itt önmagunkat odaszenteljük az előttünk álló nagy feladatnak, — hogy ezekből a megdicsőült halottakból merítsünk fokozott odaadást az iránt az ügy iránt, melyért ők az odaadás utolsó teljes mértékét adták, — hogy mi itt ünnepélyesen megfogadjuk, hogy ezek a holtak nem haltak meg légyen hiába, — hogy ez a nemzet, Isten alatt, a szabadság újjászületését tapasztalja meg és hogy a népnek a nép által a népért való kormányzata ne pusztuljon el a földről.” Álmodnak-e a temetőben alvók — porladók? Kemény csontunak s hozzá atheistának. kell lennie annak az embernek, aki minden megrettenés nélkül bele tud nyugodni abba a gondolatba, hogy a halálnak bekövetkeztével odább már nincs semmi s a koporsóra hulló földgöröngyök zuhogásából csak annak a feltevésnek vibrálását veszi ki, hogy akit azok a göröngyök eltakarnak, az már végleg és teljesen megsemmisült. Az ilyen emberbe csak hálni jár a lélek s hozzá az is nagyon vékonypénzü; nem lehet vastagabb egy pókfonálnál. Mert akinek elég nagy a lelke, abban tanyát verhet a hit s azon keresztül megérzi, hogy ő nem egészen a földé. Január 31-ikén az Amerikai Magyar Szövetségnek jegyében szépen látogatott gyűlés volt Bridgeporton s nyitott szemmel akkor, vagy lecsukott szempillákkal most, amerikai magyar kiállításnak láttam s látom én azt. A Klein Memorial Hall gyönyörű nagy termének félhomályában ezerszámhoz közeledő magyar közönség vigyázta azt a kiállítást, amely kifejezésében hasonlított ahhoz a bokrétához, amelynek virágait szorosan egymáshoz szorítanak, figyelmen kívül hagyva azt a kérdést, vájjon összeillők-e a színek. Mégis szép és gyönyörködtető jelenségnek volt részese, aki végighordozta tekintetét a ragyogó fénnyel világított színpadon, amelyet széliében, két sorban ültek meg korban, munkában, vallásban és életfelfogásban egymástól különböző emberek. Ezeknek látása úgy hathatott a lélekkel nézőre, mintha az amerikai magyar ugar faunájának tipikus alakjai fonódtak volna össze szemei előtt. Különösen mikor ajkaikat szólásra nyitva gondolataiknak szépségeit hangoztatták, mintha virágkelyhek árasztották volna illatos leheleteiket azok felé, akik tisztelettel hallgatják az ő fejtegetéseiket. Mert azok, — az amerikai magyaroknak sajátos helyzetét taglaló fejtegetések, — több esetban elérték a szónoki beszédek magaslatát s nehéz annak meghatározása, vájjon melyik volt szebb, melyik tartalmasabb. Azok közül a beszédek közül egy, amely a bizakodásnak, reménységnek, a meggyőződésből eredő hitnek lévén kifejezője, az volt előttem a szónoki felfogásban az első; pedig hát, nem volt az előre papiroson kiesztergálva. Az az idős ember, aki előttem szónoki tehetségben mindenki felé emelkedett, 60 esztendőt már eltöltött itt, tehát teljesen amerikai volt. A képzelet szárnyán azonban mégis el tudott szállni egy szatmármegyei temetőnek sirhalmai közé s megállt szüleinek nyugvóhelye mellett. Megállt s kegyeletes emlékezéssel biztosította a hallgatóságot, miszerint ő tudja, hogy régen porladó szülei ma mit álmodnak. Prófétai ihletséggel jelentette ki, hogy ott nyugvó szülei boldogok, boldogok azok abban az álomban, amelyben közeledni látják az ezer éves magyar hazának határai felé a népnek szabadságot, függetlenséget és megelégedést hozó fenséges akaratot s azoknak biztosítéka gyanánt lengeni látják az amerikai csillagsávos lobogót, a Kárpátoktól le az Adriáig. Hatvan esztendős amerikás, jó öreg Cukor Mór, ki ne hinné el neked, hogy azok az elődök is álmodnak, akiknek behorpadt sírjai mellől már leomlottak, vagy lekorhadtak *z odaállított emlékeztetők. Hiszen azok is mind szülők, gyermekek és testvérek, emberek voltak s bizonyára ők is mind álmodják, akárcsak a szatmári kis temetőben Cukor Mórnak elődei, a jobb jövőt, álmod
