Verhovayak Lapja, 1943. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1943-04-01 / 13. szám
(Verhovay v Journal) 31 72 VOL. XXVI. ÉVFOLYAM 1943 ÁPRILIS 1 NO. 13. SZÁM Győzelem Után — Tovább — Előre! Nyalka katonatiszt állt az ezerfőnyi közönség előtt a pittsburghi Vörös Kereszt március végi nagy bankettjén. Afrikából jött haza rövid szabadságra.. Súlyosan megsebesült az afrikai fronton. Hétszer kapott vérátömlesztést a Vörös Kereszttől és az a vér megmentette őt. Egyszerű szavakba foglalt beszámolója újra meg újra fogadalmat jelentő tapsvihart váltott ki a közönségből. “Mikor nekünk a fronton kiadják a parancsot, hogy ezt a dombot vagy azt a falut el kell foglalnunk erre és erre az időre, akkor nekivágunk a feladatnak és végrehajtjuk azt. Ha néha úgy alakulnak a körülmények, hogy nem tudjuk pontosan arra az időpontra elvégezni a ránkbizott feladatot, akkor nem hátrálunk meg, hanem tovább küdünk s ha késéssel Is, de elvégezzük a munkát. S ha azt a csatát megnyertük és a dombot elfoglaltuk, akkor nem ülhetünk le pihenni, azzal, hogy most már megtettük a magunkét. Abban a pillanatban megérke- Bik a parancs, mely egy uj célt tűz ki elénk s tovább, előre kell törni, egy uj domb vagy egy másik falu felé. S igy minden elvégzett feladatot egy uj feladat követ, melyet megint el kell végezni. Megállás nincs a végső győzelemig.” “így kell önöknek is viselkedni idehaza. Most folyik a Vörös Kereszt mozgalma. Ha ebben elérik a kitűzött célt a kitűzött időre — és nincs kétségem, hogy elérik, akkor a szükség már uj célt fog önök elé kitűzni. Nem lehet megülni az elért győzelem diadalán. A Vörös Kereszt gyűjtése után jön egy Hadikölcsön kötvény árusítási mozgalom. Akkor vért gyűjtenek. Akkor az USO-t kell támogatni. Azután megint más mozgalom következik. S ahogy az egyik feladatot elvégzik, már előttünk áll a másik. Ne álljanak meg és ne fáradjanak bele. Mindegyiket el kell végezni és megállni nem lehet, csak mikor kivívtuk a végső, döntő győzelmet. Gondoljanak arra, hogy igy tesznek a katonáink is, akik mindent odaadnak a győzelem ügyéért.” Amerikai nemzettestvéreinek vérével ereiben a fiatal katonatiszt rövidesen visszatér a frontra. Egy súlyos sebesülés sem jelénti azt, hogy ő már eleget tett. ő maga sem érzi úgy. “Vissza akarok menni. Mind vissza akarunk menni, akik ott voltunk, mert érezzük, hogy valamit elvégezetlenül hagytunk ott, amit el kell végeznünk.” Hivatkozott azokra a tengerészekre, akik száz meg száz sebesültet hoztak haza Amerikába. Kevesen voltak tengerészek egy-egy hajón és éjjel-nappal dolgoztak, vitték a hajót és ápolták a sebesülteket. Jutalmuk az a tudat volt, ami a kikötőben ujjongó büszkeséggel tört ki belőlük, mikor ezt mondották: “Élve hoztuk őket haza!” “Hölgyeim és Uraim — mondotta a katonatiszt — az önök kitartó áldozatkészségétől és munkájától függ az, hogy azokat a fiukat, a kik ott harcolnak és megsebesülnek, ÉLVE HOZZÁK HAZA.” Igen! Ez a mi feladatunk. És ennek teljesítésében feladatról-feladatra kell mennünk. Nem sokalhatunk semmit, nem fáradhatunk bele semmibe. Hozzuk őket haza — élve! A közelmúlt márciusban megtartott igazgatósági gyűlésnek fontosabb határozatai közé tartoznak még 1.) Az egyesülés ügyét körüliró rendeiKezes. amelyek meghatárolják azokat a lehetőségeket, amiket a kiküldött Előkészítő Bizottságnak szemelől téveszteni nem szabad. Semmi egyéb nincs abban a határozatban, mint az Alapszabálynak megismétlése, amit nemcsak azért kellett figyelembe venni az Igazgatóságnak mivel az a Verhovay Segély Egylet törvényeinek egyik szakasza, hanem különösen is azért, mivel egyenes igazságot foglal magában. Ezt az igazságot legkönnyebben megvilágítja a következő eset, ami ténylegesen fennáll: Két egykorú idősebb egyesületi tag közül, egyik a Verhovaynál van ezer dollárra biátositva, a másik egy olyan Egyesületnél, ahol ezer dollár biztosításért kevesebb a tagsági dij mint a Verhovaynál. A Verhovay tag havidija mondjuk egy dollárral több mint a másik Egyesületben biztosítotté s ez a külömbözet fennáll 1924-től. Minden tüzetesebb számítás nélkül is szembeötlik, hogy a Verhovay tag jóval többet fizetett be a közpénztárba még akkor is, ha a Verhovaynál szokásos osztalékokat a többLetfizetésből levonjuk. Lehetne-e hát testvéries osztályról csak szót is ejteni, ha történetesen e között a két egylet között úgy menne végbe az egyesülés mint a rántotta-sütés, ahol minden megkülömböztetés nélkül ütik a tojásokat be a serpenyőbe? Lehetne-e nyugodt testvéries együttérzésre számítani ilyen egyesülés esetén, mikor a példának felhozott két tagnak, mindemke egyforma biztosításban részesülne, holott az azért megkívánt teljesítést egyformán nem végezték? Ha kérdések felett komolyan gondolkozunk, úgy csak arra a helyes következtetésre juthatunk, hogy amint nem lévén testvéries indulat ha a más törődéseinek hasznán osztozni vágyakozunk; az sem hozna békességes megértést közibénk, ha tagjaink méltánytalanságot tapasztalva, keserű, vagy kisebbítő megjegyzések közepette ülnének egyesülés esetén a köznek asztalához. Ilyen megfontolások mondatták ki Igazgatóinkkal azt a legegyenesebb csatlakozási feltételt, hogy csakis a külön-külön kimutatott értékbecslés megtörténte és a mutatkozó különbözet figyelembevételével lehet csak a közösnevezőre hozás és csak igy történhetik meg a csatlakozás, — egyesülés. Nem hihető, hogy azok, akik az amerikai magyar egyesületek vezetőit Basáknak, Czároknak titulálják, valójában pedig köpedék-saj kának vélik, az egyesülés lehetőségeiről huzamosabban gondolkoznának. Mert abban az esetben nem vinné rá őket a lelkűk, hogy az egyesülés sikertelenségéért örökké az egyesületi tisztviselőket vádolnák. A sikertelenségnek mindenkor az volt és az lesz az oka, hogy kellő megfontolással és megértéssel nem közelednek egymáshoz az egyesülésben érdekeltek. Ha az egyesülés alapjául a számok igazságát fogadnák el, úgy nem állhatna annak megtörténése ellen semmi. De amig lényegtelen melléktényezőkre igyekeznek azt építeni, addig hasztalan, sőt káros következményekkel járna az egyesülés. Most az a helyzet, hogy az örökös akadályok, az egyesületi tisztviselők félre vannak tolva az egyesülés
