Verhovayak Lapja, 1943. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1943-03-18 / 11. szám
1943 március 18 11-ik Oldal Verhovayak Lapja AFRIKA-----Ma, amikor katonáink egyre nagyobb számban mennek arra a földrészre, melyet legtöbben közülünk aligha fognak látni valaha is, bizonyára mindenkit érdekel, hogy milyen is az a föld és annak népe. A legtöbb ember mindig sivatagra gondol, ha Afrika szóba kerül. De tévedés azt hinni, hogy Afrika mindenestől sivatag. Még a sivatagi vidéken is sokszor napokig lehet utazni, anélkül, hogy homokot lehetne látni. Persze, amikor aztán sivatagban jár a katona, akkor az sivatag a javából. Afrikában a nyár igen meleg, de a tél bizony hideg. A hegyekben minden éjjel a fagypont alá esik a hőmérséklet. Az éjszakák oly hidegek még a sikságon is, télen, hogy a katonák minden ruhát magukra vesznek, mégis dideregnek. Eső is esik bőven Afrikában. Sokszor oly záporok vannak, hogy egész völgyek megtelnek vizzel. Épp ezért nem ajánlatos a tábort valami mélyebb fekvésű völgyben felütni. Az északafrikai népek mohamedánok, Mózesnak, Ábrahámnak és Jézusnak nagy 34 tisztelői. Az egy-Istent imaházakban imádják. Nem szeretik, ha sirhelyeikhez és imaházaikhoz idegen közel megy. A mohamedánok nagyon hisznek a szemverésben s épp azért igen megsértődnek, ha valaki azért dicséri meg őket, hogy “milyen jól néznek ki”. Egy gyerekre nem szabad azt mondani, hogy “jaj de szép fiú”, ha csak hozzá nem tesszük, hogy “dicsőség érte Allahnak.” Az afrikaiak főtápláléka a kenyér. Húst keveset esznek, mert ritka az állat s a húst amúgy is nehéz megőrizni a romlástól. Aki pékhez megy, annak le kell az ajtóban venni a cipőjét, mert a pék a frissen sült kenyeret a földre veti s a vevő közönség nem szereti, ha valaki a cipőjén behurcolt piszokkal beszennyezi a kenyeret. Ha egy mohamedán meghiv egy katonát a házához, akkor a meghivott jól teszi, ha az illemszabályokat gondosan betartja. Cipőjét le kell vennie az ajtóban s harisnyában menjen a házba. A társaság a földön ül. Mindenből kell valamennyit enni. Halálos sértés valamilyen fogást visszautasitani s ezt a sértést elkerülni nagy áldozatába kerül annak, aki szereti az ételek kezelése körül a tisztaságot. Az evés asztali áldással kezdődik s utána elsőnek a házigazda nyúl a tálba. Csak jobb kézzel szabad enni: a bal kezet használni tilos mohamedán illem szerint. A kenyeret nem szabad megpróbálni a gatni. A szolgáló személyzettel tisztelettel kell bánni, mert a mohamedánok igen demokratikusak s a szinek között nem tesznek külömbséget. Étel után “Hamdulla”-t kell mondani. Az afrikai mohamedán nő ma is fátyollal jár. Alatta tarka, szines ruhát visel, de azt csak a házában lehet látni. Soha nem szabad egy nőről beszélni mohamedán férfival. Nem szabad a nőket megbámulni, megszólítani, lökdösni tömegben és soha, semmi körülmények között nem szabad mebpróbálni a fátyolát fellebbenteni. E szabályok megsértéséért a mohamedán féffi még a gyilkosságtól sem riad vissza. Aki vásárolni megy, az a kereskedőt a legnagyobb ceremóniával köszöntse. Alkudozni illik, de csak a legnagyobb udvariasság keretein belül. Alku által a vásárolt tárgyat rendszerint az eredeti árának egyharmadáért meg lehet venni. Érdekes a mozlim társadalmi élet. Mohamedánok sohasem beszélnek meg találkát. Tisztességes férfi és nő nem találkoznak. Ha mégis megteszik, sok esetben halállal fizetnek érte. A tisztességes nő három lépéssel a férfi mögött megy. Banketteken nem jelennek meg a tisztességes nők, hanem úgynevezett hivatásos táncosnők, akik sokkal jobb társalgók, mint a tisztességes családanyák, mert sokkal többet forognak társaságban. Ha egy amerikai elmegy egy mohamedánhoz, akkor az ajtóban elkiáltja magát, hogy “taghattu”, mire a férfiak az összes nőket eltüntetik. A mohamedánok ismerőseikkel kezet fognak, de jaj annak, aki a kezet nagyon megszorítja. Nem szabad egy mohamedánt kedélyesen hátbaütögetni sem. A mohamedánok igen érzékenyek. A mohamedán sok esetben kezet csókol amerikai vendégének, de a világért nem szabad ilyenkor elmosolyodni. HÁBORÚS ESKÜVŐ A NEW YORKI VERHOVAY PORTÁN Orbán Annuska esküvője Tenke István hadnagy, aki rövid szabadságra New Yorkba érkezett, szerdán, február 24-én tartotta esküvőjét Orbán Annuskával, Orbán Viktornénak, a new yorki Verhovay 35-ik fiókosztály alelnöknőjének bájos leányával, aki ugyancsak tagja a 35-ik fióknak. Az esküvőt szűk családi körbein tartották, Tenke hadnagy New Yorkba érkezésének napján. A közszeretetben álló Orbán Viktornét, aki buzgó munkatársa minden magyar megmozdulásnak és a fiatal párt barátaik és tisztelőik őszinte szerencsekivánatokkal halmozták el. 'A mohamedánok szeretik a viccet. Jó humoruk van s szeretnek nevetni. Ha idegent nevetnek ki, nem szabad megharagudni s főleg nem szabad soha egy mohamedánt megütni. Annak, aki igy áll bosszút, minden mohamedán halálos ellensége lesz, aki csak látta a tettét. 34 A SZAKADÉK A SZAKADÉK 35 ban. Tóvári Jenő ismerte őt valahonnan, de nem jutott eszébe, hogy honnan. Megszólalt a cigány és a lány megmozdult. Csárdást táncolt, de ■ csodálatosan lágy és finom mozdulatokkal. Közben mosoly ült ki az arcára és ez a mosoly egyenesen a szivébe szaladt a fiatal jövendőbeli ügyvédnek. Csak nézte a táncot, nézte lázas, izzó szemmel, nézte a lány gyorsan pattogó lábait, finom fehér kezeit és azt a bolonditó mosolygását, aztán, mintha csak egy rövid perc lett volna az egész, már hullott is össze a függöny és a közönség óriási tapsba kezdett. Tóvári is tapsolt; fiatal lelkének minden hódolatával verte a tenyerét és ebben a tapsban imádság volt, hogy jaj, csak még egyszer táncolna. És táncolt is. Tánca végeztével Tóvári a színpad mögé rohant. Otthagyta munkáját, ott felejtett mindent, látnia kellett a lányt. Beleütközött. Megállt előtte és nyújtotta a kezét: “Gratulálok. Gyönyörűen táncolt.” A lány bájos mosollyal köszönte meg a bókot. A fiú folytatta: “De tudja, hogy nem is tudom, hogy magát, hogy h’vják. Pedig az arcára emlékszem.” A lány fölényes kedvességgel felelt: “Ritkán szoktam idejönni a magyar ünnepélyekre.” “De azért magyar, ugy-e — esengett a fiú — hiszen igy csak egy magyar lány tud táncolni.” “Hát — finomkodott a lány, — a szüleim magyarok, de én már itt születtem,” “ó hát én is úgy értem — felelte Tóvári — én is itt születtem. De hát mondja már meg, hogy hívják magát.” “Evelyn White” — mutatkozott be a lány. “Hát magát hogy hívják?” “Tóvári Jenő vagyok” — felelte a fiú és valahogy rosszul érezte magát a magyar nevével ezzel az előkelőén átangolosodott nevű hölggyel szemben, s hogy valahogy jóvátegye ezt a hibát, hozzátette: “Az egyetemre járok.” “óh, az egyetemre?” — felelt a lány és egy külön mosollyal jutalmazta meg az esengő ifjút. “No, de mqst maga is mohdja meg, hogy mit csinál?” — kérdezte a fiú. “óh, én titkárnő vagyok. Az Excelsior biztositó társaság igazgatójának a titkárnője.” “Ejha — felelt a fiú és megint elcsüggedt — az igen szép állás.” “Szép bizony,” — felelte a lány zsebretéve a hódolatot. “Dehát mondja — állt az útjába a fiú — ha ilyen előkelő munkája van is, nem adna egy találkozót egy igen jó egyetemistának?” A lány rámosolygott: “Hátha igazán igen jó, akkor nem bánom.” “Mikor?” “Hát jöjjön el értem a kocsijával szerdán este.” Szegény Tóvári Jenőnek megint csak leesett az álla. “Jaj, nagyon sajnálom, de egyelőre nincs kocsim.” “Nincs?” — csodálkozott a lány és úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy nincs nadrágja — de aztán jóvátette a csodálkozást és megnyugtatta a fiút: “No nem baj, akkor megyünk az éin kocsimon, jó?” Tóvári el volt ragadtatva ekkora jólelküségtől: “Maga igazán nagyon aranyos.” A lány erre rámosolygott. De most élet volt a mosolyában. Nem aféle színpadi merev-mosollyal. A szeme is szikrázott, a szája is nevetett, mindene kacagott; és elmélyült hangon felelt: “Remélem, hogy mindég ezt fogja gondolni rólam.” Tóvári Jenő szive akkorát dobbant, hogy egy fél percig nem tudott lélekzetet venni. S mire meg tudott volna esküdni a tündérnek, hogy örökké őt fogja tartani a világ legaranyosabb leányának, akkor az már messze járt. Tóvári Jenő szédelegve tért vissza a helyére. Nem ivott még semmit, mégis megrészegedett. Ivott a szerelem italából és egyszerre tulnagy kortyot nyelt belőle.
