Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-09-04 / 36. szám
I6-ik Oldal Verhovayak Lapja. 1941 Szeptember 4 LITTLE JULIUS SNEEZER BT BAKÉI HEROES OF SPORT By BILL ERWIN AS A BASERUNNER ME HAS MOT BEEN EWALUEO FOR DARING AMD ACCURACY —______________________ FORTVJE1VE YEARS COBB LED THE. AMERICAN LEAGUE IN BATTING -&LÍT FOR ALL OF HIS MAGNIFICENT TALENT AS A PLAYER, FOR ALL OF HIS KNOWLEDGE OF THE GAME HE PROVED A FAILURE AS A MANAGER/ J&ifJtkf NAME OF TY COBB STANDS FOR ONE OF THE MOST COLORFUL CAREERS IN BASEBALL HISTORYHE WAS THE GREATEST ALLAROUND PLAYER. THE GAME EVER PRODUCED.--126. ' ÖZVEGY MENYASSZONYOK i Gesztiből fölsirt az ősi fájdalom. 1_ Hogy a császár, a lengyel, a bolgár is otthagyott, hogy minden, minden gonoszra fordult, hogy kezdett az álom szertefoszlani, amikor láttuk, már régen láttuk, hogy a végén Kendy visszajáró lelke győz, minden haszontalan, hiába vivjuk, győzzük a csatát, úgy is elveszünk, hát aztán... aztán már nem az életért, a becsületért pusztított, öldökölt irton a kard. Az volt aztán a rajta. Az volt aztán a förgeteg. Hogy hulltak rakásra a kutyák, hogy zajgott‘megbomlott tengerük, elnyelve embert, állatot, székért, és végig futottak. Hogy futottak!... Pergovitsnál, Gyurgyevónál, aztán Brassó alatt. A piacon beszélt, gyerekeknek, koldusoknak, asszonyoknak, s azok némán hallgatták. Mert köröskörül borult volt mindenütt az ég, gyász hullott az égből az erdélyi rögökre. A császár nem küldött segítséget, az oláh, bolgár, lengyel, megfutamodott, minden nyert csatának tengernyi vesztett vér volt az ára. Gyász szitált a magasból és a fehérvári várban Mária Krisztierna, a leánynak maradt tizenötéves gyermekfeleség sirdogált. Ott ült a trón zsámolyánál, Zsigmond ölébe nyugtatva fejét. Oh, álom volt minden és álomnak tetszett most a valóság is. Zsigmond lágy becézéssel simogatta a gyerekasszony homlokát. — Milyen halovány az arcod, milyen felhős a homlokod. Nézz föl rám, Krisztiernám. Kezébe vette a halvány arcot és szivében elcsordult egy régi könnycsepp. — Iám, — érintette meg Krisztierna orcáját ujjával — itt egy kevéske rózsapir. Sugár a szivedből, amely a legtisztább pergamentre ir. Itt, ezen a részen megint fehér, itt mellette áttetszik egy félénk kis ér. Amaz holt tó, elvarázsolt égi hegytetőn, emez álompatak, tündéri hómezőn. Mind, mind él és mégis mindnyája holt, mert ÖZVEGY MENYASSZONYOK 127 efölött a holt világ fölött a te szemed ragyog. Ragyog és úgy hinti szét ezt a bágyadt égi fényt, mint kihunyt és hazátlan reményt, amely egy elhagyott, magányos siron virraszt, várván, hogy a kereszt alatta összedül. Várván, amíg a dermedt sziv megszakad, virrasztván, amig a vak csönd hangot ad, hogy majd megindul sik, völgy és halom, hogy majd megzendül egyszer minden fájdalom s a temető Erdély, ez a nagy temető, üzen vérző csodát... Mária Krisztierna zokogott. —■ Felség mindig borús? Zsigmond lehunyta a szemét. — Nem vagyok borús, Krisztierna. Csupán érzem, hogy a szived dobog és ez a dobogás rezdül át a szivemen. A múlt ver hullámot bennem, Krisztiernám. Máskor kiültek a hüs kertbe és Krisztierna, hogy könnyekre inditsa és fölszabadítsa benne a zokogást, mesélni kezdett, hogyan várta, amig odajárt. — Vártalak. Reggelre reggel, estére mindig este lett. A nap fölkelt, aztán leáldozott. így múlt hét hétre, hónap hónapra. Aztán később jártuk "a falvakat, mert bizony a gazdag is szegényül élt. A vigasztalás egyformán elkelt mindenkinél. Vigasztalásnál mást nem is adhattam senkinek. Vittem volna jó sziwel, de elfogyott itthon minden kenyér ... Az utcán zaj gás támadt, valaki fölkiáltott: — Vén Kendy jól átkozott! -/ Gyász hullott az égből, gyászt zöldeltek Erdélyországban a mezők. Már őszre járt, hideg szél fújt a havasok felől, dérben fürödtek a hajnalok, amikor Zsigmond utoljára magához ölelte Krisztiernát. — Isten veled! — búcsúzott tőle, búcsúzván a tróntól, búcsúzván szép Erdélyországtól. — Isten veled! — zokogott a gyerekasszony. Aztán a nemzet megindult Oppelnbe, messzi idegen ország felé.
