Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-08-14 / 33. szám
(Verhovay Journal) 31 72 VOL. XXIV. ÉVFOLYAM 1941 AUGUSZTUS 14. NO. 33. SZÁM Ií ' I AUGUSZTUS NEHÉZTERHÜ hónap ez mindenképpen. Künn: most folyik a '‘hordás”, a géplés. Benn: mír fogy a vakáció és egyre többször jut eszünkbe az ősz, a tél, az idők múlása. Az a Verhovaysta, aki az év hajnalán benevezett a nagy versenyekre, óvatosan hátradől a széfben és töpreng. Nagyon sűrűn gondol már NOVEMBER 30-RA, amikor a verseny zárul és ezen a mezőn is megtörténik a “hordás”, megkezdődik a géplés, kiverődik a munka magja. AKI DOLGOZOTT, fábadt és ennélfogva kincses hordásnak néz elébe, az esélyeket igy mérlegeli: — Egyet alighanem megnyerek az öt 100-dolláros dij közül, de inkább talán a 150- esekből markolok ki egyet. Eh, nem adom ilyen olcsón! Ha tovább is dolgozom, biztosan elviszek egy 200-ast. Ám a 200-ast is hamarosan a “hátamögé löki.”' Nem éppen a telhetetlenség miatt, hanem inkább azért, mert minden versenynek versengés az alapja és az elsőségre való törekvés a logikája. — Még majdnem négy hónapom van, — gondolja magában a "DOLGOZÓ VERHOVAYSTA". — és négy hónap alatt még nagyokat lehet lépni. Mért pályázzak hát éppen a 200-asra, amikor van 300-as is? Ez a második dij és másodiknak lenni jobb is, szebb is, dicsőségesebb is, mint harmadiknak. A pipa vagy cigaretta hevesebben kezd égni, gyakoribbak a füstkarikák és mindegyik hoz és visz magával egy-egy számot. Egy frissebb vágyat, elhatározást. — A 300-as már egészen rendes “kis dij.” Es alább . . . meg nem állok! De egy füstkarika a 300-assal is elrepül és egy újabb kékesfehér körben, elébb halványan, később izmosabban, egyre erösbödő körvonalakkal, megjelenik az 500-as szám. AZ ELSÓ DIJ SZÁMA. » Merengve néz rá, kissé megrázza borzas üstökét, gyújtó forróság fut át az erein,'meg is szédül egykicsit tőle, de — mint az elsők közt futó versenyző, amikor először pillantja meg a célvonalat, — felvágja a fejét, hosszú lélekzetet vesz és a verseny legszebb izgalmával, elszántan veti magát a célnak: — ÖTSZÁZ! Mert a "DOLGOZÓ VERHOVAYSTÁNAK” ez a jelszava augusztusban is. A “baktató versenyző” még sűrűbben emlékszik mostanában november 30-ra, de inkább lemondással, mint bizalommal. És az ilyen VERHOVAYSTA, ilyen sorrendben küldi útnak a számokat, a hozzá is rajokban érkező füstkarikákkal: — 500? Hát muszáj nekem éppen az első dijat megnyerni? Jó lesz nekem a 300-as is. Azaz, hogy jó lenne, mert úgy látom, hogy az sem igen lehet az enyém. Volna ugyan még néhány hónap hozzá, de . . . elég lesz nekem 200 is. Esetleg 150. Vagy valamelyik 100-dolláros dij. Ebből amúgy is több van. Es nagyot nyújtózkodik a székben. A nyújtózkodás igen jól esik neki s már azért is megelégszik a következő percben egy 50 dolláros díjjal, amiből (nézzük csak!) tiz van. — Tiz van belőle? Hát ez bizony nem sok, mert olyan Verhovaysta, aki csak úgy dolgozik, mint én, húsznál is több van. És felragyog az arca, amikor eszébe jut, hogy 25 dolláros díjból éppen tizenhat van. Hátha? Erre azonban nagyon elszégyenli magát BAKTATÓ VERSENYZŐ barátunk és. — mint a középen ballagó versenyfutó, — hirtelen “megméri” mégegyszer a távot és kiszökik a “baktató” sorból: — Hajrá, az ebugattát! És fut, fut ujult erővel, felfrissült reménnyel, egyre növekvő szép lelkesedéssel s a számok, amiket már a háta mögé küldött, igy jönnek ismét vissza hozzá: 50 . . . 100 . . . 150 .. . 200 .. . 300 ... . Óh minden lehetséges még, ha nekiveti magát az ember! TARNÓCY ÁRPÁD. A NAGY NAP ELŐESTÉJÉN A jövő szerdán a legmagyarabb ünnep fog ránkköszönteni. Itt lesz ismét Szent István-napja, melynek ünnepi varázsa hosszú évszázadok folyamán semmit sem veszített csodálatos fényéből s én úgy érzem, a nagy nap előestéjén, hogy nem képesek annak ragyogását elhomályosítani Európa mai égésének sötét, fekete, piszkos füstfellegei sem ... E nagy nap jelentőségét csak az tudja megérteni, aki ki tudja magát ragadni a mai világ minden kulturszépséget, minden történelmi multat és erényt letipró hitleri poklából és felül tud emelkedni a horizont ama magaslatára, honnan még ezer esztendő távlatából is világosan latható a dicső magyar múlt és annak fénylő pásztortüzénél elénktünik István király, akit a “honfoglaló” neve jobban megillet, mint Árpád apánkat... És valóban honfoglalás volt az, amit István király uralkodása alatt véghezvitt... Mert, — és ezt jól jegyezzük meg magunknak, —meg kellett tartani azt a földet, amelyet Lebediából, Etelközön átérkező magyar és kabar nemzetségtörzsek rokontalanul és idegenül elfoglaltak és benépesítettek. Szent István tehát belekapcsolta a magyarságot a nyugati eszme áramlatába. Ha ezt nem teszi, megsemmisítik a magyart azok a germán és bizánci katonai erők, melyek éppen annálfogva készültek - fel és növekedtek meg, mert veszélyeztetve látták magukat a lovas-nyilas magyarok egyre ismétlődő támadásaiktól. Fölismerte, hogy a maroknyi magyarság, ha még oly dús is katonai erényekben, nem tud helytállani egész Európával szemben és fölismerte azt is, hogy a katonai hatalom — nem minden s egy nép, ha meg akar maradni, nem folytathat örökös háborúságot anélkül, hogy nemzeti ereje el ne sorvadjon. A “honfoglaló István király” hatalmas diplomáciai mestermüvet alkotott, amely biztosította a magyarság történelmi létét, gazdasági és politikai fejlődését éppen azzal, hogy rákapcsolta a magyarság életét az európai szellemre és kulturális erővonalakra. Kilenc évszázad viharzott el azóta a magyarság fölött, amely sokszor került tragikus sorsfordulók elé, sokszor fenyegette nemzeti létét a megsemmisülés s népét a pusztulás . , . Mégis megmaradt, mert a magyarság nemzeti léte, nyelve, szelleme a népi talajba, szétágazó gyökérrostokban élt elpusztithatatlanul . . . A nagy nap előestéjén olyan jól esik most mindezekre visszaemlékezni, midőn a legsötétebb viharfelhők úsznak Európa fölött s hasztalan jelentenek döntő nácigyőzelmeket; — mi a véreink helyzetét tragikusnak látjuk ezekben a szomorú sorsfordító időkben. . . . Itt élő magyarságunk nem nézhette hát tétlenül Magyarország sorsát, nem akaszthatták szögre a magyar problémákat, midőn az év elején országos megmozdulással kezünkbe vettük a magyar függetlenség megvédését... Mi nem akartuk megvárni a nagy drámai pillanatot, amikor már valóban minden késő és nincsen már segítség! ... Nem akarjuk, hogy nemzetségünk szolganép legyen, nem akarjuk, hogy német gyarmat váljék az amúgy is tragikus sorsú óhazánkból és nem akarjuk, hogy Magyarországot barbár erők összeroppanthassák. Ezért kellett, azért kell és ezért kell a jövőben is az a magyar függetlenségi mozgalom, melyet az Amerikai Magyar Szövetség indított útjára... Nem a hatalmonlevők erősítésére, nem a kenett vagy kenetlen fejek koronázására, hanem véreink védelmére, Szent István hagyatékának megtartására. A nagy nap előestéjén, midőn ezt az igazságot leszögezem, egyúttal oly jól esik most a nagy királyra gondolni, aki kilenc évszázaddal ezelőtt sem akart mást,
