Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1941-12-11 / 50. szám

1941 December 11

11-ik Oldal

Verhovaydk Lapja

GILDA GAY

By BERNARD BAILY

CONSOLATION A60OT newly married couples

WHO LIVE IN MODERN APARTMENTS IS THAT THERE'S MO ROOM FOR ARGUMENT !'

56 TÉKOZLÓK

Nem adja még lelke üdvössége árán sem, mert igen megharagudott rád, hogy igy rontottál a hírnevén, a böcsületén. Azt is megtiltotta, hogy a házához menj, Panninak is megtiltotta, hogy akár titkos módon is szóba álljon veled. Hiszen tudhatod is, mert a levelet mán csak nekem akarta veled cimeztetni.

János arca pipacspirosra gyűlt, majd fehérre változott, mint a fal. A keze is remegett a belső nagy indulattól.

— Nekem pedig beszélni kell a Pannival.

— Mit akarsz még szegénytől? Alig két hete, hogy mindent megtudott az apja. Azóta úgy megváltozott, hogy elrémülnél, ha látnád. Én csak jó szívvel vagyok hozzá — meg osztán téged is becsültelek mindig, de most azt tanácsolom, hogy ne háborgassad. Hagyd szegényt, hátha az Isten megkönyörül rajta és meglágyítja majd az apja szivét.

— Akkor kend is csak ellenem van, Jóska bácsi!

— Dehogy vagyok, hanem legyél csak egy kis belátással.

— Beszélnem kell vele.

— Nem mer az ki se lépni a házból...

— Akkor hát mégis elmegyek én hozzájuk.,

— Tán megbolondultál egészen? Ugyan sokat érnél vele. Tímár Mátyás kizavarna a házából. Szégyenszemre bottal zavarna ki. Vagy ugyan szembe szállnál-e vele? A Panni édesapjával. Okosabbnak vélném, ha vársz. Valamerre csak változik minden.

János arca megnyúlt, szeme lázas zavarodottsággal kutatott valami megoldás után. Nem, az nem lehet, hogy igy menjen vissza. Egyre csak arra gondolt, hogy beszélni kell vele. Azt ugyan nem tudta mit mond, mivel vigasztalja meg, de mint valami rögeszméhez ragaszkodott hozzá. Az utána való szeretet hajtotta-e, nem tudott róla számot adni.

— Ide nem jöhetne el? — adta föl a kérdést, de Zsuzsa néni rémült ábrázatán azonnal látta a feleletet,

TÉKOZLÓK 53

eltűnt a fölkavart porban, mindketten mély hallgatásba merülve ballagtak a rossz kerítéshez.

— Mindig csak pusztul valami — szólt megint Jóska bácsi a kerítés felé bükve száraz, kérges kezével, mintha ez lenne a legfontosabb ügy most, amiről betudta, hogy ezek csak olyan mellékes beszédek, amikkel időt akar nyerni, hogy átgondolja amazokat, mielőtt szót tenne róluk. Ki is mondhatna neki valamit Tímár Panniről, ha nem Jóska bácsi? Aztán, hogy mégis nem győzte már várni, csak ő penditete meg először.

— Hát itthon mi az újság?

— Hát biza csak ami vót. A magunkfajta embernek egyformák minden napjai. Ládd én is a kerítéssel bíbelődök. Mindig romlik, szakad valami, osztán azt helyre kell hozni, mert azután jönnek a kinti munkák.

János nagyot rándult belsejében. Hát nem akarja megérteni? Csak nem akar szólni neki arrul, amiről ő várná? Pedig Panni is ide küldette a levelét. Eltelt rossz sejtelemmel s most már türelmetlenül kérdezte:

— De én a Pannit kérdezem. Arrul semmit se tud Jóska bácsi?

Ábrahám Jóska összeszedte a szerszámokat. Nyugodtságával csak még jobban ingerelte János hevületét.

— Menjünk be hát — szólt végre csendesen.

— Jó lesz az itt is.

De már belül is kerültek a kertajtón és Zsuzsa néni, a Jóska bácsi kövér felesége fogadta őket üdvrivalgással:

— Jesszusom, ez meg a János. Nézd csak mán, alig ismertelek meg. Merthogy katona ruhában gondoltalak. Hát nem vagy katona? Pedig Panni mindig azt mondta.

— Jól mondta, — hagyta rá kellemetlen fintorral.

— Osztán mégis csak igy jársz?

— Eleget hordom ott a katonagunyát. Itthon legalább szabaduljak.

— Pedig szép az. Láttad volna az én uramat, mikor katona volt. Igaz, akkoriban még más világ is járta.