Verhovayak Lapja, 1941. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1941-11-20 / 47. szám
\ HÁLAADÁS FÉLE ILYENKOR már leginkább szántáson fekszik meg a nyúl. Különösen ekkora napsütésben. Ennélfogva Berci: azon váltott át hazafelé. Nem volt ugyan semmiféle vadorzási szándéka, de szerette a vadat felkutorászni. Szeme is volt hozzá, mint a karvalynak. Feketén is észrevette. Még a frissen kifordult barna rögek közt is, pedig az őszi röghöz ugyancsak hasonlít a nyúl. Arra azonban valóban gondolt némileg, hogy alkalmas esetben bizony le tudná ütni így, bottal is, hiszen elég cserfalombot hajintott már nyakon vele. Olyan punktumosan, akárcsak golyót röpített volna rá. Dehát a törvény: törvény és a szántás a Sósbürge báróé. Hát hogy tenne már olyant, ami nem helyes? Ám vadat látni, ugy-e, csak szabad neki is? De hopp ni, csakugyan itt a nyúl és Bercit bizony úgy elfogta a láz, hogy azt sem tudta, mit csinált. Csak mozdult egyet a karja és megvolt. Még rúgott néhányat a nyúl, de ahogy tarkón billentette, egészen elcsendesedett. Hát mostmár csak hazavinni, ha lehet. És rájött, hogy lehet, mert a kis szűr alatt is jól elfér a nyúl. — No az áldóját!... Rendesen hazaért és mingyárt ki is akasztotta az akácfára, mert, ha már itt a nyúl, hadd mutatkozzék meg öreg Andrásnak is, aki éppen az ákác alá jár ki pipázóra. És jött is öreg András, kiült a fa alá s ahogy jobbra pislantott, már látta is, hogy ott csüng a nyúl. — Hát ez osztég hogy esett? Berci szép nyugalmasan megült elébb Andrással szemközt a köveken s aztán úgy félszemmel ö is megszemlélgette a nyulat: — Nyul-e ez csakugyan? Mer, ha nyúl, akkor bárói nyúl, mivelhogy éppen a báró szántásán szaladt nekem. No, — mondom magamban, — hát engem fel ne dots, a méltóságos gazdád keservit! ... És ráfogtam a botom, akár a puskát s még mondom is, hogy durr. Am még ilyet a fene se látott: úgy felbukfencezett erre, mintha csakugyan agyonlőttem véna. No azebatta, — mondom, elsült a bot! — Hát kapanyélvel már megesett . . . — Meg-e? Akkor hát megeshetett biz ez a botval is. Mosmár bizomos, hogy csudát tett velem az Isten, merhogy úgy jött nekem eme bárói nyúl, akár báró a parasztnak. — Akkor hát úgy vót tán, fijam, hogy önvédelembu . . . Öreg Andris meg Bérezi kuncogva összenéznek és, — ha már Így esett, — a tennivalót Is meghánytorgatják. — Legelsöbben is rántsd le az irháját, hogy ne lássék rajta a báróság és csak a két hátsó lábát takarítsd meg csizmakenönek. Öméltóságát meg csak add be az édesanyádnak, merthogy éppen jókor gyütt. Berci már ki is klappantotta a bicsakját, hogy nyúzza a nyulat, amikor újra rászólt öreg Andris: — Dehát aztán igy vót-e csakugyan? Mert ez a fő. — Hát itt a jő tanúság, maga a nyúl. _— Akkor hát már csak Istennek hála, édes egyfíjam, mert nagy csuda ám az, ha elsül ■ bot. Es... még ennél is nagyobb csuda, ha ml fogyasztjuk a báróét, nem ö a miénket. TARNÓCY ÁRRÁD. NO. 47. SZÁM JÖN A TÉL Jön a tél apó s havatrázó szakállának árnyéka már, is rávetődik az őszi évszakra. Emiatt a télnek előrevetett árnyéka % miatt, sokan már az ősznek szépségeit sem ismerik fel s nagy számmal vannak közöttünk, akik ebből az okból kifolyólag az őszi időt nem is szeretik. Pedig az ősznek napjaiban is sok a kedvesség, ép úgy, mint a tavasziakban, — sőt talán még több. — A fénylő napnak kelése-nyugta már maga is lelket gyönyörködtető jelenség s olyan hangulatot keltő, amelybe bele van muzsikálva az Universumnak teljes Oratóriuma. A fák, bokrok, cserjéknek gazdag szinpompás vátozatai pedig annyira elbűvölik a komolyan szemlélő embert, hogy a tavaszi kertek erőtlen virágszinei eltörpülnek mellettük. Nem is az ősznek fogyatékossága, ami némelyek előtt kellemetlenné teszi azt a hosszú és szép évszakot, hanem az az oka, hogy ELMÚLT A NYÁR. A napnak melege már csak rövid órákig tart, a porchok üresek s minden nap hamarább következik be a sötétség. Hozzáfogunk a melegítő kazánok rendbeszedéséhez, gyujtófával, szénnel rakjuk meg a pincét, hogy a télnek érkeztével fűtőanyagban ne szűkölködjék a tűzhely. Nem rossz hát hozzánk az ősz, mikor bennünket elkomolyitva elői’elátókká tesz s ezért is megérdemli, hogy megszeressük s az életben követendő példának magunk «lőtt tartsuk. Mert nem csak az évszakok váltakozásával jön el hozzánk a fagyasztó tél, hanem az évek lepergésével csillámlani kezd hajszálaink között az ezüst szinü fehér; az első hó pehely, ami az életnek telével együtt édes mindnyájunkhoz elkövetkezik. Okos dolog, ha a bennünket közelről érintő körülmények között figyelemmel széttekintünk, hogy valyon nincs-e sorainkban olyan hiányosság, ami képtelenné tenne bennünket ellenállani az életnek telével együtt ránkköszöntő viszontagságoknak? Mi, Verhovayak elmentünk okosságban odáig, hogy a közös összefogásnak melegét, jövendő telünk idejére megszerezzük, de gyarló teremtés az ember s könnyen megeshetik, hogy feledékenység, avagy más okból kifolyólag, annak megtartását nem biztosítjuk. Példák, adatok igazolják, miszexúnt a Decemberrel bevégződött esztendők sok tagtársunkra is végzetesen hatottak s most is megeshetik, hogy az Uj esztendőnek eljövetele, többeket nem talál majd a mi Portánkon. Már mint azokat, akik elhanyagolják tagdijaiknak rendes fizetését s hol egyik, hol a másik hónapján az évnek elmulasztják eleget tenni fizetési kötelezettségeiknek. így vagy extendedbe, vagy pedig a töröltek listájára kerülnek. Ez pedig hátrányt és kárt jelent, még pedig duplát. Nekik is, az Egyesületnek is. Egyesületünk részéről igyekezünk is azon, hogy az ilyen esetek, ha teljesen meg nem akadályozhatok, de legalább számban csökkenjenek. Felszólítottam ebből az okból kifolyólag és illő tisztelettel kértem fiókjainknak titkárait, ügyvezetőit, hogy hassanak oda előzetes figyelmeztetésükkel, miszerint a felületes, vagy hátramaradozók, idejében értesüljenek mi vár reájuk, ha befizetéseiket nem rendezik. Tudom és meg vagyok arról győződve, hogy erre vonatkozó kérésemnek eleget is tesznek érdemes titkáraink, sőt a legtöbbjük még annak az áldozatnak meg-
